Kína telis-tele van olyan 8-10 milliós városokkal, amiről soha nem hallottál még. Nanjing - azt hiszem - ebben a kategóriába sorolható. Legfőbb nevezetessége, hogy Andris itt tanul két éve, illetve hogy hamarosan itt rendezik a diákolimpiát, ezért gőzerővel épül-szépül. Csak hogy a méreteket érzékeltessem, többek között készülőben van a meglévőek mellé még nyolc metróvonal. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy Kína tényleg egy igazi nagyhatalom.

Nanjingban reggel sokkal nagyobb tömeg volt, mint amit 3 nap alatt Sanghajban tapasztaltam, de a hátunkon lévő óriási hátizsákok a tömegben védekező és támadó fegyverként is egyaránt használhatóak, márpedig itt az erősebb kutya elv érvényesül.

A városban kerek egy napot töltöttünk el, ezért elég szoros menetrenddel mentünk végig a legfőbb nevezetességeken, mint például az 1937-es kegyetlen nanjingi japán mészárlásnak (holokauszt-múzeum retorikájával) emléket állító komplexum, az egyetemi campus, illetve a parkok, városfal és tó, mely mellől elképesztően szép a város felhőkarcolókkal tartkított panorámája.

Eddig egyébként az a tapasztalatom, hogy Kínába csak enni is érdemes eljönni, hatalmas az étterem és ételkínálat, mindig alig várom a következő (párszáz forintos) étkezést. Jellemzően azt csináljuk, hogy rendelünk 4-5 kaját és mindegyik „közös”, így több mindent ki lehet próbálni. Szerintem így öt nap alatt nem ettem még kétszer ugyanolyat. Otthon van „kínai étterem”, itt pedig ezen belül ezerféle dologra specializálódott éttermek, utcai árusok, kifőzdék teljes palettája különböző ízekkel és kínálattal. Az otthoni főttkukorica-árus mintájára egy-egy kis árus csak egyféle dologra specializálódik, de az nagyon üt. Az érdekesség kedvéért Nanjingban koreai, földön ülős kajáldában ebédeltünk, és ez is megint egy teljesen új ízvilágot hozott, korábban nem hittem volna hogy a disznóhúsos-tintahalas egytálételnek van létjogosultsága, de mégis egy élmény volt.

Ezt a posztot már a Nanjingból Chengduba tartó vonatról írom. Nagyon tartottam a kínai vonatoktól, ehhez képest ilyen kényelmes kocsiban még soha nem utaztam, tévével, légkondival suhanunk 300-al a szecsuáni tájon. Egy kínai fizikatanár és egy jogász van még a kabinunkban, illetve a fia aki okostelóról japán animét néz. Fülhallgató nélkül, jó hangosan. Épp megkajáltuk a klasszik kínai Fangbienbien instant levest, amit a kínaiak is egész nap tolnak, és olyan csípős, hogy már észre sem venni, hogy tulajdonképpen nincs íze.

A táj nagyon változatos, néha igazán mesebeliek a színek, a tavirózsa-farmok, rizsföldek, parcellázott tógazdálkodások, kis falvakkal teli völgyek, tujaerdők, hatalmas zöld hegyek felhősapkával, néha pedig hatalmas zöld hegyek oldalába ékelt 50 emeletes lakóházak és felüljárók alkotnak szmogos szürke ragyákat. Ha ezeken át is halad a vonat, akkor látni milyenek most a legszegényebb népréteg lakhatási viszonyai. Minden kis településen épül legalább néhány tucat ilyen 30-50 emeletes lélektelen betonteknő. Régi kínai épület, meg bambusz-puszi-muszi ház sehol NINCS. Érdekes módon Csunking, ahová azért nem mentünk mert csúnya és szmogos, így vonatról úgy ragyogott a folyó mentén a felhőkarcolóival, kínai erdővel körbevéve mint valami sci-fi űrkikötő. Az infrastruktúra (utak, vasút) elhelyezése egyébként egész környezetbarát módon sikerült, többek között megtanultak alagutat fúrni is, ezért sajnos a kilátás elég darabos. Ide szuper lenne visszajönni egyszer túrázni, a táj java része teljesen érintetlennek tűnik.

Szecsuánban Chengdu, Leshan, Emei Shan a célpontunk. Shan kínaiul hegyet jelent, tehát sejthető mi vár ránk és a combizmainkra. Szecsuán számomra az egyik legizgalmasabbnak ígérkező része Kínának, azonban a fél Európa méretű területet a Himalája csúcsaitól a bambuszerdőkig csak hónapok alatt lehetne bejárni, nekünk pedig egy hét adatott meg, bízom benne, hogy jól szelektáltunk!

Szerk: mégsem Csunking volt az űrkikötő, hanem valami más. Csunking tényleg elég csúnya, klasszik szürke ragya, ilyen: