What really grinds my gears

Kategóriák

Utolsó kommentek

  • zdyzs: @Akvyr: Elfogadom, hogy Neked nem tetszett Bangkok (nem Thaiföld, mert ott ha jól értem Ayutthayán... (2014.08.20. 15:09) Bangkok #2
  • Akvyr: @retrovírus: Tényleg nem jött át az iróia, mert szerintem szép fotók. Persze ez felveti a kérdést,... (2014.08.19. 15:08) Angkor
  • : Bocs, kicsit ironikusnak szántam, de nem ment át. Arra gondoltam, hogy nem valami tehetséges fotós... (2014.08.19. 15:00) Angkor
  • Akvyr: @zdyzs: Oké, akkor te abba a hárommillióba tartozol akinek tetszik Thaiföld, én pedig nem. Ennyi o... (2014.08.19. 14:59) Bangkok #2
  • zdyzs: @Akvyr: Annyira nem, hogy szerintem abszolút nincs igazad. Indonéziáról nem tudok nyilatkozni, de ... (2014.08.19. 14:47) Bangkok #2
  • Utolsó 20

Finálé

2014.09.27. - Akvyr Szólj hozzá!

Világos, hogy egy utazónaplót mikor kell befejezni: amikor vége az útnak. Időközben a Frankfurt City Council-nál kezdtem dolgozni, szóval húztam-halasztottam az elszakadást, de most már tényleg szögre akasztom az utazós témát. Utazni mindenesetre a legjobb dolog a világon, és el nem tudom képzelni, hogy hogyan lehetett volna jobb ez a nyár, mint Ázsiában fel-alá mászkálva. Ami azt illeti, annyi helyen jártam és olyan sok új impulzus ért, hogy már az első pár nap minimum egy hónapnak érződött. Ráadásul minden pitiáner kis részletére emlékszem, még két hónapra rá is pontosan tudom, hogy melyik nap mit ettem, hol aludtam és merre jártam. A gondolatok és élmények rendszerezésében egyébként nagyon sokat segített a blog is.

 

1 (2).JPGÚton lenni néhány hét után lesz igazán furcsa érzés, mert addigra megszűnnek a beidegződések. Még az igazán laza embereknek is rengeteg fix pont van az életében, legfeljebb nem tűnik fel: a kisbolt kínálata a sarkon, a tusoló hőfok-szabályozójának működési mechanizmusa, konnektor helye a falon. Utazáskor azonban csak egy vagy két napot töltünk egy helyben, hetente más nyelven kell köszönni, szóval teljesen kifordult a világ. Az éjszaka közepén felébredve az ember fejben megkeresi az utolsó ismert helyet és gondolatban végigjárja az utat. Csak így lehet. Egy idő után aztán az egyetlen fix pont a hátizsák lesz, semmi más. Ezt a csigaházat persze huszadjára már rettentően gyakorlottan rakja össze az ember, és kialakulnak az új rutinok (pl. melyik zsebbe csusszanjon a belépőjegy, hogy ne kelljen keresgélni, vagy mit tartalmaz a kishátizsák külső zsebe).

 

Cuccról egyébként egyetlen tanulság, hogy nem kell túltervezni. Ha valaki nem a dzsungel mélyére készül, akkor soha nem lesz távol egy olyan bolttól, ahol az ég világon minden beszerezhető amire szükség van. Ellenben a sok felesleges dolgot hurcolni elég nagy nyűg - még mindig sikerül felidézni azt az érzést, amikor az ember a vállára veszi a málhát. Az alábbi cuccok csak azért nem porosodtak, mert elő sem vettem őket a csomagból: pici merülőforraló, pici távcső, csomag nejlonzacskó, szúnyogirtó (nem voltak szúnyogok), pici hajszárító (wtf?), vízálló nadrág (gyakorlatilag nem kapott el nagy eső egyszer sem... ezt nevezik esős évszaknak?). Sokat küzdöttem azzal, hogy a kishátizsák űrtartalma nagyon kicsi volt, gyakorlatilag semmi nem fért el benne kényelmesen, pláne miután állandó útitársam lett Majmóca az Emei Shan-ról. De dacból nem vettem új hátizsákot, amit persze később megbántam, de dacból nem vettem új hátizsákot. Szóval én nyertem. És elhulltanak a legjobbjaink, avagy akik nem élték meg a hazautat: kisfényképezőgép, kisesernyő, két pár zokni, WWF-es póló (szétment), Shanghai-os póló (nem tudom hová lett), napszemüveg (reccs).

 

Szintén nem volt szükség a sütőtök méretű gyógyszeres zsákra. Persze ez azért jó, hogy ott volt. Talán a józan eszünknek köszönhető, de semmi bajunk nem lett az úton, csak Szecsuánban volt néhány kellemetlenebb hasmars, illetve Longshengben lehorzsoltam a bokámat amikor egy szamár befosatott és majdnem belepottyantam egy alattam fekvő rizstáblába. Ezzel a horzsolással aztán vagy két hétig szívtam, mert csak nem akart begyógyulni a trópusi klímán. Ja, meg persze kisebb a világ, mint gondolnám, szóval volt pár emlematikus fejbeverés. Persze mindegyik szándékos volt, "kuss, én így jövök be az ajtón". Olyannyira nem voltak szúnyogok, hogy én néhány nap elteltével (Battambangban) abbahagytam a malária gyógyszer szedését is. Összességében azt hiszem elég olcsón megúsztuk.

 

20140808_162403.jpgApropó, olcsóság. Biztosan mindenknek furdalja az oldalát, hogy mennyibe kerül egy ilyen út. Kb. fél milla volt, 6 hét, 4 ország, és a brit adófizetők szponzoráltak (londoni olimpiás munkából tettem félre). Persze elég változatos összegek jöhetnek ki, ha valaki például a fapados éjszakai vonatok helyett repül (és ágyban alszik - luxus!), vagy éppen kihagyja a legdrágább látványosságokat. A legnagyobb tétel persze az oda-vissza repülés. Lehet spórolni a kaján is, de mi nem akartunk, mert egy jó fogás a nap fénypontja tud lenni, pláne ha három-négy is ott van az asztalon, és lehet válogatni, és az egész sokkal olcsóbb mint otthon. (A képen egy jól sikerült pénzváltás látható a Thai - Kambodzsai határon. Kedvenc pénzem a 100-as volt, amit előszeretettel osztogatnak visszajáróként, kevesebb mint 7 forintot ér, cserébe viszont 6-8 darab szépen kitölt egy pénztárcát, meg lehet fulladni benne.)

 

Egyébként érdekes hatással volt a költekezési szokásaimra az út. Hazaérés után Wroclawba voltam hivatalos egy start-up versenyt zsűrizni, ahol nem költöttem sokat, és most Frankfurtban megdöbbenve veszem észre magamon, hogy ilyen fukar még életemben nem voltam. Már a három eurós giroszra is húzom a számat, mert ezért a pénzért sokkal jobbat kaptam Saigonban, meg hogy félre lehetne tenni a következő utazásra, milyen jól jön majd mondjuk Kubában.

 

Azt terveztem, hogy az útról készítek egy "legek" listát, olyan klasszikusokkal, mint hogy "legtöbb nap fehérember nélkül" (4 nap: Changsha -Shaoshan - Wulingyuan - Zhangjiajie - Changsha), "legnagyobb óriáspatkány a világon" (Phnom Penh) vagy éppen "legcsúnyább nők" (meglepő módon Bangkok). De az az igazság, hogy az idő előrehaladtával kicsit megkopott a listázhatnékom. Szóval "legek" helyett merítek a közel 60-70 elemre duzzadt érdekesség-gyűjteményemből. Csak néhányat osztok meg, a maradékot pedig majd publikálom könyv formájában, vagy örökre eltitkolom.

2_3.jpg● Tudtad például, hogy a kelet-ázsiai nők valószínűleg rokonságban állnak a vámpírokkal? Mindegyikük retteg a napfénytől. Kínában és Vietnámban a barna bőr a földeken dolgozók attribútuma, és olyan ciki, hogy kemény küzdelemmel próbálják elkerülni. Minden nőnél van napernyő, a bicikliken pedig napernyőtartó. Ha valakinek foglalt a keze, akkor beduinnak öltözik, kesztyűt húz a hőségben, vagy motoron egy hátrafelé felvett férfi inggel védekezik a napsugarak ellen. Ez védi a dekoltázst és egy mozdulattal le lehet kapni. 


● Ami azt illeti, ezekben az országokban nemhogy a napvédő-buckalakó öltözet, de még a pizsama is teljesen elfogadott nappali viselet. Rengeteg a pöttyös, szívecskés pizsamában mászkáló ember. Ez is azon dolgok egyike, aminek a funkcióját nem teljesen sikerült megérteniük... vagy talán éppen előttünk vannak, és ők maxolják ki az élet adta lehetőségeket? Kedvencem a bukósisakos, pizsamás, náci birodalmi sasos nő a kikötőben. Igazi emblematikus darab.

 7_2.jpg

4_1.jpg

● Megkockáztatom, hogy Kínában több építkezés zajlik, mint a világ többi részén együttvéve. Ezerszám állnak a félkész 50 emeletes lakóépületek, közvetlenül az elkészült szellemnegyedek mellett. Urbanistaként élvezettel mászkáltam ilyenekben. Nanjingban (amiről még biztosan sosem hallottál) féltucat metróvonal van éppen épülőben. Ha nincs mit építeni, akkor lerombolják a régebbi épületeket és újra felhúzzák. Vagy éppen a kétszeresére bővítik, mint ahogy az történik a 3000 méter feletti Emei Shan csúcsán álló buddhista kolostorral is, és ki voltam miatta akadva. Az ember azt várja, hogy Kínában látni szép tradícionális bambusz-puszi-muszi házakat. Hát nem. Régi kínai épület NINCS. Van csúnya régi betonház és szép új betonház, illetve műanyagból készített régi kinézetű turista hely. Ezen a tengelyen helyezkedik el minden épület. Andris szerint a korrupt nagyvállalkozók látványos lebuktatásából és vagyonuk lefoglalásából van olyan jelentős bevétele az államnak, hogy pénzelni tudja ezt a folyamatos építés-rombolás körforgást. Kíváncsi vagyok, hogy ez a buborék kipukkan-e valaha, és hogy mennyire zuhan meg tőle Kín, illetve mi lesz, ha a kínálat végleg teljesen eltávolodik a kereslettől.

 

6blog.JPG● Az állandó építkezés biztosan jótékony hatással van a foglalkoztatási mutatókra is. Ez a mutató igen fontos lehet az államnak, ugyanis rengeteg teljesen értelmetlen munkakört találtak ki. Emberek százezrei foglalkoznak például metróállomásokon a röntgen figyelésével, vagy azzal, hogy minden buszon legyen külön kalauz. A kedvencem mégiscsak az áruházi "forgóajtón beengedő" ember, aki már-már vetekszik a kisherceg lámpagyújtogatójával produktivitás tekintetében. Persze Kínában annyian vannak, hogy ha csak negyed olyan hatékonyan dolgoznak, mint mi, akkor is minden időben kész lesz.

 

DSC_4161.jpg● Ha már az épületekét nem is, legalább a közterek kialakítását régi babonák itatják át. Gondosan odafigyelnek, hogy minél több gyaloghíd cikk-cakkos legyen és lépcsőt is tartalmazzon. A rossz szellemek ugyanis nem tudnak kanyarodni, sem pedig függőleges mozgást végezni. A tetősarkak is azért kunkoriak, mert így nem tudnak a gonosz szellemek lecsusszanni rajta.

 

● Kínában szinte senki nem beszél angolul, néha azt sem értik meg, hogy "bus" vagy "taxi". Nem így van kínaiul, és kész. Persze a többi országban is jelentős különbségek vannak angoltudás és angoltudás között, a többség csak mosolyogni tud angolul. Nyelvtani szerkezetekkel semmi esetre sem szabad összezavarni őket. Persze az ember saját örömére elmormolhatja a kérdőszót, de a kulcsszavakat extrém erősen meg kell nyomni, és kézzel-lábbal mutatni, hogy tényleg megértsék.

3_1.jpg● Kínában, főleg a hegyvidéki tájakon igen jellemzőek a "hordárok", akik a nyakukban pénzért hozzák-viszik az embereket. Nem tudom, hogy a hordárnak vagy a hordozottnak megalázóbb az egész, mindenesetre én nem bírtam napirendre térni a dolog fölött.

 

● Kínában szinte egyáltalán nem kapható tej, kenyér vagy Herz szalámi. Étel tekintetében ők teljesen más dimenziókban gondolkodnak. Ami azt illeti, minden más tekintetben is. Ha valaki kultúrsokkot szeretne kapni, az feltétlen utazzon el ide, mert Kína egy földönkívüli ország. Persze ők is majomparádénak tekintik az utazókat, szóval kvittek vagyunk, és mindenki remekül szórakozik.

 

● Kambodzsában egyáltalán nincsen tömegközlekedés, és nincsenek taxik sem. A vasúthálózat teljesen tönkrement, a phnom penhi vonatpályaudvart néhány évtizede végleg bezárták. A városok között privát cégek nyújtanak buszos szolgáltatást, a városon belüli közlekedés pedig tuk-tukokon bonyolódik.



1_2.jpg● Kambodzsában az utcáknak nincs neve, hanem csak száma.

 

● Érkezésem után Shanghaiban napokig fintorogtam az "Ázsia szagtól", ami kifőzdék és utcai patkánysütők illatával kevert utcai rohadás, a tömeg hónalj szaga, csatornabűz, szmog és pára keveréke. Aztán el is felejtkeztem a dologról, és legközelebb több mint egy hónap elteltével Phnom Penhben csapott meg újra, hogy milyen iszonyat büdös van. Itt tényleg büdös van.

 

● Fejlődő országok ide vagy oda, összességében mindenhol jobb autók vannak az utcákon, mint Kelet-Európában. Persze nincs túl sok autó (van helyette tuk-ruk és robogó) de akkor is.

 

● Vietnam a többi ország után első ránézésre kényelmesnek tűnik, hiszen mindent el lehet olvasni. Üröm az örömben, hogy sokszor az egyszótagos szavakat is képtelenség úgy kimondani, hogy azt megértsék. Például a már sokat emlegetett phó levest valahogy úgy kell kiejteni, hogy fáÁÁ.

 


1blog.jpg● Messze Vietnamban van a legtöbb idióta vallás. A megszokott ázsiai vallások (buddhizmus, taoizmus, hinduizmus, stb) mellett igen erős a keresztélység, a muszlim (Cham) és az olyan saját fejlesztésű vallások mint a Kókusz Egyház vagy a Lenint és Shakespearet prófétaként tisztelő Cao Dai.

 

● Kutyák mindenhol vannak, bár nem mindig ugyanabból a célból. Kambodzsában és Vietnámban például van amelyik a grillsütőn pihengél. A legtöbb kóborkutya tehát nem itt, hanem Thaiföldön látható. Patkány is van mindenhol, életem leghatalmasabb példányát a Mekong rakpartján láttam Kambodzsában. Személyes kedvencem volt a mafla vietnami vizibivaly, esküdt ellenségem pedig a kínai szamár. A hamis jófejség csúcsa a majom, ami minden országban mindenhol ott van, és néhol a ködből előtűnve fosztja ki a turistákat, néhol pedig befosat a hegyes fogaival. A kismajmok viszont elképesztően cukik, ahogy lógnak a nagymajmokon. Vannak ám igazán veszélyes állatok is, Yangshuoban egy satnya skorpiót, Zhangjiajieben nagy kígyót, Ben Tre szigeteken kis kobrát, Bangkok csatornában méteres varánuszt, Makaón pedig bazi nagy pókokat láttunk. Láttam még botsáskát és talán (1%) Irrawaddy delfin csobbanását. A legfurcsább élőlény azonban az enyhén excentrikus tengelyű, hangosan felpörgő generátor hangját kiadó kabóca. Néha olyan hangos, hogy beszélgetni sem lehet.

 

9.jpg● Állatok amiket megettem: disznó, marha, csirke, kacsa, kecske, 4-5 féle hal, tintahal, polip, kagyló, tengeri sün, 2-3 féle rák, rája, kobra, teknős, cápa, csótány, skorpió, sáska, (és tudtomon kívül még biztosan patkány és kutya is)

 6_2.jpg

 

Leghülyébb táblák gyűjteménye. Sajnos csak a második hét végén kezdtem el a kollekciót, valahol Szecsuánban. További kommentárt nem igényel. Ha valaki tudja mire utal az "abstruse writing precious casket", az ne tartsa magában, mert megöl a kíváncsiság!

8_2.jpg

 

● És végül a leghülyébb modern népszokás. Az ázsiaiak imádnak elmenni gyönyörű helyekre és egy óriásit szelfizni a padlóval. A csoportképek pedig... igazi bűn... tényleg nem értik... na nézzétek:

 

 

● Az útinaplók listája. Észrevehető néhány minőségbeli ugrás, ugyanis meglepetésemre a kínálathoz idővel kereslet is párosult. Több mint 10000 olvasóm volt, köszönöm nektek!
Kína: Start, Shanghai, Nanjing, Emei Shan, Leshan, Chengdu, Changsha, Shaoshan, Zhangjiajie & Wulingyuan, Longsheng, Guilin, Yangshuo, Shenzhen, Hong Kong & Makaó
Thaiföld: Bangkok #1, Ayutthaya, Bangkok #2
Kambodzsa: Határátkelés, Angkor,  Battambang, Sihanoukville, Phnom Penh
Vietnam: My tho, Can Tho, Chau Doc, Ho Chi Minh City

Ezt a videót pedig Andris készítette a selfi-videókból, igazi remekmű!

 

Ezzel most tényleg vége.

 

Most!

Ho Chi Minh City - végállomás

2014.08.31. - Akvyr Szólj hozzá!

Aki azt hitte, hogy a Chammal és a Kókusz Egyházzal véget ért az Agyament Vietnami Vallások listája, az hatalmasat tévedett! A legjobb még csak most jön: kaodaizmus. A huszadik század elején megalkotott, az ismert világunk összes hitét és tudományos eredményét összekotyvasztó (de azért leginkább buddhizmusra épülő) egyháznak ma is több millió követője van az országban. Szentjeik, prófétáik egészen széles körből kerülnek ki, többek között a panteon részét képezi Lenin, Victor Hugo, Napóleon, Churchill, Jefferson, Jeanne d'Arc és Shakespeare is. Ők szerintem sok mindenre hajtottak életük során, de arra biztosan nem, hogy egy ázsiai vallás alappillérei legyenek. Illusztris társasághoz illusztris templom is jár: a Cao Dai főkatedrális nagyjából úgy néz ki, mintha Gaudi, Hundertwasser és a Szent Basil Székesegyház tervezőbrigádja egy szép napon oltári módon betéptek volna, és ezt találták volna másnap reggel a tervezőasztalon. Egy hangyányit giccses, na. Éppen a déli misére értünk a templomhoz, amit a karzatról meg lehetett tekinteni. A tucatnyi turistára jutott tucatnyi szigorú öreg Cao Dai néni. Az enyém, ha úgy érezte, hogy valamit rosszul csinálok akkor hidegvérrel fejbe kólintott a kis táblájával, aminek az egyik oldalán a "No Photo" a másikon a "No talking" felirat volt. A Cao Dai szertartás nagyon kellemes volt, de olyan hatást keltett, mintha valami filmbéli őrült szekta gyűlésén lennék, a Cao Dai hívők csuhában térdelve ütemre mormogtak. Nem tudok napirendre térni afölött, hogy a Kókusz Királyságot betiltották, ez pedig a mai napig virágzik!

1blog.jpg

Ahhoz képest, hogy három órát buszoztunk, arra már nem volt idő, hogy megvárjuk a szertartás végét, ezért nem tudtam körbe nézni a templomban. Csoportos utazáshoz méltóan ugyanis menni kellett ebédelni a haver kifőzdéjébe. Itt lenyeltem az ebédet, közben két angollal kitárgyaltuk a világ nagy dolgait a busz indulásáig. Buszra pattanva hirtelen rájöttem, hogy menten szomjan fogok halni, de a sofőr azt mondta már indulunk. Nem indultunk, várakoztunk, nyugodtan lemehettem volna egy üveg vízért, ha nem kamuzik. Persze ahogy leszálltam, indultunk. Na mindegy.

 

A következő állomásunk a Cu Chi alagutak voltak, ehhez szinte Saigonig vissza kellett menni, ugyanis a harci alagutakat az amerikaiak orra alá ásták a VietKongok. Az amerikai szőnyegbombázások és vegyi hadviselés elől a föld alá menekülő vietnamiakról a többség hallott már, ha más nem akkor a filmvászonról beugrik a pálmafák mögött villanó napalm bomba képe és a chopper ablakából rizsföldeket géppuskázó frenetikusan kacagó őrült amcsi. Hát, ez itt történt.

A lényeg, hogy a környék földművelő népei, élükön Cu Chi falu hősies lakosságával létrehoztak egy 250 km-es alagúthálózatot, ahol több tízezren éldegéltek a föld alatt, és szívatták az amerikaiakat. Az amerikai hadigépezet tényleg MINDENT megpróbált az intézmény felszámolására, de hiába dobtak le háromszor annyi bombát, mint a második világháborúban, hiába irtották ki a teljes dzsungelt vegyi anyagokkal, hiába fésülték át a terepet ezerszer, mindig volt egy Viet Kong egység a hátuk mögött, aki lőtt párat, aztán elnyelte a föld. Az alagutakat kutyákkal is megpróbálták feltárni, de a kutyák fogyóeszközhöz méltatlan módon hajlamosak voltak aktiválni a bejárathoz elhelyezett taposóaknákat, másrészt pedig a lyukak illatát amerikai ruhákkal és szappannal kendőzték el az okos vietnamiak. Igazi mérnöki remekmű az "alagútváros", szellőzőkkel, csapadékvíz-elvezetőkkel, konyhákkal, lőállásokkal, és mindennel ami ahhoz kell, hogy borsot törjenek az amerikaiak orra alá, mint például az aknagyár, ahol szétfűrészelték az amcsik által ledobott, de fel nem robbant 500 kg-os bombákat. Ehhez azért kellhetett egy idegrendszer. Volt ezen felül mindenfelé egy csomó primitív csapda, amiket a vietnamiak sok szeretettel állítottak az amerikai katonáknak. A legkülönfélébb csapóajtók és vermek, illetve a fákról lengő buzogányok lényege minden esetben az volt, hogy jó nagy, fekáliával megkent vas- és bambuszrudakat juttasson az óvatlan megszálló testébe.

 5_3.jpg

Ha valaki jó mélyen a pénztárcába nyúl, akkor ki lehet próbálni a korabeli fegyvereket és telepített géppuskákat is a lőtéren, de mindenesetre a durrogás mindenki számára elég egyedi hangulatot kölcsönöz az egykori hadszíntérnek. Ami engem a lövöldözésnél jobban vonzott, az az alagútban mászkálás. Azt tudni kell, hogy az alagutak nagy része nem jóléti országból érkezett valagak befogadására készült, és a korabeli szabvány 20x40 cm volt, ahová én még éppen beférek, de a kanyarokat nem tudom hogyan venném. Van azonban egy 150 méteres szakasz, amit azonban annyira kibővítettek, hogy ne szoruljanak be a turisták. Itt törpejárásban és kúszásban, csatakosra izzadva végigszenvedtük magunkat még két bevállalós sráccal meg egy indonéz lánnyal.

 

6_1.jpgÖsszességében le a kalappal a vietnamiak szívóssága előtt, akik évekig itt éltek. Nincs még egy nép a világon ami olyan skalpokkal dicsekedhetne, mint ők, az biztos. Többször megverték a térség domináns hadseregeit (mongolok, kommunista Kína) és olyan világhatalmakat, mint a franciák és az USA. Az amerikaiak eszeveszett pusztításának nyomait egyébként a Ho Chi Minh City-ben található War Remnants Museumban is meg lehet tekinteni, már akinek van gyomra a sok dioxintól eltorzult gyerek fényképéhez, én elég gyorsan menekülőre fogtam.

 

Ho Chi Minh City-ben, azaz HCMC-ben, azaz Saigonban sajnos alig töltöttem el időt, mert annyira megtetszett a vietnami vidék, hogy leragadtam az ide vezető úton, viszont az út végét erőteljesen lehatárolta a repülőjegyem Budapestre. Éppen ezért csak két esti séta és egy délelőtti múzeum körtúra alapján állítom, hogy ez egy marha jó város, ami Hong Kong után a második helyet szerezte meg nálam.

8_1.jpg

7_1.jpgA Phạm Ngũ Lão-nál laktam, ami a helyi "backpacker" körzet (olyan, mint Bangkokban a Khao San), de a város még a központból is óriási, úgyhogy rengeteget moto-taxiztam az egymillió moped között. Ha valaki azt hiszi, ez egy költői túlzás, akkor nagyon téved: HCMC a motorok nem hivatalos fővárosa, minden lakosára jut legalább egy robogó. Állítólag a motorok és személygépkocsik aránya nagyobb mint tíz az egyhez, nem csoda, hogy autót csak a főutak környékén látni. Ebből, és a népsűrűségből következik, hogy olyan tömegben haladnak a motorosok, hogy az elképzelhetetlen. Persze profi, helyi robogós mögött ülve az egész csak egy kaland.

A kihívás ott kezdődik, amikor például gyalog át kell kelni egy úttesten. Szerencsére ez sem az a drámai öngyilkossági kísérlet, mint aminek kívülálló számára elsőre tűnhet. A forgalom sebessége nem túl nagy, és ha magabiztos, egyenes vonalú egyenletes mozgással halad az ember, akkor a bukósisakos őrültek ki fogják kerülni. Lehet, hogy csak centikkel, de az biztosan ki volt számítva. Összességében nem veszélyesebb itt közlekedni, mint bárhol Budapesten, egyszerűen csak más. Mondanom sem kell, megint megjött a kedvem ahhoz, hogy megtanuljak motorozni, bár azt hiszem Réka megint le fog beszélni. :)

 

Egyetlen helyre nem mentem motorral, és ez volt egyben az utolsó utam is Ázsiában. A reptéri taxiért előre fizettem a hotelben, hogy aztán úgy érezzem magam benne a sok robogó között, mint valami pöffeszkedő úr. Szívesebben robogóztam volna én is. De hát ennek a kalandnak is vége kell, hogy legyen. Utolsó mozzanatként még átéltem egy igazi, autentikus lehúzási kísérletet, ugyanis a taxis komoly arccal, kézjelekkel közölte, hogy még borravalót is kell fizetnem a viteldíjon felül. Egy mosollyal elintéztem a dolgot, amit ő mosollyal viszonzott. Azt hiszem, ha beszéltünk volna akár csak néhány szót is valamilyen közös nyelven, ez valami olyasmi lett volna, hogy:

- Haver, ne röhögtess!

- Ok, csak megpróbáltam!

 

Hát, így indult a hazaút, de aztán teljesen normálisan végződött. Az éjszakát a Qatari reptér jégvermében töltöttem. Vettem tevetejből készült csokit. Szóval most már újra itthon vagyok, de lesz még egy mindentlezáró poszt, amint elkészül!

Címkék: utazás Vietnam

My Tho

2014.08.29. - Akvyr Szólj hozzá!

My Tho-t úszó épületeivel és változatos szigetvilágával reklámozzák, de gyakorlott szemű úszófalu-látogatóként mondom, hogy már nem annyira úszik, elég szépen partra vetődött. A tegnap megismert spanyolokkal indultunk el felderíteni a környéket, és hamar megállapítottuk, hogy talán napok óta mi vagyunk az egyetlen nyugatiak akik ilyet tesznek. Utoljára Kínában tapasztalt kiemelt figyelem övezte minden mozdulatunkat, gyerekek köröztek kattogós bicajjal mögöttünk, és rengeteg vállalkozó szellemű megkérdezte, hogy mit keresünk. A választ már nem sokan értették, és különösebben nem is kerestünk semmit, csak végigmentünk a folyó mentén az egyik oldalon, vissza a másikon. Persze nem olyan egyszerű a gyalogosok dolga, hiszen Vietnamban a legmagasabb szintre fejlesztették a gyalogos forgalom ellehetetlenítését. Építenek ugyan keskeny járdákat, de a funkciójára nem sikerült ráérezni, szóval elfoglalják a motorok. A járda mellett pedig utcai árusok és autósok parkolnak. Jobbára tehát az ember az úttest közepén sétál, ahol húsz centire húznak el a robogók.

6_4.JPG

Visszafelé azt hittük, hogy egy városi tónál kötünk majd ki, de csak egy focipálya méretű víztározó volt, amiben hattyú formájú vízibiciklik szomorkodtak. Itt vacsora gyanánt kipróbáltuk –az útikönyv szerint – város nevezetességének tartott levest. Igazából egy felturbózott phó volt, nekem bejött de a spanyoloknak nem. Aztán vettem chipset, és ezzel el is fogyott a tennivaló. Mint mondandómból érezhető, ide nem a város miatt érkeznek turisták, hanem mindenki a szigetvilágra kíváncsi.

 

A szigeteken a hatvanas évek zűrzavarában a legendás Coconut Monk (Kókusz szerzetes?) megalapította a Kókusz Királyságot és a Kókusz Vallást, aminek mintegy 4000 követője csak kókuszon és kókusztejen élt. A mókának a háborúból felocsúdó vietnami kormány vetett véget, és egy évtized virágzást követően letartóztatták Őkókuszságát azzal a gyanúval, hogy szektát épít. Nahát. Hagyatéka egy gazdasági és természeti szempontból is egyedülálló szigetcsoport, ami néhány óra alatt körbe lehet hajókázni és csónakázni.

2_3.JPG

Láttunk és kóstoltunk például helyi extrém gyümölcsöket (sárkánygyümölcs, sapote, longan, takonyszerű vízi kókusz, stb...), illetve belőlük készülő mézet, aztán ebből mézből készült teát, és közben lehetett helyi hangszereket is próbálgatni, amire már hetek óta áhítoztam. Sokat csónakáztunk vízi kókuszok között, és meglátogattunk egy kókuszcukorka (coconut candy) gyárat is, ahol a helyi asszonyok olvasztják a kókuszt, ami ettől olyan lesz, mint a karamell, és innentől nagyjából úgy is bánnak vele: pogácsaszaggatóval kis egységekre vágják, majd ehető rizspapírba csomagolva zacskózzák. Ezzel meg is találtam a tökéletes édesség-szuvenírt, amit azóta kerestem, hogy a babos holdsüti projekt kudarcot vallott (az alany szétplaccsant a táskámban).

5_3.JPG

Ebédkor összefogtunk az asztaltársasággal, és közösen rendeltünk egy sült kobrát is. Szokás szerint csirke ízű. Innentől a szervezés kicsit bénácska volt, mert rengeteg szabadidőnk volt, de hogy mennyi, az csak a végén derült ki, közben nem tudtunk semmit. Én azért elmászkáltam az éppen aktuális szigeten (ami őszintén bevallom, hogy nem tudom milyen nevet viselt). Egy holland sráccal próbáltunk friss kókuszt dobni a kókuszpálmákról, de sosem sikerült elkapni, és a becsapódáskor keletkező nagy sáros repedés lehetetlenné teszi a kulturált fogyasztást. Az egyik próbálkozásnál a leszakadt kókusz becuppant a sárba, és amikor mentem volna, hogy kipiszkáljam, akkor észrevettem tőle kartávolságnyira egy hús-vér kobrát is. Mondhatom, jól befosatott! A kajálda mellett ugyan ott várakozott vagy öt kobra ketrecben, de fene se gondolta, hogy ezeket itt fogják harminc méterre!! Kobrán kívül láttam még a szigeten két (híres vietnami) vízibivalyt, egy arasznyi botsáskát, illetve egy egeret, mint egzotikus állatot. Érdemes volt még szemmel tartani a pókokat, mert előszeretettel szőtték a hálójukat keresztbe az ösvényen, és mivel a helyi lakosság jelentősen elmarad az én magasságomtól, ezért ezekbe én arcoltam bele. Jó nagy pókok is voltak, arasznyi "lábfesztávolsággal", bár kisebb testtel, mint a Macao-n látottak.

Jó három órát töltöttünk ezen a szigeten, mire jött értünk a motorcsónak. A kikötőben felszedtem a cuccomat és rohantam a saigoni buszhoz. A beszállás nem ment gördülékenyen, mert a csomagok berakásával megbízott gyerek nem értette, hogy egy kisebb térfogatba egy nagyobb térfogatú hátizsák akkor sem megy be, ha nagyon erősen üti, mert vannak alapvető fizikai törvényszerűségek. Az út ezek után zavartalan volt, és Saigonban tökéletes helyen, a backpacker utcában dobtak ki a buszból. Folyt köv tehát innen!

Címkék: utazás Vietnam

Can Tho

2014.08.26. - Akvyr Szólj hozzá!

Can Thoba érve tehát változó intenzitással esett, én pedig befoglaltam a szállást. A mamasan odaadta a reggeli kuponomat, majd szúrós szemmel rám nézett és mellékelte teljes angol tudását: „No paper, no breakfast!”. Aztán érezte, hogy kicsit durvára sikerült, mert elnevette magát. Én vele nevettem, aztán eltettem a fecnit az útlevél és a százdolláros vésztartalék mellé a priority cuccok közé, mert hát a reggeli fontos étkezés, és az nevet, aki utoljára nevet.

 

Amikor úgy tűnt, hogy az eső erejét veszti, akkor egy brit sráccal, aki szintén a lobbiban toporgott, elmentünk felderíteni a környéket. Igazából Can Thoba minden turista a Floating Market (úszó piac) miatt érkezik, ami reggelente van, de azért kellően nagy város ahhoz, hogy ne unatkozzon az ember a többi napszakban sem. Egész hűvös lett, és még a levegő is járt, szóval a szokásostól eltérően nem izzadtam csurom vizesre száz méter megtétele után. Helyette mire Ho Chi Minh apó óriási szobrához értünk újra elkezdett esni, szóval bölcsen megpihentünk egy bia hoi intézményben és lenyeltünk egy csapolt sört, mert az finom, illetve megfigyeltük, ahogy a vietnámiak küzdenek az esővel. Ilyenkor azért megritkulnak a motorosok, de nem adják fel. Előkerülnek a teljes testet, sőt, teljes motort beburkoló esőkabátok, amikből csak a lámpa és a hátsó fertály lóg ki, hogy világítani és kipufogni azért tudjon a jármű.

Amikor elállt, akkor megnéztük a közeli Ong Pagodát, aztán Kevin mondta, hogy feladja mára az esővel való küzdelmet, inkább visszamegy a hostelbe. Az eső már csak szemerkélt, nekem meg mehetnékem volt, szóval beöltöztem és elindultam a piac felé, mert az általában érdekes. Hát, most nem volt az, pláne ilyen szar időben (gondolhattamvolna) de legalább váltottam pénzt (a milliomossá válás legegyszerűbb módja egyébként, ha az ember beváltja a pénzét vietnami dongra - 10e forint kb. 1 millió dong), aztán hirtelen jött gazdagságomból fakadóan vettem licsit, meg elbóklásztam. A város két Wat-jából az egyikben egy fiatal buddhista szerzetes nagyon barátságosan fogadott, bár egy szót nem értettünk egymás szavából, de azért megmutogatta a Watjuk minden kis zegét-zugát, aztán tíz próbálkozásra sem sikerült fényképet készítenie rólam, pedig biztos látott már okostelefont régebben is. Azt hiszem Andris mesélte, hogy a legtöbb Ázsiai országban a középosztálybeli tinédzser fiúknál gyakori az 1-2 év buddhista szerzetesség, kábé, mint a sorkatonaság. Szerintem ez a kelekótya szerzetes is ilyen lehetett.

11_1.JPG

20140820_120509.jpgA napot egy banh xeo palacsintával zártam, aminek a tésztájába darált és egész rákokat, illetve disznódarabkákat is belesütnek, aztán fűszeres tésztával és bambuszcsírával megtöltik, végül többfajta szósszal és mártogatni való zöldséggel tálalják. Király volt. Felkerestem még Ho apó szobrát esőmentesen, immáron sötétben, szóval csak úgy ragyogott az éjszakában. Kínához képest Vietnamban még sokkal komolyabban veszik kommunizmust, és igyekszenek fenntartani a látszatot. Minden lámpaoszlopon lobog a sarlókalapácsos vörös zászló, és a KFC ezredesre hajazó Ho Chi Minh képmásába is percenként bele lehet botlani.

Másnap hajnalban indult a kishajó a Cai Rang floating marketre, ami állítólag a legnagyobb ilyen piac Vietnamban. Nagyjából tucatnyian voltunk a motoros csónakban, illetve mellékelve volt még egy idegenvezető, aki a mondandóját úgy próbálta hosszabbnak feltüntetni, hogy mindent háromszor megismételt változatos hangsúllyal, kulcsszavakat szótagolva, mintha mi lennénk, akik nem tudunk angolul, és nem pedig ő.

4_5.JPG

 Az ilyen úszó piacokon a különböző tranzakciók a hajók és csónakok között zajlanak le. Ez elősegíti a könnyű szállítást és a nagy tételben való adás-vételt. A vidéki gazdák ide hozzák a termésüket, kitűzik a hajó melletti hatalmas bambusz bot csúcsára amit árulnak (ananász, kókusz, cipő, hal, stb.) és lehorgonyoznak 1-2-3-4 napra, amíg el nem fogyott a portéka az utolsó szemig. Mivel az ilyen gazdák száz kilós tétel alatt szóba sem állnak senkivel, ezért a turisták számára inkább a motorcsónakon cirkáló mozgó árusok az izgalmasak, akik körbeveszik a turistahajót, mint a hangyák a kockacukrot, és tukmálnak mindent az arcukba. Minden alatt például frissen sütött reggelit (tojás-bagett, pad thai), kávét, banánt, kalapot, stb. kell érteni. Ez nagyjából öt percig érdekes, utána kínos, hogy senki nem vásárol semmit. Forgolódtunk egy keveset a hajóval, aztán amikor a banánosgyerek is megtette a harmadik kísérletet üzleti kapcsolat kiépítésére, akkor elindultunk kifelé a piacról. No, nem haza, hanem blogra.jpgegy rizsültetvényre, ahol megnéztük hogyan is nő a rizsa, aztán a Mekong Delta legnagyobb rizs-raktárában megmutatták hogyan tárolódik a rizsa zsákokban, és megmutogatták mennyi fajta rizsa van. Fehércsokolá… őőőő -rizs, barnarizs, dara-rizs, koszos-dara-rizs, félbe törött rizs, rizspor, rizshéj, héjas rizs, és még sokan mások. Ezek mind-mind más gazdasági funkcióval bírnak, többnyire a jó rizsából az emberek esznek, a rossz rizsából pedig a halak esznek az úszó házak alatt található halfarmokon. Ez után megtekintettük, hogy mi lesz a közepesen rossz, félbe törött rizsából: hát rizstészta! (angolul: rice noodle) Ebbe a vietnami éttermekben lehet tekerni a különböző húsokat, rákokat, gombákat és zöldségeket, meg a spring roll-t (ami leginkább a burito ázsiai verziója, kisütve vagy frissen tengeri herkentyűkkel és zöldfűszerekkel). A rice noodle-t egy kis helyi üzemben nagyjából 10 asszony manifaktúrálta, és nagyjából úgy készül, mint a palacsinta, csak megszáradva sokkal keményebb, áttetszőbb és íztelenebb lesz. Az elkészült fél méter átmérőjű lepényeket halmokba rakják, utána csomagolják vagy aprítással tésztát készítenek belőle. Ez a tészta a phó leves, azaz a legfontosabb vietnami kaja elsődleges hozzávalója. Hát igen, itt tényleg minden a rizs körül forog. Nemhiába, a Mekong Deltát „Ázsia rizsestálja” névvel is illetik. Annyira jó és bő az itteni rizstermés, hogy a területnek köszönhetően Vietnam a világ második legnagyobb rizsexportőre. Ezt a wikipédiáról tudom. Statisztika helyet a guide például olyanokat mondott, hogy Vietnam formája olyan, mint egy parasztasszony a vállán egyensúlyozott bambuszrúdra akasztott két tál rizzsel. Amúgy tényleg bele lehet képzelni.

 

A buszom 13:00-kor indult My Tho-ba, szóval Can Tho-ban befejeztem a városnézést és ettem egy jó marhahúsos Pho-t (ez – ha már szóba került, nagyjából olyan, mint a húsleves, csak ázsiai alapanyagokból, mint például a rizstészta, csillagánizs, gyömbér, salottahagyma, thai bazsalikom, bambuszcsíra, stb. - ezeket mindenki magának válogathatja össze). A buszozás nem volt túl érdekes, csak az izgatta a fantáziámat, hogy miért akarnak megfagyasztani a légkondival. Folyt köv My Tho!

Címkék: utazás Vietnam

Chau Doc

2014.08.24. - Akvyr Szólj hozzá!

Immáron egy szál magamban folytattam az utat, és minden eshetőséget illetve szívás-faktort értékeltem mielőtt kiválasztottam pontosan merre is menjek, és oda hogyan jutok el. Más utazók beszámolói alapján ugyanis Vietnamban elég nehéz közlekedni. Ahová menne az ember, oda vagy nincs tömegközlekedés, vagy csak száz átszállással, viszont a jegybodega pultja mögött ülő Bözsi számára az átszállás túl elvont fogalom.

Szerencsére a kapitalizmus áldásaként a helyi utazási irodák egymással versengenek az utazók dollárjaiért, és potom pénzért viszik az embert A-ból B-be, és onnan C-n át akár végig az egész ábécén. Ennek az az oka, hogy Vietnam eléggé bowlingpálya alakú, szóval aki végig szeretné járni az vagy délről megy északra, vagy északról délre, és a legtöbb turista elég kötött pályán mozog ahhoz, hogy a különböző utazási irodák szépen, olajozottan berendezkedjenek. Az Open Tour modell lényege, hogy baromi olcsó az utazás, mert a busz ugyanazoknál az éttermeknél és szállodáknál áll meg, ahol persze nem kötelező pénzt költeni, de a többség mégis megteszi. Az utazáson kívül szerencsére elég minimál szervezettségűek, többnyire letesznek-felvesznek a szallodájuk előtt, nap közben pedig néhány program alternatívából lehet választani, amik vagy eleve benne vannak az árban, vagy nagyon olcsóak, mert szintén open tourra alapulnak. Én most, hogy megszabadultam (hehe) a bölcsészektől, olyan dolgokat fogok beválogatni a programomba, amilyeneket eddig nem volt alkalmam megnézni, pl. hogy hogyan zajlik a helyi gazdasági élet. Tulajdonképpen már az útvonalat is ennek rendeltem alá.

1_6.JPGKezdetnek azonban még Kambodzsában voltam, és úgy döntöttem innen Vietnamot a Mekongon hajóval lecsorogva közelítem meg. A hajózás viszonylag eseménytelenül telt, a határátkelés flottul ment, a Mekong pedig hatalmas (Duna vízhozam 3-4szerese), ezért jobbra-balra alig látni a két partot. Illetve egy percig majdnem történt valami, ugyanis a taton mellettem ülő spanyol (kanáriszigeteki) hapsival egyszerre kaptuk fel a fejünket arra, hogy valami nagyot prüszköl-szusszan a vízben. Neki is rögtön az jutott eszébe, hogy Irrawaddy delfin, de elvileg azok baromira nem élnek a Mekong ezen szakaszán, és az egész Mekongban van belőlük max száz példány. Máshol sem éppen a leggyakoribb faj, ugyanis gyakorlatilag már kipusztult, csak még nem látja be. 20-30 fős elszigetelt populációk vannak más-más folyókban elszórtan. Bár a WWF nagyon igyekszik, de nem túl jók a kilátások az élőhelyeik visszahódítására. A Mekong vízgyűjtő erőteljes iparosítása nem éppen jó irányba tolja a folyamatot, és finoman szólva a fejlődő országok halászainak nem a kúposfejű delfinek vagy féltonnás édesvízi ráják megőrzése jelenti a prioritást. Amellett, hogy ebben a folyóban a második legnagyobb a biodiverzitás a bolygón, egyben ez a legjobban halászott édesvíz is. Itt fogják ki a világ (!!!) édesvízi halainak több mint negyedét, szóval a Mekong halászai tényleg nem szarral gurigáznak. Azért szurkoljunk együtt az Irrawaddy delfinnek!

A kikötés Chau Docban nem várt izgalmakat hozott, ugyanis jó időzítéssel az utolsó ötven másodpercben leszakadt az ég, persze esőkabátra meg táskakotonra nem volt idő, ezért begyűjtöttem a "25 kilós táskával himbálódzó mólón futás" világrekordját. Gratulációk helyett szállást kaptam, méghozzá magán a himbálódzó mólón, ugyanis az úszó hotelben foglaltam szobát. Ezt is ki kell próbálni. Belülről teljesen olyan mint egy normál szoba, csak az átlagosnál több benne a mentőmellény, és néha elkezd billegni. Amíg elállt az eső, eddig bepótoltam a hiányzó alvást, majd elmentem felfedezni Chau Doc-ot. Két utcás városka, néhány szép átjáróházként működő buddhista templommal, ahol páran füstölőt égetnek, illetve buddha hasát simogatják, hogy az így szerzett áldást magukra kenjék. Kivonszoltam magam még a halpiacra is, amit szeretek nézegetni. A halak jellemzően a "pincéből" származnak, azaz az úszó bádogházak alatt kifeszített háló fogságában növekednek. Én is megtekintettem hogyan növekednek, az érdeklődők kedvéért dobnak nekik egy kis rizses haltápot, és akkor azt is látni hogyan bunyóznak.

9_3.JPG

6.jpgÉjszaka valaki úgy gondolta jó ötlet kicsit bőgetni a generátort, hogy éjjel háromkor is legyen elég áram, aztán 5:50-kor valaki egy hatalmasat vert az ajtómra azzal a felkiáltással, hogy már van reggeli. Szóval jól aludtam. A reggeli programom a Cham falu meglátogatása volt, ahová a hotel vendégeit ingyen elvitték hajóval. A Chamokban az az érdekes, hogy muszlim vallásúak, ami azért nem a leggyakoribb dolog a régióban. Ezt a cölöpviskók teraszán szövögető asszonyok ruhái mellett egy akkora mecset nyomatékosítja, amekkorát Marokkó óta nem láttam.

7_5.JPG

Innen elvittek busszal a környék egyetlen hegyéhez, amire buddhista dolgok települtek, többek között egy nagyon abszurd barlangrendszer, benne sejtelmesen megvilágított szobrokkal és dunsztosüvegre emlékeztető klímával. A barlang csúcspontja egy tükrökkel teli szoba, ahol egyé lehet válni egymillió fröccsöntött műanyag buddha tükörképével. Transzcendens élmény volt. A templom amúgy szép, csak valamilyen okból tele van centis vöröshangyákkal, az ember meg ugye mezítláb van. Lehet, hogy ez is valami próba. Egy sem harapott lábon, szóval gondolom átmentem.

3_7.JPG

A buszom 11kor indult Can Thoba, és igazi maradandó élménnyé küzdötte fel magát. Az hagyján, hogy tömeg volt, és akárhogy hajtogattam magam, akkor sem fért el a lábam, de mindennek a tetejébe az út annyira huplis, a busz pedig annyira rossz volt, hogy a habtestem legalább percenként egyszer a levegőbe emelkedett, hogy aztán a hupli másik oldalán szabadesésben találkozzon az üléssel. Szóval benyomorodva pattogtam pár ezret. Amikor már kezdtek leszáradni és letörni a lábaim, akkor megálltunk röpke két órára ebédelni, hogy utána aztán huszonöt perc alatt Can Thoba pattogjunk. Érkezéskor a biztonság kedvéért leszakadt az ég, szóval kiszálláskor Isten nevét jelzős szerkezettel a számra vettem, és megint futottam a csomaggal. Szerencsére a hostel csak egy köpésnyire volt. Folyt köv Can Thoval!

Címkék: utazás Vietnam

Phnom Penh

2014.08.22. - Akvyr Szólj hozzá!

Az európai történelemben is voltak olyan népirtások, melyek hallatán az ember csak egyik lábáról a másikra állva nyöszög a borzalomtól és ázsiai utunk során is bőven találkoztunk már a kegyetlenkedéssel (Nanjingi mészárlás Kínában, Halálvasút és Híd a Kwai Folyón Thaiföldön, stb.) de ami Kambodzsában alig több mint 30 éve történt, az tényleg az emberiség legsötétebb bugyra. Gyakorlatilag egy ideológiától fűtött, hatalmon lévő mag kalapáccsal és kapával módszeresen szétverte több mint három millió honfitársának a fejét. Egy csöppet sem túloztam: a nyolcmilliós lakosság közel fele tömegsírba hullott a Vörös Khmer uralom négy éve alatt. A mai napig senki sem érti hogyan juthatott el ide egy békés, trópusi, ex-francia gyarmat.

A történet Pol Pottal kezdődik, aki francia ösztöndíjakkal még egy ZS-kategóriás párizsi iskolát sem volt képes befejezni, helyette nyomorúságában megismerkedett a francia marxizmus eszméivel, majd néhány évtized lappangás és tervezés után – ahogy az sok más környékbeli országban, pl. Kínában is történt – alulról megszervezte a saját kommunista parasztfelkelését. A tanulatlan, jelentéktelen fiatalokból álló Vörös Khmer vezérkar ígéretei között volt többek között, hogy győzelem esetén, a király visszatér a hatalomba, és minden jó lesz. A diadalt követően azonban a királyt végleg száműzték, és a Vörös Khmer rezsim pillanatok leforgása alatt olyan diktatúrát épített ki, amihez képest a mai Észak Korea egy humanitárius wellness központ. Pol Pot (azaz „Brother Number One”) kitalálta például, hogy a város, mint olyan, egy rossz dolog, ezért a városokat és a városi lakosságot el kell pusztítani. Kezdeti lépései között volt a városok erőszakkal és csellel való teljes kiürítése. A milliós Phnom Penh például azzal az ürüggyel került evakuálásra, hogy az amerikaiak le fogják bombázni. Bombázás nem volt, viszont bezárták a kapukat és onnantól se ki se be. Mindenkit marhavagonokba tereltek és a rizsföldekre vittek rabszolgának, ahol iszonyatos verések és éhezés közepette szolgálhatták az „új közösséget”.

 

A kevésbé szerencsések már nem jutottak el a rizsföldre sem. Aki ugyanis ellenállt, iskolát végzett, rosszra gondolt, beszélt idegen nyelveket vagy éppen szemüveget viselt (=értelmiségi volt), azt brutálisan megkínozták és kivégezték rendszerárulás vádjával.

 

A mészárlás nyomai ma is szem előtt vannak. Írtam már az angkori gyerekmunkások seregéről, a sihanoukville-i szexturizmusról és az általános mélyszegénységről, de a kambodzsai utazást Pol Pot pusztításának nyomai teszik igazán felkavaróvá. Phnom Penhben ezek közül elsőként az emblematikus Tuol Sleng-et kerestük fel, mely tulajdonképpen a több száz börtönné alakított iskola egyike. Hiszen ezekre úgy sincs szükség, az oktatás bűn.

 

Tuol Slengben látható, ahogy a termeket primitív kőműves módszerekkel egyszemélyes cellákká és kínzókamrákká formálták, és az egész épp olyan rohadt, vérfoltos, repedezett és sivár, mint egykor lehetett. A legtöbb ide kerülő rabnak fogalma sem volt, hogy miért tartóztatták le, de megtörve végül mindenki tollba mondta a vallomást, mely részletességének csak a kínzótiszt fantáziája szabhatott határt. Ez alapján aztán a páciens valamennyi ismerősét is le lehetett tartóztatni. Az elv nagyjából az volt, hogy meg kell ölni a kisgyerekeket is, hogy később ne állhassanak bosszút. Pol Pot szava járásával élve „Jobb véletlenül megölni egy ártatlant, mint véletlenül megkímélni egy bűnöst!”. Nyilván érezték, hogy az indoklás nélkül, véletlenszerűen begyűjtött és halálra kínzott emberek és gyerekek hozzátartozói nincsenek elragadtatva, szóval jobb lesz őket is megölni. És így tovább. Egy idő után eluralkodott a paranoia és a rendszer elkezdte önmagát is felőrölni, gyerekek nyomták fel a szüleiket, őrök az őröket, tiszt a tisztet. A Tuol Slengben raboskodó 20000 emberből mindössze 7 élte túl, kettejükkel egyébként a kijáratnál kezet is lehet fogni, kedves idős bácsik.

5_1.jpg

Tuol Slengben gondosan dokumentáltak is mindent az elfogástól a szétvert fejű hullákig. A kiállított nyilvántartási „mugshot” képekről meredő, rabosított srácok tekintetéből látható, hogy tudták ők is, innen már nem nagyon van visszaút. A legvérfagyasztóbb az, hogy kinézete és ruházata alapján bármelyik képen látható khmer legényről el tudtuk képzelni, hogy a szomszéd utcában kínálgasson éppen fagyasztott cukornádat vagy „verjúgó máj frend” felkiáltással tuk-tukot. Ez tényleg nem rég történt. Mivel gyakorlatilag a felelősségre vonás az évtizedek alatt hihetetlen módon szinte teljesen kimaradt, és a Vörös Khmer mészárosok visszatértek polgári hivatásukhoz, ötventől felfelé bármelyik ivókókusz árusról lehet csúnyát gondolni. A főkolomposok elítélése az elmúlt években megkezdődött, de például Pol Pot, vagy Duch (a Tuol Sleng parancsnoka) békés, gondtalan földművesként öregedtek meg unokáik társaságában. Szóval nincs igazság a Földön, na.

 

Tuol Sleng után meglátogattuk a Choeung Ek mezőn feltárt Killing Field-et, ami már a nevéből is látszik, hogy nem egy vidám hely. A Vörös Khmerek több száz ilyen Gyilkos Mezőre hordták teherautóval a bekötött szemű elítélteket, hogy aztán ott az éjszaka leple alatt, bömbölő zene kíséretében lemészárolják őket kalapácsokkal, sarlókkal, kapákkal, bambusz rudakkal, vagy ami épp kéznél volt. A Choeung Ek „befogadó kapacitása” napi 300 ember volt. Az emlékhelyre belépve az első, ami feltűnik, az egy díszes, több emelet magas üveg sztúpa (torony), melyben nyolcezer legyilkolt koponyája van, a polcokon olyan címkékkel, mint például „15-20 éves lányok”.

6_3.JPG

 8.jpgAz eredetileg itt álló épületekből egyébként nem sok maradt meg, de egy audio guide segít rekonstruálni, hogy hol parkoltak a teherautók, hol vártak a rabok a „sorukra”, hol lógtak a halálsikolyt elnyomó hangszórók, és mit hallottak a megkötözött rabok az utolsó pillanatban… és közben jobbra-balra kihantolt tömegsírok tucatjai tátonganak, a földből pedig mindenfelé emberi csontok, fogak, porladó állkapcsok és ruhafoszlányok kandikálnak ki. Még nem volt kapacitásuk rendesen összeszedegetni. A Killing Fields közepén egy tömegsír mellett ott áll a Killing Tree, aminek törzsén százával csapták szét a kisbabák fejét. Vérfagyasztó és a legapróbb részletig undorító agyrém ami itt történt. Kissé furcsa, ahogy igyekeztek egy kellemes hangulatú parkot csinálni Choeung Ek-ből, tóval és sétányokkal. Az audio guide többször is mondja, hogy most ülj le, hallgasd a zenét, gondold végig a dolgokat és ne hagyd, hogy ilyen szörnyűségek többször előforduljanak. A kambodzsaiak sem gondolták volna, hogy ilyen megtörténhet. Előtte persze a németek sem, hogy és még sokan mások sem, és most is számos hely van a világon, ahová a közvélemény nem figyel, vagy nem akar figyelni, és ott szabad a vásár a diktátoroknak. Kambodzsa pont ilyen volt a ’70es években, mígnem Vietnám 1979-ben úgy nem döntött, hogy akkor ebből elég volt, és hadseregével bevonulva száműzte a Vörös Khmereket a dzsungelbe, ahonnan még a 90es évek végéig folytattak gerillaharcot, és búcsú ajándékként telerakták taposóaknákkal az egész országot. Hát ennyi, a konklúzió talán annyi, hogy az emberiség reménytelen eset.

2_2.jpg
A Phnom Penhben töltött maradék időt azért próbáltuk nem a Pol Pot rezsim emlékeivel megtölteni, úgyhogy mindenfelé elmászkáltunk a mediterrán hangulatú városban, sokszor kötöttünk ki a Mekong partján (ahol van ám magyar zászló is!), a Central Market-nél, illetve az Ouna Lom (érted, Unalom!!!) névvel megáldott buddhista templom is legalább háromszor megvolt. Utóbbinek elég érdekes a fekvése a parti korzó és a kutyafejet és sült patkányt áruló piac között. Tuk-tukosunk örömére Gergő elvitetett minket a Francia Nagykövetségre is, ami a Vörös Khmer hatalomátvétel idején fontos szerepet töltött be a menekülő külföldiek életében, ezáltal a Killing Fields c. filmben is szerepel. blograpalota.JPGLáttuk továbbá a Királyi Palotát, amit többé-kevésbé megkíméltek a pár év őrület alatt, bár az épületek tartalma – állítólag – kissé megcsappant. Kíváncsi lennék miket vihettek el, mert például a 90 kiló színaranyból készült, 9584 gyémánttal díszített ember nagyságú Buddha megvan, a smaragd ülőbuddha megvan, és az ötezer ezüst járólap még szintén a helyén van. Az egész kicsit hasonló, de azért sokkal kevésbé csicsás, mint a bangkoki királyi palota, viszont a bangkokival ellentétben ezt a mai napig használják. A király egyébként furcsa fazon, szerintem egy őrült sci-fi író sem tudna ennél fordulatosabb önéletrajzot előállítani. Ő az egyetlen csehül (!) tudó uralkodó a világon, palotája van Észak-Koreában (!!) és száműzetése alatt Párizsban volt balett tanár (!!!). Elképesztő.

 

Ezt onnan tudjuk, hogy utánanéztünk wikipédián, mert napok leforgása alatt sem tudtuk megfejteni ki a király, és ez roppant idegesítő állapot. Az itteni királyt sokkal kevesebbet reklámozzák, mint Thaiföldön (hál’ Istennek), viszont az aktuális uralkodó mellett legalább annyit szerepel képeken (pénzeken, stb…) a megboldogult öreg király és özvegye is, szóval nem értettük mi a szitu. Hát, királyról és Phnom Penhről nagyjából ennyit. Utolsó közös esténken találtunk egy helyet, ami kellően kolonialista hangulatot árasztott, és olcsó volt a sör, szóval bevertük mellé a Gergő pálinkájának a maradékát is, hogy aztán jókedvű legyen az esti búcsú. Innen ugyanis egyedül utazom tovább, Gergő Pekingbe (és onnan haza), Andris pedig Nanjingba megy.

11.jpg

Címkék: utazás Kambodzsa

Sihanoukville

2014.08.20. - Akvyr Szólj hozzá!

1_5.JPGNa, a láblógatós nyaralás hívei most kezdhetnek irigykedni. Sihanoukville-be még minket is az vezérelt, hogy egy trópusi tengerparton, pálmafák alatt henyélve vagy éppen a napon sütkérezve, ivókókusszal a kézben zárjuk le az utazást. Végül pálmafa nem volt, nap csak módjával, és az utazásnak sem itt lesz vége, de azért megpróbáltuk értelmesen eltölteni a ránk szakadt szabadidőt. Bar a céltalan homokon fetrengés nem a mi műfajunk, mégis ezen kívül csinálni csak két dolgot csináltunk: Első nap strandra menet rövid sétát tettünk a dombtetőn lévő buddhista pagodák között, ahol épp a Vörös Khmerek által fehérre festett falakon zajlik a freskók restaurációja. A templom környékére erősen ráfért volna egy takarítás, csak úgy mint a tengerpartra ahová tévedésből először mentünk, de a szeméthalmokat látva menekülőre fogtuk, és azóta próbálunk megszabadulni az emlékképtől, hogy egy trópusi tengerpart ilyen undorító is lehet. A hulladékhelyzet mindenütt elég aggasztó Kambodzsában.

 

A második napi kitérő az volt, amikor a Koh Rong Sanloem szigetre menet a kishajóval megálltunk tatról ugrálni és snorkeling-elni (szemüveggel-vízipipával búvárkodni) egy korallzátonynál. Én imádom a vizet, szóval nagyon tudok lelkesedni az ilyesmiért, szerintem ez is tök szép volt, persze a Natgeó azért jobb helyeken szokott forgatni. Amint a Sanloemre értünk azonnal leszakadt az ég, szóval életem trópusi szigeteken töltött idejének fele sör szopogatással telt egy bambuszkocsmában. Azért egy idő után elállt, és lehetett menni frizbizni meg úszkálni. A legjobb az, hogy a tengerbe befutáshoz nem kell pokoli lelki erő, nagyon kellemes a hőmérséklete, szóval a belső szervek nem kezdenek felfelé vándorolni a felfröccsenő vízcseppek hatására. Cserébe viszont jó sós, ezt minden tengerparton konstatálom. Naplementekor szerencsére nem voltak pálmafák, mert az már nagyon gicces lett volna.

2_2.JPG

A tengeri herkentyűk helyi piaci ára mindenesetre borzalmas, annyi mint otthon, szóval sztrájkoltunk és pizzát ettünk vacsorára. Bár elég nehezen van gyomra az embernek, ugyanis minden tele van szexturistákkal. Ami Bankokban elkerült minket, az Kambodzsában sokszoros erővel és lesből támadt ránk. Öt percenként látni idős, pohos nyugati hapsikat akik helyi fiatal lánnyal imitálnak randit, mintha egy igazi hódítást és trófeát mutogatnának a világnak, pedig egyszerű prostitúcióról van szó. Nem túl gusztusos látvány.

Hogy valami pozitívval zárjam a posztot, holnap Phnom Penh és a brutális Vörös Khmer tömeggyilkosság!! Fú, hát ez nem jött össze.

Úton Battambangba

2014.08.18. - Akvyr 1 komment

Képzeljetek el egy átlagos magyar megyét zöldellő erdőkkel, bozótossal, csiripelő madarakkal, kisebb és nagyobb falvakkal. Aztán öntsétek rá a Balatont. Nagyjából ez festene úgy, mint a kambodzsai Tonlé Sap tó, melyen röpke 7 óra alatt lehajóztunk Siem Reapből Battambang-ba. A távolság nem nagy, viszont a hajónak gyakorlatilag egy erdőben kell manővereznie, néha koccan egyet-kettőt, beakad, eltéved, felbőgeti a motort és átvág a bozótoson, szóval a kapitány és az evezős fiúk kemény munkát végeznek, nem egy nyugdíjas meló. Az utasok sem unatkoznak, ugyanis elég pár másodpercre elbambulni, és garantáltan talalkozik az arcod egy belibbenő bokorral 1_4.JPGvagy méteres faággal. Ha eddig nem lenne elég szürreális, akkor hamarosan következnek az úszó falvak. Igen, úszó falvak tucatjai ameddig a szem ellát, csinos utcákba rendezve, az elárasztott erdő/tó közepén, telis-tele halászokkal illetve vadul integető és hellózó khmer kisgyerekekkel. Elég ritkán járhat erre hajó, szóval, ahogy Andris fogalmazott, kicsit olyan érzés ilyen belső kambodzsai falvakon áthajózni, és visszaintegetni a mindennapi életüket élő halász családoknak, mintha te lennél az angol királynő aki végig vonul a díszmenet élén. Az integetést általában a hajónk méteres hullámaival való derekas küzdelem követi, illetve néha az ici-pici csónakokkal halászó gyerekek nevetve-visítva-prüszkölve repülnek a vízbe. Néhol csónakkal kihoznak egy-egy utast is a hajó elé, aki felkászálódik, aztán a következő faluban kiugrik egy mólóra.

A "házak" igen változatosra sikerültek, a legtöbbnek az alapját valamilyen csónak vagy  hajótest adja, de van 5_2.JPGami tartályokon vagy simán csak sok köteg üreges bambuszon úszik. Erre épültek a fa, a bambusz, bádog és hullámpala tetszőleges kombinációjával viskók.  A cölöpházak már elbírtak komolyabb szerkezeteket, pl. téglát is, ezért nagyobb településeken még úszó templom is előfordult. Minden háztartás (ill. hajótartás) életében központi szerepet tölt be az utcafronti nagy terasz/tat, ahol lehet tenni-venni, zöldséget és halat pucolni, integetni, gyereket nevelni, kényelmesen csónakra (kisgyerekeknek hatalmas lavórra - tényleg!) szállni, függőágyban szunyókálni vagy ami épp jól esik.

blogra.JPG

4_4.JPG

Az egész tényleg nagyon élettel teli. Nem hittem volna, hogy a világ legnagyobb száma, Angkor után bármi eléri még az úton az ingerküszöbömet, de Kambodzsa már másnap rákontrázott. Hozzá kell tenni, hogy én egy feszített víztükrű tóra és unalmasan pöfögő dízelhajóra számítottam, ehhez képest zseniális volt.

 

Battambangot már a Sangkae folyón felhajózva értük el, nagyjából délután kettőkor. A város a francia (gyarmati) építészetéről, rizsföldjeiről és bambusz vonatjáról híres, illetve arról, hogy Kambodzsa második legnagyobb városa, kőkemény 150e lakossal. Ilyen egy ország ahol három évtizede lemészárolták a városi lakosságot. A populáció kevesebb mint 1%-a él a második legnagyobb városban. Kemény. Kivettünk egy szobát fejenkent két dollárért, majd ebédeltünk és kerestünk egy utazási irodát. Kiderült, hogy eddigi forrásainknak ellentmondva mégis van éjszakai busz, ráadásul még Sihanouk-ba is, szóval a tervezett reggeli (egész napos) Phnom Penh busz dupla csavarral éjszakai és délelőttös Sihanoukká változott. Sötétedésig sétáltunk és söröztünk a Sangkae partján, aztán visszamentünk az okafogyottá vált szállásra netezni és fürdeni, végül pedig irány a  busz.

7_4.JPG

Az kétszer hat óra busz mérföldekkel jobb volt mint az előtte annyit járatott kínai hard seat éjszakai vonatok, de azért ezt sem kívánnám annak aki előtte hajón zötyögött egész nap. A fénypont a Phnom Penhi átszálláskor megejtett reggeli volt, ami pont napfelkeltére esett a Mekong partján. Itt betalált minket sok őrült csöves, illetve egy olyan, aki nem volt őrült, és talán csöves sem. Volt azonban tuk-tukja, és meg is állapodtunk vele egy programban és hozzá tartozó költségvetésben három nap múlvára amikor visszaérünk Phnom Penhbe. Cserébe felajánlotta, hogy ha visszahozott a busz Sihanoukból akkor ingyen elvisz a szállásra. Nyilván neki ez jó biznisz, szóval nem kell sajnálni szegényt. No, meg így kiderül miféle fából faragták. Ha ott lesz, akkor elnyeri a tendert.

Random kép a kambodzsai útmenti tájról:

8_4.JPG

 

Címkék: utazás Kambodzsa

Angkor

2014.08.14. - Akvyr 6 komment

Senki ne gondolja, hogy az utazók élete könnyű: az enyhén elhúzódott kambodzsai határátkelés ellenére tartottuk a tervet, és hajnali négykor csörgött a vekker, hogy aztán tuk-tukkal zümmögjünk egy keveset a vaksötét országúton. Persze nem olyan kín a korán kelés, ha az ember az Angkor Wathoz indul megnézni a napfelkeltét.

Tömören: Angkor tényleg üt.

1_3.JPG

Nem lepődnék meg, ha soha nem látnék már királyabb helyet egy hatalmas birodalom bukott fővárosánál, melyet a sziámi thai-ok ostroma után 500 évre elnyelt a trópusi dzsungel és a legendák homálya, végül csak néhány évtizede fedezték fel újra francia kutatók. Ahogy a világ legnagyobb vallási épületei között sétál az ember, melyek falain busz vastagságú fák törnek át és száz méteres indák tekernek körbe, kicsit átértékeli az emberi civilizációról alkotott képét. Képzeljétek, mi lenne ha mondjuk Párizst pár száz évre elhagyták volna, senki nem trimmelné a füvet, és kívül-belül egy buja dzsungel ejtené fogságba a Notre Dame-ot és a gótikus katedrálisokat. Posztapokaliptikus, részletes, gyönyörű. Ez Angkor.

9_2.JPG

 

Az ősi város 802 - 1432 között volt a Khmer Királyság, ezáltal a térség központja, a Mekong medencéjének „nagy tava”, a Tonlé Szap mellett, fénykorában több mint egymillió lakossal (London ekkor: 20 ezer ). Uralkodása alatt számos kulturális hullám söpört végig a területen: például a khmer civilizáció áttért hinduizmusról buddhizmusra. Emiatt az egymással szomszédos templomok építési és díszítési technikája között a különbség gyakran akkora, hogy ha külön képen látnám őket akkor találomra kontinensekre és évezredekre sejteném őket egymástól.

A legrégebbi templomok a hinduizmus hatására aprólékos faragásokkal vannak díszítve, később pedig számos Dél-Amerikai piramis-szerű templom épült Angkor-szerte. Ezek kombinációja a világ legnagyobb szakrális épületeként számon tartott emblematikus központi épület, az Angkor Wat, melyet ugye mi is elsőként kerestünk fel.

2_1.JPG4:50-kor álmosan belevigyorogtunk a webkamerába, kicsengettük az (indokoltan) drága belépőt, ezzel elkészült az Angkor-igazolványunk, és vonulhattunk is végig a bejárathoz vezető hídon, mely egy akkora mesterséges vizesárkon ível át, mint a Tisza. Az első romok között gyakorlatilag semmit nem lehetett látni csak amit az elemlámpák fénye megvilágított. Letelepedtünk a tó mellé, ahová minden korán kelő, távoli romokat vadul vakuzó turista ment, nyilván az a jó hely. Az volt, bár az ég sajnos nem produkálta a gyerekárusok képeslapjain látható színskálát, csak úgy az idő múlásával a sötétkékhez egyre több fehér keveredett. A legtöbben úgy gondolhatták, hogy napkelte kipipálva, lehet menni aludni, mi viszont miután kipirkadt, elkezdtük körbejárni a központi épületet. Ez amellett, hogy akkora, mint egy piramis (építői eleve egy hegyet, a hindu mitológia szerint az univerzum közepén álló Merut mintázták), a részletekkel és faragásokkal sem spóroltak: több száz méteren láthatóak különböző harci jelenetek, bár ezeket kissé összenyomja a hatalmas szürke tér. Angkor Wat igazából inkább hatalmas, mint szép. A nézelődést megszakítottuk egy reggelivel, majd fél 8-kor megnyílt a templom felső szintje, ahol a panoráma mellett még átható ürülékszag is volt. Egy guide szerint denevéreket kell okolni, de én a mindenfelé ólálkodó majmokra tippelnék.3_6.JPG Itt is rengeteg a majom, amikor az egyik katedrális méretű „kis” oldalépületet látogattuk meg, még reggeli előtt, akkor majdnem verekedéssé fajult egy találkozó a HVCS-majmokkal.

8 körül végleg kiléptünk az Angkor Watból és kerestük a tuk-tukosunkat, akiről annyi maradt meg a hajnali sötétből, sisakon át, hogy egy macis testalkatú khmer arcú legény. Nagyjából száz ilyen hapsi volt a parkolóban, jelentős részük praktikusan a tuk-tukban kifeszített hintaágyon szunyókált, aki nem aludt az pedig állította, hogy szívesen elvisz, szóval végül telefonos segítséget vettünk igénybe.

 

4_3.JPGA nagy egymásra találás után tuk-tukon átkeltünk Angkor Thom déli hídján, melynek kerítésén megtekinthető, hogyan kell tejóceánból vajat köpülni egy hatalmas kígyóval. A legenda szerint a kígyót a köpülőre tekerték, és húzgálták. Túl sok volt a turista, és számos ilyen faragású híd van, szóval rögtön robogtunk is tovább Angkor Thom igazi nevezetességéig, a Bayonig. A Bayon Angkor utolsó nagy korszakában épült, és a világ egyik legjellegzetesebb temploma. Fő ismertetőjele a rengeteg hatalmas, négy irányba tekintő faragott kőarc, melyek ívelt ajkai és sejtelmes mimikája jelenti a világ számára Angkor időtlen mosolyát. Meredek labirintus vezet fel a közepébe, ahol turisták hada vadul fotózza egymást a több száz hatalmas kőarc-toronnyal, illetve középen áll egy buddha szobor, ahol páran imádkoznak és füstölőt égetnek.

5_1.JPG

Bayon után, az Angkor Thomon belül rengeteg felé el lehet császkálni, itt van például a Baphuon és a Phimeanakas templom, melyek inkább azték piramisokra hasonlítanak, méteres lépcsőkkel. Az ajtók méretéből és a mai khmer testalkatból úgy sejtjük, hogy régen sem voltak egy égimeszelő nép, tehát őszinte értetlenséggel (és sajgó mászóizmokkal) állunk a méteres lépcsők jelensége előtt. A legenda szerint az építők érzékeltetni akarták, hogy milyen nagyon nehéz közelebb férkőzni az istenekhez. Történetesen jól sikerült a szemléltetés, és most ugyanez a mechanizmus gátolja a reszketeg lábú turistákat is a feljutásban, ráadásul lefelé menet azt is érezhetjük milyen egyszerű a khmer pokolra jutni.

6_2.JPG

Tovább sétáltunk észak felé az elefánt teraszhoz, megcsodálva a falba faragott hatalmas 3D-s elefántokat, illetve számtalan finom, részletes domborművet. A szűk, faragásokkal teli folyosó a Leprás Király trónjához vezetett, aki azért kapta ezt a dicső nevet mert a szobor (és a körülötte álló „alattvalók”) szerencsétlen módon vesztették el az ujjaikat vagy teljes végtagjaikat, és olyan mint egy csoport leprás.

8_3.JPGA tuk-tuk parkoló felé néhány jól elhelyezett tiltó tábla miatt csak a bazársoron keresztül vezetett út. A khmer árusok az ősi harcosok vehemenciájával képesek fröccsöntött műanyag gagyit árulni, és a legrosszabb, hogy az árusok többsége cuki kisgyerek a natgeó forgatásról. Kifejlesztettek egyfajta könyörgő és megalázkodó hangszínt, amit következetesen és kitartóan hoznak. Könyörögve-énekelve mondják a monológot "ten for one dolla', siiiiir, good price, cheap for you sir, just one dolla', buy something please...." és jönnek veled. Száz méteren át is jönnek, csapatostul. Vettem ezt-azt de nem tudom minek.
A harmadik bambuszfurulya után rájöttem, hogy nem menthetem meg mindet, és csak a menekülés marad. Persze menekülni akkor is kell, ha valaki vesz valamit mert az csak katalizátja a folyamatot és egyre több gyerek jön a pénzszagra. Volt ahonnan szabályosan tuk tukkal kellett elpucolni. A legdurvább amúgy, hogy simán középfokon érvelnek és győzködnek angolul. Furcsa ez egy olyan országban, ahol 40 éve a Vörös Khmerek lemészároltak mindenkit akinek volt idegen nyelvismerete. Persze azóta már felnőtt egy generáció, és sok a nemzetközi segélyszervezet meg önkéntes nyelvtanár, de akkor is. Nálunk a hat évesek nem beszélnek nyelveket. Kínában meg például senki.
A legjobban az a tízéves-forma, romokon csimpaszkodó gyerek tudott angolul (és kínaiul és franciául...), aki a sorban következő iker-romokat, a Chau Say Tavodát és a Thommanon-t mutatta be hadarva egy kis borravaló reményében. Következett a Ta Keo, megint kicsit más stílus, hatalmas teraszos, kézzel-lábbal mászós piramis.

7_3.JPG

A Ta Phrom, az egyik emblematikus "dzsungeles" rom előtt, hogy fokozzuk az izgalmakat, a tuk-tukosunk elvitt ebédelni, jó drágán, de itt igazából minden vagy drága vagy koldusszegény patkánysütögető utcai árustól származik.

A Ta Phromban a dzsungel apraját kirtották, de a hatalmas, 60-80 méteres fákat meghagyták, főleg mert azok ablakokon kibújó és olvadt viaszként leomló gyökerei teljesen körbefonják az épületeket, és felül pedig szürkés, csillogó kérgű fában egyesülnek. Olyan mintha felülről nőttek vagy olvadtak volna lefelé. Mindenesetre tényleg zseniálisan néz ki Angkor küzdelme a természettel.

23.JPG

A sor végén, hazafelé útba ejtettük a Prasat Kravant, ami nem a megszokott fekete kőből, hanem olyan téglákból készült (dúsan faragva ősi domborművekkel) amiket ma szabvány-méretként árulnak az Obiban. Kíváncsi vagyok, hogyan alakult így, és, hogy van-e egy tégla méret optimum amire egymástól függetlenül jöttek rá a világ több pontján.

Ezzel végére is ért a nap, amit reggel négykor kezdtünk és este hat körül egy vacsorával zártunk, majd eldőltünk mint a rohadt nád.


Másnap emberibb időpontban keltünk, és egy elég alternatív helyre indultunk, a Kbal Spean felé. Ez, amellett, hogy nem templom, hanem folyó, még messze is van, történetesen 53 kilométert kellett leküzdeni tuk-tukkal, és közben kétszer is meg kellett állni whiskys üvegből benyát tölteni. Közben megfigyelhető, ahogyan a kambodzsaiak motoron próbálnak szállítani motoron nem szállítható dolgokat, pl. összekötött csirkéket és kalimpáló kismalacokat, illetve érdekes, hogy 50 kilométeren nincs más, csak rizsföld, kókuszpálma és kókuszárus bodega.

11.JPG
Kbal Spean egyébként a mederbe faragott, csoportokban elhelyezett fallikus szimbólumokról híres, ezért is nevezik az Ezer Linga folyójának. A folyóhoz a dzsungelen keresztül lehet eljutni egy másfél kilométeres ösvényen. Ha valaki úgy gondolná, hogy a látvány, ahogy egy patak stilizált faszok között csordogál lefele, talán nem ér meg egy hegymászást, annak elárulom, hogy van a végén egy vízesés is, ahol lehet tapicskolni.

10_2.JPG

 

Az ezernyi pénisz után megebédeltünk, majd újra szekérre szállva a közeli Banteay Srei felé indultunk. Ez egy nagyon apró templom egy szép nagy park közepén. Azért övezi kiemelt figyelem, mert itt találhatóak a legdúsabb és legszebb faragások. Nem ok nélkül nevezik Angkor Ékszerdobozának, az ember jó időt el tud tölteni egy álltó helyében az ezer éves kifogástalan állapotban lévő domborművek között. Jók voltak a fényviszonyok, szóval megnéztük kívül, belül, oldalt, a tó tükrében, a fal tetejéről, sőt még az ambiciózusan "globan viewpoint"nak keresztelt kis fa dobogóról is.

12.JPG

13.JPG

Útba ejtettünk még néhány templomot, Neak Poan pl. nagyon jópofa egy focipálya méretű víztározó közepén, elárasztott kamrákkal, de azt hiszem egy idő után eljön az a pont ahol már Angkor sem tud döbbenetesen újat mutatni. Ez betudható annak, hogy elfogynak a templomok. Sokat küzdöttünk még a "buy something sir" gyerekekkel, illetve elmászkáltunk a turista csapásiránytól, ugyanis Angkorban az a szuper, hogy szinte mindenki azt csinál, oda mászik és les be ahova csak akar, ha van rá kapacitása. Egy hatalmas Indiana Jones játszótér az egész, filmdíszlet-szerű romokkal és viaszként csorgó égig erő ezüstfákkal.

fasff.JPG

Hazafelé még megálltunk megnézni a naplemente fényében fürdő Ankor Watot, majd elbúcsúzva az ősi várostól Siem Reapben megvacsoráztunk, megvettük a hajó jegyeket másnapra Battambangba, illetve beszereztünk ezt-azt az éjszakai piacon. No, persze szigorúan semmi hasznosat.

Címkék: utazás Kambodzsa

A kambodzsai határon

2014.08.11. - Akvyr Szólj hozzá!

 Nyolcadikán reggel indult a buszunk Siem Reapbe, ami az Angkor Wat szervizvárosa, ezáltal az egyik legnagyobb kambodzsai turisztikai desztináció. Ez az útvonal nem kevés lehúzási lehetőséggel kecsegtet, amit a legtöbb társaság ki is használ. Például a határ előtt - közben - után kitaláltak mindenféle rejtett költségeket, vízumos monopóliumot, amiben lelkesen asszisztálnak a helyi határőrök és egyéb nagy fegyvert hordó erőszakszervezetek. A másik trükk, hogy a határon leszállítanak mindenkit, azzal, hogy a túloldalon vár a másik busz, ami aztán persze nem létezik. További lehetőségek között van például a fél nap késés, és a haver szállodája elé rakott végállomás éjfélkor, ahol hirtelen senki nem ért angolul.

 

Ezekkel a szép lehetőségekkel indultunk neki a jegyvásárlásnak, és szomorúan vettük tudomásul, hogy csak határon átszállós opciót lehet venni az utazási irodákban, ami eleve a szívás melegágya. Végül egy aranyos indiai bácsival allapodtunk meg (aki egy kifejlett indiai családot, éttermet, mosodát, nyomdát, hostelt üzemeltet a padláson a Khao Shan mellett), fejenként kb 1700 ft volt a jegy. MIndenhol ennyi. Úgy volt, hogy reggel nyolckor vesznek fel minket a szálloda elől és este hatra már meg is érkezünk. A bangkoki ejtőzés után ez a nap nem ígérkezett egy kéjhömpölynek és előrebocsátom, hogy nem is volt az. Kíváncsi voltam, hogy a lehetőségek tárházából melyik módszert húzzák elő a megvágásunkra, szóval itt a történtek folyamatábrája.

 

A busz hagyott időt a reggelire, mert bőven elmúlt már fél kilenc, mire egy integető indiai egy minibuszhoz irányított minket, ami tele volt nyugati turistákkal. Eddig jó. Hogy a turisták kopasztásából az útmenti csehók is részesüljenek, óránként megálltunk pihenni, és egy tábla a buszban hirdette, hogy a thai törvények értelmében nem tartózkodhat utas a járműben tankoláskor, szóval megoldották, hogy kiszálljunk a napra a vizesasszonyok mellé, na.

A határ előtt aztán megálltunk egy étteremnél, ahol nagyon jópofa fickók vettek minket kezelésbe, ennyi idő alatt még sosem sütötték el a hungary - hungry szóviccet. Csalódniuk kellett, mert nem ettünk semmit és mi előre váltottunk vízumot, szóval hirtelen csak 10 dollárra gomboltak le, amiért cserébe azt nagy műgonddal beragasztották az útlevélbe, és kitöltették velünk a papírokat (amit egyébként később ingyen osztottak a határőrök). Úgy döntöttünk szívóskodni nem érdemes, az ember esélytelen. Innen nyitott csomagtartós pick uppal vittek minket a határra, de a kitartó várakozásnak és egy kitérőnek hála az öt perces úton elkezdett szakadni az eső, a csomagok a szemünk láttára rommá áztak hátul, mi meg csak puffogni tudtunk, a sofőr kizárta magából a földi halandók problémát. Mentünk pár percet a pickuppal a szakadó esőben, majd kiszállva a csomagommal berohantam az első tető alá, ahol magát Mr. Fu-nak aposztrofáló, rajtunk röhögő fickó fogadott, aki elmondta, hogy érdemes még a thai oldalon kivenni pénzt (bhatot), mert Kambodzsában csak dollárt adnak az atm-ek, és a dollárt drága átváltani, és minden kétszer annyiba kerül dollárban. Azt is mondta még, hogy ha átkeltünk a határon, akkor Poi Pet városban Mr. Chai vár majd minket. Mint valami embetcsempész filmben. Sétáltunk picit szemetes zsákokkal bíbelődő utcagyerekek és fegyveres katonák között, és viszonylag normálisan kijutottunk az országból, ahol őszinte meglepetésemre odajött Mr. Chai. Miszter Chai szintén a haveri viszonyra törekedett, ami addig tartott, míg meg nem próbált legombolni fejenként 200 bhatra, hogy kikerüljük a (szerinte) több mint egy órás sort a kambodzsai oldalon. Inkább kívártuk, lement 20 perc alatt, vettek ujjlenyomatot minden ujjamról, aztán leültettek minket, hogy várjuk türelemmel a buszt. Ez kissé idegesítő állapot, mert csak egy izzadtságtól elmaszatolódott lila fecnire firkantott sorszám bizonyította, hogy hová is kéne venniük minket. Miután bemutatták a teljes árukészletet, és csak a Gergő mutatott vásárlási hajlandóságot (vett egy karton cigit nagyon olcsón, Hong Kong óta rettegésben él a cigiárak alakulását figyelve), buszra pakoltak minket ami elvitt egy másik buszállomásra, ahonnan a buszunk elvileg "5 perc múlva indul". 

 

3 órával később, nagyjából a tervezett este hatos érkezéssel egy időben megérkeztek az utolsó felszállók (gondolon ők úgy érezték minden milyen flottul ment) és ki is gördültünk Poi Pet vadnyugati városából. Gondolom sejtették, hogy ez gáz, szóval csak egy kitérő volt, ahol ittam egy sört a többi utazóval, meg cseréltünk pár sztorit. A busz végül valamivel 9 után gördült be életem eddigi leglepukkantabb buszpályaudvarára, ahol állat módjára rohamoztak meg minket a tuk-tukosok. Tulajdonképpen itt nem is klasszikus három kerekű tuk-tukok vannak, hanem motor után kötött utánfútók, mint valami modern szekér. Bár a koncepció ugyanaz. Nekünk nem kellett egyik hiéna sem, ugyanis a hostelünk ígért ingyenes fuvart. A fuvarral telefonon lebeszéltük a találkát, majd bezsúfolódtunk a csomagokkal az érkező tuk-tukba. A sofőrünknek sajátos módszere volt annak a megállapítására, hogy van-e a tankban benzin: ha leállt a motor, akkor bizonyára nincs. Szerencsére nem kellett sokat tolni a kordét, mert igen sok a benzinkút, sőt minden sarkon árulnak benyát whiskys és kólás üvegekben.
A hostelünk maximálisan korrekt és gyönyörű. Érdekesség, hogy beltéren (pl. a recepción) csak mezítláb szabad maszkálni, illetve, hogy egy nyolc-kilencéves forma kislány szolgált ki minket vacsinál. Nála már csak az a hat-hét éves volt durvább aki a sörömet adta a buszozós kitérőnél. Azt hiszem itt sajnos még divat a gyerekmunka. Holnap Angkor Wat!!!

 

 ui: nem készült kép, mert örültem, hogy luk van a seggemen. Egyébként a thai táj nagyjából olyan, mintha az ember Pest Megyében autózna. Kambodzsában pedig már sötét volt.

 

Bangkok #2

2014.08.10. - Akvyr 5 komment

Egy aranyban gazdag bangkoki és egy romokban gazdag ayutthayai nappal gyakorlatilag túl is voltunk a Thaiföldre szánt időnk felén. A harmadik napon a többiek 7 órát vonaton zötykölődtek, hogy meglátogassák a Hidat a Kwai folyón, amiről a híres-neves film is készült. Az itt húzódó vasútvonalat a japánok nyugati és ázsiai hadifoglyokkal építtették fel a világháború alatt. Százezrek haltak bele az éhezésbe, maláriába és a túlhajszolt munkába: állítólag a vasút minden méterére legalább egy áldozat jut, ezért is nevezik a „Halál Vasútjának”. Amíg a többiek itt szörnyülködtek, én a heteken át tartó kínai rohanás miatt a napot részben ön-szervizelésre fordítottam, tehát ellátogattam masszőr-fodrászhoz, dolgoztam, mostam, rendbe tettem a laptopot, próbáltam fényképezőgépet venni (nem sikerült), kambodzsás útikönyvet intéztem, meg lógattam a lábamat. Éppen az utolsó fázist intéztem a Lumphini Parkban, ahol a megbeszélt találka lett volna a srácokkal, de – ahogy azt már megszokhattuk – a thai vonat visszafelé tetemeset késett, ezért a láblógatás is jó hosszúra nyúlt. Öt percenként akadt beszélgetőpartnerem, a bangkokiak imádják tudni, hogy honnan érkeztem és hogy hová tartok, illetve javasolnak pár látnivalót. Őszintén mondom, hogy minden hátsó szándék nélkül baromi kedvesek és figyelmesek. Aztán 21:10kor, mikor épp indultam volna, egy kevésbé kedves és figyelmes pisztolyos harcos közölte, hogy már bezárták a parkot, szóval megszívtam, és menjek a hátsó kijáraton át. A húsz perces kóbor kutyákkal és csövesekkel tarkított kényszerkerülő a park körüli főúton nem tett túl jót a hangulatomnak, de a többiekkel hamar egymásra találtunk, és indulhattunk a Patpong-negyedbe, ami egyetlen dologról nevezetes: itt vannak a thai kurvák.

A filmek és internetes mende-mondák alapján Bankokról az a kép alakult ki bennem, hogy mindenhol félni kell a pöcsöslányoktól, és lépni nem lehet majd a prostiktól. Ehhez képest Bangkok egy nyugis, lassú, barátságos város. Ha valakit a szexturizmus mozgat, akkor a számára kijelölt kétszáz méter hosszú Patpong I és II utcába kell ellátogatnia, ami egy magánterület (a Patpong család kezében van) és az elején-végén rendőrség fogja közre. Andrist és Gergőt, mint tisztes úriembereket, és engem, mint boldog párkapcsolatban élő, szintén tisztes úriembert szimplán antropológiai megfigyelő és kutató hajlam vezetett ide. Konstatáltuk, hogy már beindult az éjszakai élet a kupinegyedben. Ha itt végig sétál az ember, és egy kurvamentes helyen beül egy sörre, akkor az alábbi dolgokat tapasztalja: a neonfényes utcában két oldalt bárok és gogo-klubok vannak, ami előtt lányok illegetik magukat kuncsaftra várva, bent pedig életunt fejjel táncikálnak a színpadon. A benn tartózkodás azért lenne drága, mert fogyasztani kell, illetve a lányoknak is „venni kell” italt, amin nagyjából 90%os lehet a bár haszonkulcsa. Ahogy sétál az ember, mindenféle alvilági felhajtók érkeznek nyomtatott-laminált menüvel, ami tulajdonképpen a helyi nevezetesség, a „puncimatiné” programja. A matiné során hölgyek a címszereplő testrészükkel és bizarr tárgyakkal végeznek különböző mutatványokat. Ha esetleg valaki volt ilyenen, akkor mesélje el a punci „ping-pongozik veled”, „lufit fúj”, „levelet ír” és „konfettit lövell” mekkora élmény élőben. A kis séta után tehát ittunk egy sört, és „így mulat egy magyar úr” jeligére taxival mentünk haza, mert a busz már nem járt.

9_1.JPG

A másnapi programból csak néhány mozaikot emelnék ki: voltunk például az Arany Hegyen, ami meglepő módon nem hegy, hanem egy templom, és nem arany, hanem beton. De legalább lehet kongatni a különböző buddhista harangokat, gong-okat, és a kilátás is egész jó a városra.

Aztán elindultunk a Dusit nevezetű városrészbe, ahol a modern királyi negyed található. Az egyik csatornában láttunk egy méteres varánuszt, aztán egy barátságos thai szólt, hogy ma a király megmozdul, ezért minden be lesz zárva. Nem tudtuk, hogy barátságos-e vagy füllent (a WWF-es főnököm, Csaba figyelmeztetett, hogy a túl barátságos thai-ok néha csak a szájukat járatják), de sajnos ahogy közeledtünk és mindenfelé katonák voltak, rövidesen érezni kezdtük, hogy Dusitot valóban nem fogjuk látni. Kár, mert itt vannak a legjobb múzeumok és beltéri néznivalók (pl. a király elefántgyűjteménye), amiket direkt az utolsó napra tartogattunk, hátha valamikor rossz idő lesz és csak beltéren lehetne hasznosan időt eltölteni.

Az út egy idő után le volt zárva, iszonyatosan sok ember várakozott az útszélen, mert Őfelségét kihozzák majd megmutogatni a népnek. Nem tudtuk mikorra tervezik a műsort, de nem kívántuk megvárni, mert – mint az előző bangkoki posztban már említettem – a gyomrunk kifordul ettől a giccses és erőszakos személyi kultusztól, amiben a tenyérbemászó királyt szeretni KELL. Persze csak titokban fordul ki, mert az ausztrál turistát hét évre lesittelték, aki leköpött egy királyi plakátot.

8_1.JPGHelyette felkerestük az „Arany Álló Buddhát”, ami a legnagyobb álló buddha Thaiföldön. Mérsékelten szép, a látványt a térdmagasságáig kifeszített sátrak sem dobják fel. Láttunk viszont egy palimadarat, akit a helyi álbuddhista néni behálózott, és eladott neki egy kalitka kismadarat, amit a szabadság jegyében el lehet ereszteni. Attól tartok a madarak java része visszamegy majd a nénihez, vagy megdöglend az ismeretlen nagyváros forróságában. Éljen a szabadság!

Thaifölddel egyébként éppen ez a bajom: mű és turistás. Nagyon jókat lehet enni ott, ahol a turisták esznek, és borzasztóakat ott ahol a helyiek. A boltokban nyugati dolgokat kapni, a helyiek minden turista felé kedvesek és nagyon szervilisek (kivéve a fegyveres erők). Nem hiába a „mosoly országa”, tényleg mindent megtesznek, hogy a külföldi a lehető legjobban érezze magát. De azt nem értem, hogy miért jön ide évi hárommillió ember, amikor kevesebb a látnivaló mint a környező országokban, mind természeti, mind pedig kulturális-történelmi szempontból. Indonézia, Kambodzsa bármilyen kombinációban köröket ver rá, és ott maradtak még autentikus helyi dolgok is. Mégis mindenki ide jön. Szerintem a marketingje olyan jól sikerült, hogy otthon senki nem meri bevallani, hogy nem volt élete legjobb élménye, hiszen hogy néz az már ki, hogy évi hárommilliónak tetszett, neki pedig nem. Mindenesetre örülök, hogy itt is jártam, 3-5 napra Bangkok egy kiváló tranzit város, de lelkiekben mindenki készüljön fel egy Ázsiában sehol máshol nem tapasztalható méretű turistagettóra, aminek epicentruma a Khao San road. Holnap utazás Kambodzsába!

Címkék: utazás Thaiföld

Ayutthaya

2014.08.09. - Akvyr Szólj hozzá!

Bangkoki tartózkodásunk második napján kora reggel testületileg kivonultunk az 53-as buszhoz, amit egy részeg őrült vezetett, de cserébe nem kellett fizetni és karambol nélkül eljutottunk a vonatpályaudvarra, ahonnan a kora reggeli vonattal lezötyögtünk Ayutthayába, a thai történelemben Bangkok előtti és Sukhothai utáni fővárosba. Fővárosi karrierjének, virágzó birodalmi uralmának, és az akkor Londonnál kétszerte nagyobb lakosságának az vetett véget, hogy a burmaiak 1767-ben a földig rombolták és a népet lemészárolták, vagy foglyul ejtették. Pedig még japán szamuráj zsoldosok is védték, mindhiába.

7blog.JPG

A megmaradt lakosságot Rama I. fogta össze egy Bangkok nevű településen, ami ezzel a lendülettel átvette a főváros szerepét is. Ayutthaya, a „kettes számú főváros” ma egy temető, aminek sírkövei közé beférkőzött az élet, ezért egy kulturális örökségekben gazdag kisvárost találunk, amiben elszórtan vannak a régi Wat-ok és Wat-romok, legalább két tucat. Mivel a látnivalók elhelyezkedése elég hézagos, és a három folyó (Chao Phraya, 3_5.JPGPasak, Lopburi) tagolja apró részekre a várost, úgy döntöttünk egy szakértőre bízzuk magunkat. Miután a vonat megérkezett, átkeltünk egy nagyon furcsa természeti jelenséget, a növény-vándorlást bemutató folyón, majd béreltünk egy tuk-tukos bácsit három órára, aki körbe vitt minket a nevezetességeken. A teljesség igénye nélkül láttuk például a Wat Mahathat-ot, ami a legnagyobb rom, a Wat Ratburana-t, ami inkább egy piramisra emlékeztet, a Wat Phra SI Sanphet-et ami a legnagyobb fém állóbuddha otthona, a Viharn Phra Mongkol Bopit-ot, a Chantharakasem Palotát, a Wat Na Phre Mane-t, a Wat Phu Khao Thong-ot, a Wat Chai Watthanaram-ot… olvassátok még? Na szóval jó sok romos chedit és Watot láttunk. Sőt, láttuk az előző posztban emlegetett arany buddha kevésbé arany tesóját is (kép balra). Kedvenc romom volt az, amelyiknek a helyén régen a burmaiak emeltek emlékművet a saját győzelmükre a thai-ok felett. A buddhista szent szabályok szerint egy szentélyt nem volt szabad eltávolítani, mert az szent, szóval a nagy thai birodalom közepén még évszázadokig csíphette mindenkinek a szemét a burmai győzelmi emlékmű. Miután „végre” összeomlott, az akkori uralkodó azonnal épített egy thai Wat-ot a helyére. Két évvel később a burmai invázió földig rombolta a várost. Murphy?

8_2.JPG

 

2.JPGEgyébként sok a khmer torony is, amit pedig a khmer (kambodzsai) népek emeltek éppen aktuális győzelmeik után. Mint látható a térség történelme dióhéjban annyiból áll, hogy adott négy ország (Myanmar azaz Burmai Királyság, Thai Királyság, Kambodzsa (Khmer Birodalom), Vietnám) akik az elmúlt ezer évet azzal töltötték, hogy egymást elfoglalják, kiírtsák, bekebelezzék, kulturálisan beolvasszák, exterminálják. A domináns kakas szerepét nagyjából százévente váltogatták, aki hatost dobott az elfoglalhatott legalább másik kettőt a csapatból. A mai napig dúl „az én apukám erősebb” szindróma, a thai-oknak mai napig komplexusuk van a Khmer Birodalom és annak emlékei miatt, amit csak némileg kompenzál, hogy ők is elfoglalták már Kambodzsát egyszer, Angkorral együtt, és Kambodzsa ma a világ egyik legnyomorúságosabb országa.

Na mindegy. Egy hideg sör mellett kivártuk a hazavonat érkezését, mely a jóslatnak megfelelő késéssel érkezett, majd a tervezetthez képest kétszer akkora idő alatt tette meg az utat hazafelé. Ennek megfelelően csak egy óránk volt alkonyatig, amit Downtown Bangkok és Chinatown felfedezésével töltöttünk. Folyt köv!

 

Címkék: utazás Thaiföld

Bangkok #1

2014.08.09. - Akvyr Szólj hozzá!

Bangkokban sok az olyan taxisofőr, aki a rossz rizsaratás után inkább feljön taxizni, és fogalma sincs a városról. Egy ilyen fickó vitt minket be a reptérről éjszaka, útközben 2-3-szor kiszállt gyalogosoktól tájékozódni, aztán pedig nevetve prezentálta a taxiórán látható összeg kétszerest a fáradalmakért. Mi nevetve nem fizettük ki a vélt jattot, majd szomorúan távozott. A repülőgépgép késésének illetve a taxis hadműveletének köszönhetően elmúlt már éjjel három, mire ágy közelébe kerültünk, de kárpótolt a privát, tágas, légkondis, erkélyes, folyóra néző szoba Bangkok kellős közepén. Igazán kirúgtunk a hámból napi kétezer forintért.

Másnap indiai reggeli után gyakorlatilag semmire nem volt igazán idő, tekintve, hogy sikerült egészen sokáig aludni, ezért rohantunk a Grand Palace-hoz, hol papíron egy redes Bangkok túrát kezdeni kell.

Bangkokról annyit kell tudni, hogy egy nagyon nagy teljesítményű város, legalább ezer Watos. Wat alatt itt a buddhista templomokat kell érteni, ami itt évszázadok óta egy meghatározó államvallás. A buddhizmus itt úgy ki lett kalapálva, hogy ma is tökéletesen megfelel az államnak, az üzletnek meg mindennek aminek kell. Thaiföld papíron a térség egyetlen demokráciája, bár pár hete épp bunyó és katonai hatalomátvétel volt, egyébként pedig egy kőkemény személyi kultuszra épülő királyság! Na ezt adjátok össze. Minden, MINDEN utca, és felhasználható tenyérnyi felület tele van a király és a királyné előnytelenebbnél előnytelenebb képeivel aranyozott csicsába foglalva, teljesen szürreális az egész. Vannak köztük igazán kínos darabok: „a király cowboy-kalapban” „a király fényképező géppel a távolba tekint” „a király ételből harap”, ennek csak a fantázia szab határt. Mindezt 5x5 méteres óriásplakáton, virágokkal, giccsel és pátosszal beburkolva.

10_1.JPG

A thai történelem során volt pár nagyon talpraesett királyuk, akik éppen háborús győzelmet arattak bal (burmaiak) vagy jobb (khmerek) felé, és kialakult ez a mérhetetlenül erős bálványozás a királyok irányába. Amikor a burmaiak a földig rombolták a fővárost, Ayutthayát, akkor Rama I. megalapította Bangkokot és felhúzta a saját kis királyi negyedét, a "Ratanakosin"-t a Chao Phraya folyó mentén és olyan jó munkát végzett, hogy a mai napig ez a város központi látványossága. Aki belép a Grand Palace területére, az azonban nem lenyűgöző épületekkel, hanem a dresscode-ot betartató gúnyosan vegzáló őrökkel találkozik. A thai-ok imádnak vegzálni, és teljes a következetesség hiánya, a rendőr és katona ezért kiskirálynak érzi magát. Míg muzulmán országoknál 3_4.JPGegyértelműek az ilyen szent helyekre vonatkozó szabályok, addig itt korántsem jellemző a transzparencia. Az a teóriám, hogy a király nem kedveli a lábszárakat (vagy neki túl pipaszár), ezért nem léphetnek be fedetlen lábú emberek. Mi felkészültünk erre, de a legtöbb beeső turista rá van kényszerítve, hogy béreljen egy sarangot (négyzet alakú textil-kötő), ami nem nyugati valagakra van méretezve, ezért az őrök nem kicsit megalázó módon rögtönítélő bíróságként csapnak le a sarang alól térdnadrágot villantó macis testalkatú németekre. További szabályok: minden Wat-ban le kell venni a lábbelit (a lábfej tisztátalan dolog), ezért logikus lenne papucsban járni, de egy-két helyen tiltva van a papucs is. Ez különösen érdekes annak a fényében, hogy a thaiok jelentős része papucsban éli az életét. Véletlenszerűen a kalapot is le kell venni, esetleg palackos vízzel nem lehet belépni. Küszöbön belül fotózni tilos, küszöbön állva csak a napszemüvegért szóltak, amit kénytelen voltam a fejemre tenni, mert ugye épp fotóztam. Ezek a szabályok azért az ember agyára tudnak menni a huszadik Watnál, na. Az őrök egyébként elég aggresszívan töröltetik a képeket, ha rajtakapnak valakit a lesifotón (például az Andrist). Odajönnek, ordítanak, meg ilyesmi.

DSC_6509_eredmény.JPG

A fő látványosság egyébként itt a Smaragd Buddha (Wat Phra Keo), ami körül óriási a felhajtás, akkora, hogy alkalmanként maga a király öltözteti át az ünnepnek megfelelő aranyruhába. A buddhán kívül van még itt több tucat chedi és egyéb mozaikkal kirakott, arannyal és tükrökkel díszített különböző szerepeket betöltő épület és rezidencia. A mai király egyébként nem itt székel, csak a különböző magángyűjteményei (kardok, pisztolyok) találhatóak meg, illetve a királynő textilgyűjteménye, ami igazán kihagyhatatlan élmény (sarcasm off).

DSC_6622_eredmény.JPGBár reggel rohantunk, hogy ne vágja rövidre a látogatást a 15:30-as zárás, de már kettő után nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, szóval átmentünk a Wat Pho-hoz, ahol a híres reclining Buddha fekszik. Őfelsége bent könyököl egy templomban, amit nagyjából ki is tölt a testével, ezért nem nagyon lehet rá látni, a sűrűn elhelyezett oszlopok között mindig csak egy szelete villan elő. A legérdekesebb pontja a talpa, amin gyöngyházból kirakták az ujjlenyomatait, és innen rálátni a hatalmas testére is. Megjegyzem Dafo-nak alig a melléig érne. Amiért azonban mégis érdemes volt idejönni, az a gigabuddha-ház mögötti szentélyek és chedik erdeje, amit valamiért a turisták nem látogatnak. Itt található még a leghíresebb thai masszázs iskola is, ahol a világ legjobb masszőreit képzik.

1_1.JPG

Ennyi Wat után ideje volt ebédelni, szóval meglátogattuk a szállásunk mellett húzódó Khao San road-ot, ami tulajdonképpen a turizmus poklának hetedik bugyra. Egy 3-400 méteres utca, ahol csak nyugati turisták és az őket kiszolgáló thai árusok vannak. Ettem egy pokolian szar rákos tésztát, amit egy sült skorpióval, majd egy sült sáskával dobtam fel. Na ilyen a Khao San road: undorító kaják, hippi-ruhák, szuvenírek, nevetőgáz, szoftos prostitúció és elképesztően sok nyugati arc. Levezetésként még megnéztük az esti fényben ragyogó Democracy Monument-et, ami különösen érdekes látvány egy katonai diktatúra által irányított királyságban. Holnap megkezdjük Bangkok környékének a felfedezését is, többek között fél – egy napos látványosság az ősi Ayutthaya, a Híd a Kwai Folyón (és a rajta futó halálvasút), illetve az úszó piac, ahol az egész kereskedelem úszó kis csónakok és tutajosok között zajlik.

Címkék: utazás Thaiföld

Hong Kong & Makaó

2014.08.07. - Akvyr Szólj hozzá!

Ez most egy méltatlanul rövid bejegyzés lesz arról a három és fél napról amit Hong Kongban, illetve Makaón töltöttünk, ugyanis jelentős elmaradásban vagyok és valahol sajnos meg kellett húzni a határt. Ha határ meghúzásról van szó, akkor a kínaiakat sem kell ám félteni, ugyanis ahhoz, hogy valaki Shenzhenből Hong Kongba utazzon (papíron ugye egy ország) Kínából ki kell csekkolni, érvénytelenítik a vízumot, és a hong kongi hatóságok adnak egy újat, amivel már fel lehet szállni a városba tartó metróra. Ugyanez igaz a környék többi Speciális Autonóm Régiójára is, mint például Taiwan vagy Makaó. A térképen ugyan Kína részei, közös a hadügy- és külpolitika, de a kínaiak nem igazán léphetnek be, és a helyiek nem igazán tartják magukat kínainak. A dolog magyarázata a gyarmati múltban keresendő, ugyanis Hong Kong 1997ig még a brit birodalom része volt, azonban az Ópium Háború után a vesztes Kínával kötött 100 evés szerződés lejárt, és vissza kellett adni a várost, meg mindenkinek jó képet vágni mellé a "hand over" ceremónián, pedig szerintem nem túl sok hong kongit tettek boldoggá a fejlemények. Ahogy Andris fogalmazta meg, tulajdonképpen Hong Kong brit gyarmatból kínai gyarmat lett.
1blog_1.JPGMindenesetre a vidéki "mainland" Kína után óriási adrenalin sokk volt előmászni az éjszaka is nappali fényben ragyogó hong kongi belvárosban, ahol piros emeletes buszok (és villamosok!), baloldali közlekedés és angol feliratok keltették egy Ázsiai metropolisz és London érdekes egyvelegét. Eddig messze ez a legsűrűbb és legpörgősebb város ahol jártunk. A szállásunk azt hiszem autentikus hong kongi ablaktalan, tizennegyedik emeleti luk volt, ahol a zuhanyzó, a mosdó és a tusoló egymás felett vannak az egy négyzetméteres fürdőben, és ahol az épületnek belső sikátorai, belső üzletei és féltucat bejárata van. 

Az első pillanattól érezhető, hogy ez a város mennyire szervesebben működik és lüktet mint az eddigi Kínai megapoliszok, mint például Shanghai, hiszen itt ez magától kialakult, míg Kínában többnyire "kialakították" az elmúlt pár évtizedben, és ott még valahogy nem nőttek össze a dolgok, mozaikos és furcsa maradt az egész, minden mainland kínai városban kerülgetett az a hülye érzés ami Hong Konggal kapcsolatban nincs meg. Az itt töltött napok alatt bejártuk a város jó részét, megdöbbentőek a méretek és a sűrűség, érdekes a sok sziget harmóniája amikre a város épült. Itt egyáltalán nem köpködnek az emberek, és nem nyomják a dudát rendületlenül, viszont a kaja drága és nem túl jó, szerintem ár-érték arányban a mcdonalds veri a kifőzdéket, Kínában ez nem fordulhatott volna elő. Amivel megszívtuk, az az 550 méteres Victoria Peak megmászása, ahol a csúcson panoráma helyett csak fák és rádiótornyok tövét láttuk. A legjobb kilátás a kiépített, fogaskerekűvel turistaközponttá alakított hegyoldalból látható:
3blog.JPG

Amivel pedig szerencsénk volt, hogy nem sokkal a lézershow kezdete előtt értünk a Kowloon szigetre, ahonnan kiváló a panoráma a belvárosra (Jobb felső kocka).

4_2.JPG

7_2.JPG

9.JPGMakaó egy kissé más tészta, ugyanis portugál gyarmat volt, ennek megfelelően a közterek elnevezése és kinézete erőteljesen Portugáliát idézi, mely kínai karakterek és arcok között igen érdekesen fest. Az én prekoncepcióm az volt, hogy Makaó egy trópusi sziget lesz (Borneó, Makaó, stb... ez nem egykutya?), ehhez képest egy ázsiaiakkal tömött, lepukkant portugál városka, ahol pálmafa csak cserépben, élet pedig csak a kaszinók környékén van. A kaszinók egyébként igen híresek, Makaó a "keleti las vegas" címmel ruházta fel magát, a mindenhonnan látható landmark épület pedig a Lisszabon Kaszinó. Ezt mi is meglátogattuk egy megdöbbenés erejéig, miszerint egyetlenegy fajta játékot sem ismerünk amit itt űznek. Másfél órás hajóutat Hong Kongból megért az egész, de ennél több Makaózásra életem során azt hiszem nem lesz igényem.

7_1.JPG

Hong Kong és Makaó felfedezésével elérkezett a pillanat, amikor hivatalosan is elhagyjuk Kínát, következő állomásunk Bangkok, Thaiföld!

Címkék: utazás Kína

Shenzhen

2014.08.06. - Akvyr Szólj hozzá!

Ahogy nemrég az index is megírta, Shenzhen (ejtsd: Sencsen) a gigantikus gyárairól híres, amelyekben a Kína minden szegletéből ideérkező munkások robotolnak, kétségbeejtően rossz körülmények közt, hogy elég iPhone és más elektronikai cikk legyen a nyugati országok boltjaiban. Itt vannak a legendás nyugati gyárak között kifeszített hálók amik az öngyilkoskodó munkások ellen védik a talajt, itt van szinte minden kínai multi (Huawei, Foxconn, stb.) és számos régiós hightech fejlesztőcég székhelye is. Az, hogy hogyan alakult így, egy elég érdekes történet: A Pártnak, élén Teng Xiao Pinggel elsült az agya és a 80as években elkezdett érdeklődni a kapitalizmusnak nevezett métely iránt. Azt nem merték bevállalni, hogy mondjuk elszaladjon a ló Shanghaijal, ezért inkább létrehoztak egy saját várost ahol alacsony kockázat mellett kísérletezhetett a kapitalista újításokkal Kínában. Ez lett a Shenzen Speciális Gazdasági Körzet. Elég jól sikerült a teszt, a különleges jogokkal és kedvezményekkel ellátott város három évtized alatt 14 milliósra nőtt, és még ki tudja hol a vége.

5.JPGTurisztikai szempontból, a 37 fokos hőségben nem valami érdekes a felhőkarcolókkal megszórt város, mi is csak azért ejtettük útba, mert idáig hozott a vonat guilinből, és innen megy a metró Hong Kongba. Ami inkább érdekes volt, az az önellentmondásokkal teli narratíva és propaganda amivel például a Shenzen városi múzeum tele van. Egy bekezdésen belül szidják a rothadó kapitalizmust, és emelik ki az új kínai modell, a "Kínai típusú kommunizmus" előnyeit, ami - barátok közt szólva - a kapitalizmus munkadefiníciója is lehetne. Kíváncsi vagyok a kínai néplélek mikor fogadja el, hogy Mao elvtárs korszakának vége, és meddig festeget még mindent vörösre.

6_1.JPG

Címkék: utazás Kína

süti beállítások módosítása