Kissé tehát viharverten, kora délelőtt érkeztünk Csangsába, ahol a vonatból kikecmeregve úgy ért minket a kinti 37 fok mint egy fejberúgás. Hogy megkíméljük magunkat a további hard seat élményektől, gondoltuk jó előre megveszünk minden vonatjegyet. Sorbanállás közben odajött hozzám egy kínai bácsi, aki a világ dolgait akarta megvitatni velem. Egy idő után látta, hogy nem megy, ezért gondolta nagyobb hangerőn megértem. Végül megtetszett neki, hogy szőrös a karom, megtapogatta, meghúzkodta, aztán kezet fogott és elment. Egyébként az összes vonatra elfogyott a sleeper (10 napra előre is), mindenhova hard seaten megyünk, de így legalább tényleg budget az utazás, és legalább nem álló helyek :)

A hostelben leraktuk a málhát, majd irány Changsha város, amiről annyit tudtunk amennyit a Lonely Planet China közölt velünk. Ezen felül tudtuk, hogy akkor adták át az új metróvonalat amikor nálunk a 4-est, csak itt ez egy évvel megelőzte és nem tízzel meghaladta a tervezett átadás időpontját. Megebédeltünk egy LP ajánlotta étteremben, ahová magunktól sosem mentünk volna be, mert túl puccos, de valójában nagyon jó hely volt, tizenkét töltött gombóc (dumpling) 350 forint, és a többi kaja is baráti árban volt. A tesóm kedvéért most nem osztok meg ínycsiklandozó képeket, helyette érdekességként itt egy fotó a kaja közben zajló zenés-táncos-eskümondós-motivációs műszakváltásról, aminek tanúi voltunk.

Changsha (a Lonely Planet szerint...) híres a park-kultúrájáról, illetve az éjszakai életről, ezért úgy döntöttünk ezek valamilyen kombinációjára lennénk kíváncsiak. Mire a Tianxi parkba értünk már esteledni kezdett, tehát a kínában mindenhol megszokott módon aktivizálták magukat az öregek, nem múlt el úgy öt perc, hogy az ember ne lásson valahol táncoló, tornázó időseket, egyszerűen zseniális amit csinálnak, Európa megirigyelhetné.

A nagy melegre való tekintettel elhatároztuk, hogy ledöntünk egy hideg sört. Ebben a város vendéglátóipari egységei nem voltak partnerek, és vagy nem tartottak sört, vagy nem hideget, vagy pofátlan árat kértek a legkommerszebb sörért is. Utóbbi az éjszakai bárjairól híres negyedben történt, ahol minden volt, csak élet nem, ezért a 30, neonfénnyel kivilágított karaoke bár összes alkalmazottja egymást túllicitálva hármunkat akarta megvendégelni, hátha a külföldiek becsábítanak valami életet az üres kis asztalaik köré. Ingyen sört egyik sem akart adni, a vonyító karaoke-t pedig nem vagyunk hajlandóak elviselni ilyen drágán, így tovább mentünk, és kilyukadtunk valami nagyon szocreál, régi építésű gettóban, az a fajta ahol a garázsokban 10 ágy van és sütik a patkányt a bejárat előtt mialatt félmeztelenül kártyáznak. Kínában először hagyta el a számat az a kifejezés is, hogy „na, ide biztos nem megyek be!”. Innen hirtelen váltással kikeveredtünk egy Váci utca szerű vásárlóutcára, ahol vettünk mekis zöldteás fagyit (egyébként Kínában nem létezik fagylaltárus, csak a gyorséttermekben kapható – még keresem az okát) és sört, amit a folyóparton meg is ittunk. Itt természetesen ment a tánc és a karaoke… nagyon irigylem a Kínaiak közterekhez fűződő viszonyát. Changsha pedig egy király hely.