Changsháról azon kívül, hogy király hely (lásd előző poszt), még azt érdemes tudni, hogy itt járt egyetemre Mao Ce-tung (angolul Mao Zedong, kínaiul 毛泽东), azaz a Nagy Vezető. Azért járt itt egyetemre, mert egy közeli kis faluban, Shaoshan-ban nőtt fel, jómódú paraszti körülmények között. Shaoshanban megtekinthető Felcsút jövője, ahol aranyozott Mao szobrok elé zarándokol hajlongani a Nép, és mi ezt roppant érdekes antropológiai jelenségnek tartottuk, szóval látni kellett. Igazából én nem rajongtam annyira az ötletért, mint amennyire végül élveztem a látogatást. Hajnalban málhát fel, busz a pályaudvarra, poggyászmegőrző, a napi egy darab vonat fél 7-kor indult, 3 órás út, bőrülések, légkondi nincs, millió kínai van. A shaoshani vonatállomásról minibuszok szállítják a különböző nevezetességekhez a látogatókat, ilyen nevezetesség például a Shao hegy, a gigantikus Mao szobor, a Mao múzeum, a Mao emlékközpont, a Mao relikvia park és Mao szülőháza. Ezeket nagyjából ebben a sorrendben, a hegy és a fizetős relikvia park kihagyásával végig jártuk, illetve inkább végigcsúsztuk a saját izzadtságunkon, mert közben szépen kisütött a nap, minek köszönhetően ömlött rólunk a víz.

Mao kemény csávó volt, gyakorlatilag a szarból épített várat, központi figuraként egy szétesett félgyarmati országban évtizedes japánellenes harcok után opportunista módon átvette a hatalmat, egyesített mindent, rendszert váltott, és felhúzott rá egy világbirodalmat. Keményvonalas kommunistaként csinált sok rosszat is, aminek néhány tízmillió extra halott lett az eredménye, de ez nem akadályozza meg a kínaiakat abban, hogy nagyon tiszteljék. Ahogy ők mondják Mao 70% jó, 30% rossz volt, summázva tehát elég pozitív figura az átlag kínai szemében. Még a minibuszban összebarátkoztunk egy cuki húszéves, egyetemista kínai párral, nevezetesen Sophie-val és Captain-nel (minden magára valamit is adó kínai választ magának egy „amerikai” nevet – ezek többnyire igen vicces, random szavak, pl Diamond, Grass, vagy éppen ugye Captain), és ők velünk tartottak egy hosszabb darabon. Üde társaság voltak, nagyon lelkesen magyaráztak és örültek, hogy gyakorolhatták egy kicsit az angolt. Aztán felvilágosult jog és mérnökhallgatóként simán lerogytak Mao szobra elé. Kultúrsokk!

A falu központjában a legtöbb épület réginek álcázott modern betonház, és mindegyikben étterem, szálloda vagy bazár van, esetleg ezek véletlenszerű kombinációja. Árulnak mindenfelé Maos vásárfiát, többek között életnagyságú bronz Mao szobrokat is, csak ez sajnos nem férne bele a csomagomba, illetve kicsit úgy vagyok vele mint a zsiráffal: tetszik-tetszik, de azért otthonra nem kéne. Azért egy húszcentiset vettem. :D Érdekesség, hogy három nap után először láttunk külföldit, de nem fehér embert, hanem egy indiai turistát Mao egykori parasztháza és egy rizstábla között.

Miután mindent láttunk, a fél ötös vonat indulásáig még behúzódtunk valamiféle földalatti supermarketbe, ahol volt légkondi és sör, kint ugyanis tényleg meg lehetett halni a melegtől. Itt gyarapodott a „legértelmetlenebb kínai munkák” gyűjtemény (a teljes listát a végén közlöm majd), a fiatal úriember feladata az volt, hogy a bejáratnál segítsen a vevőknek áthaladni a forgóajtón. Bónusz 100 pont az aranyozott Mao mellszoborért.

Ahogy visszaértünk Changshába és felnyaláboltuk a csomagokat, már ment is a vonatunk a következő bázisra. Az éjszakai vonatot Zhengjiajie-be nem részletezném, azt hiszem elég annyi, hogy velem szemben egy 80 éves kínai néni ült, aki folyamatosan kínaiul zsémbelt, szúrós szemmel nézett, és az összes cuccát a 20x40 centis, 6 ember számára kijelölt étkező (és alvó) asztalkán tartotta, a poggyásztartó helyett. Utólag is csókoltatom.

Kissé tehát viharverten, kora délelőtt érkeztünk Csangsába, ahol a vonatból kikecmeregve úgy ért minket a kinti 37 fok mint egy fejberúgás. Hogy megkíméljük magunkat a további hard seat élményektől, gondoltuk jó előre megveszünk minden vonatjegyet. Sorbanállás közben odajött hozzám egy kínai bácsi, aki a világ dolgait akarta megvitatni velem. Egy idő után látta, hogy nem megy, ezért gondolta nagyobb hangerőn megértem. Végül megtetszett neki, hogy szőrös a karom, megtapogatta, meghúzkodta, aztán kezet fogott és elment. Egyébként az összes vonatra elfogyott a sleeper (10 napra előre is), mindenhova hard seaten megyünk, de így legalább tényleg budget az utazás, és legalább nem álló helyek :)

A hostelben leraktuk a málhát, majd irány Changsha város, amiről annyit tudtunk amennyit a Lonely Planet China közölt velünk. Ezen felül tudtuk, hogy akkor adták át az új metróvonalat amikor nálunk a 4-est, csak itt ez egy évvel megelőzte és nem tízzel meghaladta a tervezett átadás időpontját. Megebédeltünk egy LP ajánlotta étteremben, ahová magunktól sosem mentünk volna be, mert túl puccos, de valójában nagyon jó hely volt, tizenkét töltött gombóc (dumpling) 350 forint, és a többi kaja is baráti árban volt. A tesóm kedvéért most nem osztok meg ínycsiklandozó képeket, helyette érdekességként itt egy fotó a kaja közben zajló zenés-táncos-eskümondós-motivációs műszakváltásról, aminek tanúi voltunk.

Changsha (a Lonely Planet szerint...) híres a park-kultúrájáról, illetve az éjszakai életről, ezért úgy döntöttünk ezek valamilyen kombinációjára lennénk kíváncsiak. Mire a Tianxi parkba értünk már esteledni kezdett, tehát a kínában mindenhol megszokott módon aktivizálták magukat az öregek, nem múlt el úgy öt perc, hogy az ember ne lásson valahol táncoló, tornázó időseket, egyszerűen zseniális amit csinálnak, Európa megirigyelhetné.

A nagy melegre való tekintettel elhatároztuk, hogy ledöntünk egy hideg sört. Ebben a város vendéglátóipari egységei nem voltak partnerek, és vagy nem tartottak sört, vagy nem hideget, vagy pofátlan árat kértek a legkommerszebb sörért is. Utóbbi az éjszakai bárjairól híres negyedben történt, ahol minden volt, csak élet nem, ezért a 30, neonfénnyel kivilágított karaoke bár összes alkalmazottja egymást túllicitálva hármunkat akarta megvendégelni, hátha a külföldiek becsábítanak valami életet az üres kis asztalaik köré. Ingyen sört egyik sem akart adni, a vonyító karaoke-t pedig nem vagyunk hajlandóak elviselni ilyen drágán, így tovább mentünk, és kilyukadtunk valami nagyon szocreál, régi építésű gettóban, az a fajta ahol a garázsokban 10 ágy van és sütik a patkányt a bejárat előtt mialatt félmeztelenül kártyáznak. Kínában először hagyta el a számat az a kifejezés is, hogy „na, ide biztos nem megyek be!”. Innen hirtelen váltással kikeveredtünk egy Váci utca szerű vásárlóutcára, ahol vettünk mekis zöldteás fagyit (egyébként Kínában nem létezik fagylaltárus, csak a gyorséttermekben kapható – még keresem az okát) és sört, amit a folyóparton meg is ittunk. Itt természetesen ment a tánc és a karaoke… nagyon irigylem a Kínaiak közterekhez fűződő viszonyát. Changsha pedig egy király hely.

Kínaiul az 'állat' szó annyit tesz "mozgó dolog", és ez nagyjából kifejezi a kínaiak állatokhoz fűződő viszonyát. "Mozgó dolgok" (élő teknősök, halak) vannak a kulcstartóként árult kis kapszulákban, illetve mozognak még dolgok az éttermek bejáratánál a lavórban, amíg valaki meg nem rendeli őket vacsorára. Meg kell azonban nyugtatnom mindenkit: a pandák még itt is biztonságban vannak! Erről saját szememmel győződtem meg a Chengdu melletti Giant Panda Breeding Research Base látogatása során. A WWF és a fekete-fehér állatok brand-managementje (gondoljunk csak az alábbi állat-sztárokra: kardszárnyú delfin, a dalmata, a zebra vagy éppen a pingvin) jó munkát végzett. Az első pandák akiket láttunk a fajtájuk díszpéldányai voltak, éppen nem ettek, tehát a sarokban aludtak. A pandák gyakorlatilag csak ezt a kettő dolgot csinálják, és van egy kis problémájuk a szexxel is, ezért is állnak a kihalás szélén (vadonban össz 1500-2000 példány) és ezért van szükség Breeding központra is, ahol a nőstényeket altatás közben meglátogatja a fehér köpenyes, gumikesztyűs "bika", majd roppantul meglepődnek mikor világra jön a kis panda, mert nem tudnak az előzményekről. Viszont ennek a szexuális életnek az az eredménye, hogy vannak bukfencező kis pandák, illetve inkubatorban fekvő rózsaszín kis mazsolák is, amiktől el lehet olvadni, mert rém aranyosak.

A pandákról még annyit érdemes tudni, hogy réges-régen ragadozók voltak, de a környezetváltozás étrend váltásra kényszerítette őket, és hardcore vegák lettek: csak néhány fajta bambusz levelét hajlandóak megenni. A testük azonban nem igazán alkalmazkodott ehhez az étrendhez, bár kifejlődött egy hatodik ujj a levelek megragadására, de gyomruk mindössze a bambusz 2%át tudja hasznosítani, ezert alig van erejük megmoccanni. Ragadozó-tépő fogakkal a kis levelek fogyasztása is igen nagy kihívás, a szájuk szélére gyűjtik az ágról a leveleket, majd ha egy rágható köteg összegyűlt, akkor harapnak belőle. Szerintem ez a rituálé legalább annyi energia, mint amennyit aztán a bambusz megemésztése ad, tehát kérdés, hogy van-e egy ilyen állatnak létjogosultsága, és hogy miert nem etetik őket valami táplálóbbal, elvégre régen húson éltek.

Mi nyitásra értünk a panda központba, ezért tömeg még nem volt, viszont éppen kezdetét vette az etetés, amikor is kiterelik a pandákat a kifutóra és egy kamionnyi bambuszt szórnak eléjük. Ilyenkor még a nagyok is viszonylag aktívak, eszegetnek, mászkálnak, a kisebbek pedig még jóllakottan verekednek és játszanak is egy keveset, meg leesnek a lépcsőn, a közönség pedig minden mozdulatukat nagy felüdüléssel követi. Mentünk egy kört, én a WWFes pólóban pózoltam kicsit, aztán fél 10 körül már alig lehetett látni pandát, a páratartalom és a tömeg viszont cserébe az egekbe szökött, szóval az tuti, hogy ide korán érdemes érkezni, és jól sikerült az időzítésünk.

Egyébként vannak a parkban vörös pandák is, akiket igazságtalanul kihagynak mindenből, ezért csak egy félreeső sarokban majszolhatják a sárgadinnyét. Hozzá kell tenni azonban, hogy ezek az állatkák csöppet sem hasonlítanak a klasszik pandákra, inkább amolyan cuki vörös mosómedvék, akiknek felvitte az isten a dolgát azzal, hogy szinte minden nyelvben pandának nevezték el őket (kínaiul is "kis panda"). Ha mondjuk az lenne a nevük, hogy Vörös Borz, akkor nemhogy a Giant Panda Breeding Research Base, de még a Budakeszi Vadaspark sem biztos, hogy helyet szorítana neki a sarokban.

A párás szemű pandanézegetés után visszavittek a városba, bár a minibusz sofőrje párszor eltévedt, de még így is volt idő megebédelni az indulás előtt.

A szakirodalom állította, hogy Csengdu Kína legélhetőbb nagyvárosai közt van, mi sajnos csak nagyon keveset láttunk belőle a különböző csúszások és késések miatt. Bár ez is sokmilliós település, több metróvonallal, mi inkabb csak a folyópartra sétáltunk le, esténként sörrel a kézben ellenőrizni, hogy ugyan megvan-e még. Az eddigi kínai városokhoz képest sok itt a park, van egyfajta teaház-kultúra, és persze szecsuáni ételek. Majdnem megoldottuk magunknak az ittmaradást, ugyanis első nekifutásra rossz vonat pályaudvarra mentünk (a délibe, ami most épül, még át sem adták) de ez még időben kiderült, szóval kezdetét vehette a 17 órás hard seat (negyed osztály) vonatozás Csangshába.

Ez roppant élvezetes lehet annak aki szereti ha a discovery channel szereplőjének kinézö krumplizsákos kínai parasztok bámulják és szólongatják órákon át. Bede Marci írt hiánypótló posztot a témában ( http://kk.blog.hu/2007/12/11/vonat_2 ), ezt érdemes elolvasni. Annyival egesziteném ki, hogy egy ilyen vonaton tényleg semmi kényelmes nincsen, cserébe olcsó, pontos és semmi alternatívája nem létezik, ha Kínában akarsz utazni.

Az utasok egy része elég ritkán lát fehér embert, ezért nekik roppant szórakoztató, hogy mi ott velük zötyögünk, szeretnek odasündörögni és bámulni, lopva kukucskálni, szólongatni, folyamatosan forró vízzel töltögetni az obskúrus tealeveles bödönjüket, és mindenféle lehetetlen pózban aludni. Sokaknak éjszakára sem jut ülőhely, ezért ők kifejlesztették az állva alvás képességét, az élelmesebbek a mosdókagylóban és a wc-ben szenderegnek, illetve láttam egy nőt aki guggolva aludt, ölében szintén alvó, lógó fejű gyerekével. A szomszéd ülés alá is beférkőzött egy szakállas bácsi. Szóval kemény. Közben megy a gagyibazár, az összes kalauz övet, zenélő pörgettyűt, sorsjegyet akar eladni, és termékbemutatókat tartanak, valaki a laptopon futó filmmel és bömbölő hangszórókkal jár körbe, mert azt szeretné ha kibérelnék tőle. Túléltük, folyt köv!

Az Emei Shan meghódítása után környékbeli látványosság még Dafo, a világ legnagyobb Buddhája, aki a maga 71 méterével Leshan város határában a folyóparton üldögél 1300 éve.

Maga a Buddha projekt azért kezdődött, mert itt jól látható módon összefolyik két folyó (más a színük is, elég furcsán keverednek), és az örvények rendre elnyelték a kis csónakokat és tutajokat. A helyiek megoldáskeresése kimerült abban, hogy kifaragták Dafo-t, és remélték, hogy majd ő jól megvédi őket az örvényektől. A poén az egészben az, hogy működött, mert a kitermelt hegynyi anyagot a folyóba szórták, ami feltöltötte a veszélyes szakaszt, és csillapodtak az örvények. Felmerül a kérdés, hogy lehetett-e közöttük egy lángelme, aki rájött, hogy csak vallási köntösbe bújva tudja rávenni a helyieket a melóra, vagy csak simán szerencséjük volt, mindenesetre Dafo megszületett és méltóságteljesen üldögél, mi pedig meglátogattuk.

Míg elértük Őkegyelmét, megtekinthettük pár kisebb kollégáját s hegyen, barlangokban illetve a környező sziklákba faragva. Hatalmas volt a tömeg és a páratartalom, és amikor a szobor feje búbjánál előbukkantunk, akkor egyértelművé vált, hogy nem fogunk tudni mellette lemászni a hegyoldalba kacskaringósan kiépített lépcsőkön, ugyanis egy tábla hirdette, hogy a sor átlagosan 3.5 órás, és ezt mi még konzervatív becslésnek tartottuk, mert egyáltalán nem haladt semmi semerre. Kicsit fotózkodtunk a fülénél növekedő bokrokkal, majd tanácstalankodtunk egy sort, a pillanatnyi gyengeséget kihasználva kínai gyerekek egész serege akart velünk fotózkodni. Ez egy ideig vicces, aztán kezd kellemetlen lenni, mert én is látogató vagyok, nem pedig látványosság. Jött a B-terv, hogy a folyón cikázó hajók egyikéről nézzük meg Őkegyelmét. Így is tettünk, 30 perces hajóút 70 yüan (kb. 2000 ft), és szerintem sokkal jobban látszódott innen, mint a busznyi méretű ujjak tövéből.

Délutánra azt terveztük, hogy visszamegyünk Csengduba, és a másnap délutáni Changsha-ba tartó vonatig itt is megnézünk ezt-azt. A buszpályaudvaron nem így gondolták, és közölték, hogy „most nem lehet menni” Csengduba, és nem értették, hogy ezen mit nem értünk. Azt a tippet kaptuk, hogy nézzünk át egy másik buszpályaudvarra, taxi sehol, a helyi buszok pedig nagyon viccesek egyébként, gyakorlatilag egy kerekekkel felszerelt guruló dobozok, amibe műanyag székeket szereltek, és legfeljebb sejted, hogy jó irányba megy-e…persze mit is vár az ember 35 forintért. A másik pályaudvaron öt busznyi, folyamatosan újratermelődő, izzadó kínaival kellett megküzdeni a negyed óránként érkező járatért. Ez a fajta busz az elit, légkondis kategóriát képviseli, amin álló ember nem tartózkodhat, ülő pedig elfér kb. 25. Annál, hogy 300 kínai verekedik az utolsó előtti buszért, már csak az döbbenetesebb, hogy végül nekünk is sikerült feljutni. Ezt megkoronáztuk egy hideg sörrel és valami tésztás-leveses vacsival a chengdui hostel mellett, ennél több már nem fért bele. Folyt köv!

Főhadiszállásunk három napig Emeishan város volt, legfőbb nevezetessége Emei Shan szent hegy, tele buddhista kolostorokkal, majmokkal és bambuszokkal.

A szállodánk 500 méter magasan volt, a csúcs pedig 3077 méter. Sokan több napos zarándokúttal, kolostorokban megpihenve jutnak fel a szent Arany Csúcsra, azonban nekünk időhiány miatt meg sem fordult a fejünkben, hogy az aljától felgyalogoljunk. Első nap ebédidőben érkeztünk meg, ezért egy komolyabb mászás biztosan nem fért volna bele, csak a hegy lábánál elhelyezkedő kolostorokat és szentélyeket jártuk körbe. Ezek szokásos elrendezésűek, kivéve, hogy egy hegyoldalba épültek, ezért a különböző pavilonok és tornyok között meredek lépcsősor vezet. Sok az aranyozott buddha, meg mindenféle buddhista jelkép, bár szerzetest csak elvétve látni, és a füstölőket is inkább csak a turisták gyújtogatják, hogy egy kicsit átvegyék a hely szellemiségét, meg ne csak bámuljanak ki a fejükből.

Egyébként a hegy alsó részének elég bazári jellege van, mindenki az itt sétálgatókon szeretne meggazdagodni, ezért gyökereket, gombákat, műanyag gagyikat, jóslást, uborkát (!), paradicsomot (!!) és bambuszbotokat árulnak. A bambuszbot-biznisz elég jól megy, minden második embernél van, két yüan (70 ft) darabja, mondjuk elszórva is látni őket, illetve ezrével nőnek a bambuszok karnyújtásnyira az erdőben, szóval nem lehet túl nagy a kitermelés önköltségi ára. Sokan egyébként nem is támasznak, hanem a majmok elleni védekező fegyver gyanánt hordják maguknál. Emei Shan híres vámszedői ugyanis a majmok. Mi első nap egy rossz kanyar miatt elkerültük a majmokkal borított erdőrészt, ezért csak távolabbról hallottuk őket, de másnap a csúcs felé baktatva láttunk legalább húszat, ahogy a kínai turistákat abajgatják és vica versa. Nagyon látványos, ahogy a ködből előbukkanva a fákon és lógó izéken pörögnek, de egyébként csöppet sem aranyos vagy romantikus ahogy gépiesen támadják le a kajával rendelkező turistákat. Fotó erejéig azért én is megkínáltam egy kisebb jószágot, mert mégis.

Mint írtam, a csúcs elérése több napos zarándokút, ezért mi másnap ameddig tudtunk, rövidítettünk. A busz nagy nehezen felkapaszkodik valameddig a szerpentinen, aztán nincs mese, menni kell, illetve egy rövid szakaszon jó borsos áron lehet felvonózni is. Ahogy az Kínában megszokott, itt is ki van építve minden lépcsőkkel (legalábbis egy húsz kilométeres szakaszon) viszont ami engem meglepetésként ért, hogy fizetni kellett egy hegyért (tehát a kínaiak a majmok mellett a hegy szintén legendás vámszedői), de cserébe nagy rend és tisztaság van. Az Arany hegycsúcsra (Golden Summit) érve hirtelen eloszlott az addig mindent átható, látótávolságot öt méterre limitáló köd, és leesett az állunk a hatalmas, csillogó arany tízméteres elefántokból és összenőtt buddhákból álló szobor látványától a csúcson. Nem tudom, hogy ez mit jelképez, de a Buddhizmusban járatosaknak ez biztosan nagyon izgalmas. A szobor mellett van az Arany templom, amit állítólag nem rég építettek, és az „igazi” régi aranytemplom most fehérre festett szuvenír boltként tengődik a sarokban. Ez teljesen beleillik az eddigi kínai tapasztalataim közé, mert mindent szeretnek lebontani és újraépíteni, kibővíteni, és nem is értik nekünk mi ezzel a problémánk. Ilyen a kínai néplélek, ha valami új és nagyobb, akkor jöhet, hiába van műanyagból vagy éppen alumíniumból. Egyébként éppen alapozzák a harmadik épület helyét is a hegytetőn, gondolom oda is valami tradicionális buddhista dolog készül. Öt perccel az érkezésünk után egyébként a csúcson is mindent beborított a szitáló, sűrű köd (vagy felhő?), tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy nem később érkeztünk, mert utána órákig nem lehetett semmit látni. A legendás kilátásból sajnos nekünk ezért nem sok jutott, sikertelenül meresztgettük a szemünket a tejfehér felhőkbe, melyek rendületlenül úsztak felfelé hegy túloldalán. Egy szomszédos csúcsot (A 3099 méteren fekvő Wanfo Si-t, a Tízezer Buddha Templomát) pillanatokra el lehetett kapni, de ez sovány vigasz volt. Egyébként ide át lehet fogaskerekűzni, amit elvileg ökológiai okokkal magyaráznak: a kiépített 20 km lépcsősor, 3 felvonó, hegy kétharmadáig autóút, stb. nem gáz, de a turisták ne sétálhassanak a hegygerincen további 1 kilométert, mert az borzalmas kárt okoz, helyette vonatozzanak ugyanitt pénzért. Egyébként ha ide egyszer visszajövök, akkor az biztosan nem nyáron lesz, mert állítólag melegben mindig csak a baj van a felhőkkel. Szintén nagy élmény lenne egy buddhista kolostorban aludni, és megnézni a napfelkeltét mielőtt az első turisták reggel nyolc körül megérkeznek. Érdekes statisztika: a két nap alatt a hegyen összesen három fehérembert láttam.

Haraptunk valamit, aztán megkezdtük a lépcsőzést lefelé. A lépcsők csúsztak a ködös nyálkától, ráadásul az EU szabványok helyett a hegyoldalt követték, ezért elég fárasztó volt rajtuk haladni. Meg is beszéltük, hogy elég volt mára, nem kalandozunk el semerre a hegyen, hanem szépen lemegyünk busszal. Lefelé a sofőrt a szerpentinen nem korlátozta a busz gyenge motorja, ezért mindent meg is tett, hogy a lehető legtöbb embernek kelljen hánynia, de végül nem járt sikerrel. A gyomrunkat inkább a szecsuáni kaja kezdte ki, de az is igaz, hogy ilyen finomakat nem ettünk Shanghai környékén. Folyt köv!

Kína telis-tele van olyan 8-10 milliós városokkal, amiről soha nem hallottál még. Nanjing - azt hiszem - ebben a kategóriába sorolható. Legfőbb nevezetessége, hogy Andris itt tanul két éve, illetve hogy hamarosan itt rendezik a diákolimpiát, ezért gőzerővel épül-szépül. Csak hogy a méreteket érzékeltessem, többek között készülőben van a meglévőek mellé még nyolc metróvonal. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy Kína tényleg egy igazi nagyhatalom.

Nanjingban reggel sokkal nagyobb tömeg volt, mint amit 3 nap alatt Sanghajban tapasztaltam, de a hátunkon lévő óriási hátizsákok a tömegben védekező és támadó fegyverként is egyaránt használhatóak, márpedig itt az erősebb kutya elv érvényesül.

A városban kerek egy napot töltöttünk el, ezért elég szoros menetrenddel mentünk végig a legfőbb nevezetességeken, mint például az 1937-es kegyetlen nanjingi japán mészárlásnak (holokauszt-múzeum retorikájával) emléket állító komplexum, az egyetemi campus, illetve a parkok, városfal és tó, mely mellől elképesztően szép a város felhőkarcolókkal tartkított panorámája.

Eddig egyébként az a tapasztalatom, hogy Kínába csak enni is érdemes eljönni, hatalmas az étterem és ételkínálat, mindig alig várom a következő (párszáz forintos) étkezést. Jellemzően azt csináljuk, hogy rendelünk 4-5 kaját és mindegyik „közös”, így több mindent ki lehet próbálni. Szerintem így öt nap alatt nem ettem még kétszer ugyanolyat. Otthon van „kínai étterem”, itt pedig ezen belül ezerféle dologra specializálódott éttermek, utcai árusok, kifőzdék teljes palettája különböző ízekkel és kínálattal. Az otthoni főttkukorica-árus mintájára egy-egy kis árus csak egyféle dologra specializálódik, de az nagyon üt. Az érdekesség kedvéért Nanjingban koreai, földön ülős kajáldában ebédeltünk, és ez is megint egy teljesen új ízvilágot hozott, korábban nem hittem volna hogy a disznóhúsos-tintahalas egytálételnek van létjogosultsága, de mégis egy élmény volt.

Ezt a posztot már a Nanjingból Chengduba tartó vonatról írom. Nagyon tartottam a kínai vonatoktól, ehhez képest ilyen kényelmes kocsiban még soha nem utaztam, tévével, légkondival suhanunk 300-al a szecsuáni tájon. Egy kínai fizikatanár és egy jogász van még a kabinunkban, illetve a fia aki okostelóról japán animét néz. Fülhallgató nélkül, jó hangosan. Épp megkajáltuk a klasszik kínai Fangbienbien instant levest, amit a kínaiak is egész nap tolnak, és olyan csípős, hogy már észre sem venni, hogy tulajdonképpen nincs íze.

A táj nagyon változatos, néha igazán mesebeliek a színek, a tavirózsa-farmok, rizsföldek, parcellázott tógazdálkodások, kis falvakkal teli völgyek, tujaerdők, hatalmas zöld hegyek felhősapkával, néha pedig hatalmas zöld hegyek oldalába ékelt 50 emeletes lakóházak és felüljárók alkotnak szmogos szürke ragyákat. Ha ezeken át is halad a vonat, akkor látni milyenek most a legszegényebb népréteg lakhatási viszonyai. Minden kis településen épül legalább néhány tucat ilyen 30-50 emeletes lélektelen betonteknő. Régi kínai épület, meg bambusz-puszi-muszi ház sehol NINCS. Érdekes módon Csunking, ahová azért nem mentünk mert csúnya és szmogos, így vonatról úgy ragyogott a folyó mentén a felhőkarcolóival, kínai erdővel körbevéve mint valami sci-fi űrkikötő. Az infrastruktúra (utak, vasút) elhelyezése egyébként egész környezetbarát módon sikerült, többek között megtanultak alagutat fúrni is, ezért sajnos a kilátás elég darabos. Ide szuper lenne visszajönni egyszer túrázni, a táj java része teljesen érintetlennek tűnik.

Szecsuánban Chengdu, Leshan, Emei Shan a célpontunk. Shan kínaiul hegyet jelent, tehát sejthető mi vár ránk és a combizmainkra. Szecsuán számomra az egyik legizgalmasabbnak ígérkező része Kínának, azonban a fél Európa méretű területet a Himalája csúcsaitól a bambuszerdőkig csak hónapok alatt lehetne bejárni, nekünk pedig egy hét adatott meg, bízom benne, hogy jól szelektáltunk!

Szerk: mégsem Csunking volt az űrkikötő, hanem valami más. Csunking tényleg elég csúnya, klasszik szürke ragya, ilyen:

Shanghai. 23 millió lakosával a dobogós a világranglistán. A nyugati világ találta fel, ma a keleti világ egyik központja, sőt talán már a Párizs-London-New York-Tokió-Hongkong gyémánttengelyre is felkerült, tele celebbel, luxuskocsival, iszonyatos rongyrázással, 100 emelettel lejjebb pedig gettós kiskocsis árusokkal. Állt itt korábban pár halászfalu, de a fejlődés csak a brit ópiumkereskedelemmel indult be, majd Szingapúrhoz és Hongkonghoz hasonló feslett, bunyós matrózélet, szerencsejáték, milliomos kereskedők és éhező koldusok olvasztótégelyévé vált, emelkedtek a felhőkarcolók, folyt a pezsgő. Ugyan Mao és a mérges kínai parasztsereg véget vetett egy időre a mulatságnak, de Kína nyitásával magára talált a város és visszaköltözött ide a pénz.

Engem is Shanghaiban tett le a repülő, a légitársaság-csere miatt a tervezettél 1 órával később, de Reni elveszett, szóval leültem egy kicsit a váróban, ahol abban a pillanatban nyújtott egy sört egy korombeli kínai srác, persze ez elég meglepő volt ahhoz, hogy elfogadjam, aztán beszédbe is elegyedtünk, egész jól törte az angolt, bár ahhoz képest, hogy tanult egy évet Dániában, annyira azért mégsem. Reni is megérkezett, és Shanghai egyik büszkeségével, a mágneses vasúttal (Maglev) robbantunk be a városba. Önmagában elég értelmetlen hogy egy vasút 30 kilométeres szakaszon négyszázzal repeszt, és kábé három percig tart az út, de hát rongyrázás. Első nagy meglepetésem, hogy sehol nem volt tömeg, se metrókon, se utcákon, se az utakon. Reni igazi sanghaji gyerek már, 1 éve lakik itt, szóval bennfentes útvonalon kavarodtunk a kolihoz, érintve pár 30 emeletes épület tetejét, az egyiken a korábban vásárolt, igazi alja, illegális, sikátorban vett, kiskocsis streetfood-kaját is megettük, hogy túlessek a tűzkeresztségen, meg rádöbbenjek milyen tehetségtelen vagyok pálcikával. Legurult pár sör is, aztán becuccoltam az ingyen szobába és vártuk Gergő érkezését, de a gépe órákat késett Xi’anból, Andris reggel jött meg Nanjingból, így teljes lett a csapat.

Teljes napos városnézés következett, érintettünk Hudec László magyar építész híres épületeitől (Park Hotel, Grand Cinema, stb.) kezdve mindenféle furcsa képződményt, ezer felhőharcolót, kínai stílusú negyedeket, sikátorokat, és persze a Pudong-ot, ami minden képeslapon és mágnesen ott díszeleg. Itt vannak a „százas” felhőkarcolók, különböző színben és alakban, például a nagyon ikonikus és ronda Oriental Pearl TV Tower, a még varázspaszulyként még épülő csavart, 120. emeletnél tartó csoda, illletve a sörnyitó alakú World Financial Center, aminek a 100. emeleti kilátójában mi is jártunk. Ugyan ez a világ legmagasabb kilátója, amilyen hülye vagyok, öreg demens koromra biztos csak annyi fog megmaradni, hogy a kínaiak összetapicskolták az üveget, ezért pacás volt, és hogy fenékmosós volt az ultramodern WC a századikon. :)

Másnap reggel rákezdett az eső, ezért mi a Shanghai Science and Technology múzeumban kezdtünk, ami a Természettudományi és a Csodák Palotája keveréke, ultra gagyi kivitelezésben. Elég sok ilyen Technology múzeumban jártam Európában, de mindegyik mérföldekkel színvonalasabb volt. Szerencsére ebédidőre elállt az eső, ezért folytattuk a barangolást, Buddhista templomban füstölőzés, Petőfi szobor, imádnivaló kínai utcácskák, kínai katolikus templom, szerelmesek utcája még több kínai Petőfi verssel, stb stb. Meghatározott időpontban ezrek mennek edzeni a focipálya köré, táncolnak, körbe-körbe sétálnak, tök jó buli. Este nagy kajálás és koreai kocsmában sörözés lett a program. Apropó, kaja. Elképesztően más a kínai kaja, mint az otthoni, viszont egyelőre megunhatatlan, és a gyomrom sem rendetlenkedett, szóval ezen a fronton is minden frankó.

Shanghai szuper első állomás és játszótér volt, zseniálisan sokarcú város, vagy inkább „terepasztal” a Kínai fejlődés számára. Nagyon sokat dobott a városnézésen, hogy Reni helyi nagymester, Andrissal jól tudnak kínaiul, szóval a kommunikáció is tudott működni. Kultúrsokkok fél óránként értek, ami a legjobban zavar az a szag (ilyen édes kínaikaja és rohadás keveréke a párás levegőben), ami a legkevésbé az pedig a tömeg, mert nincs. A kínaiakról biztosan külön poszt lesz, mert senki nem tud úgy bámulni, köpködni, szürcsölni mint egy kínai paraszt, viszont külföldiekkel elég jófejek, bántani nem akarnak, maximum lehúzni. Nagy meglepetés volt a helyi kabóca, ami olyan hangerővel nyomja mintha valaki néhány méterre flexelne egy szovjet körfűrésszel, az otthoni kabóca-zúgás ötvenszerese. Minimum.

4. nap hajnalban elbúcsúzunk Renitől és átköltözünk Nanjingba, folyt köv.

Már úton, ennél távolabb még sosem voltam hazulról! Egy óra múlva Shanghaiban vagyok, Renátó pedig megment a reptéren. Idő közben történt egy érdekes manőver, ugyanis check-in-nél felajánlották, hogy – mivel megtelt a gép – ezért 3-400 euró vigaszdíjért ne Qatar, hanem Turkish Airlinessal repüljek. Magabiztosan vetődtem az alkalomra, ugyanis pont az utolsó munkanapon (stílusosan kínai étteremben elköltött) ebédnél egy WWF-es kollégám mesélte, hogy velük ugyanez történt Indonéziába menet, és mekkora buli. Utána a Qatarosok úgy kezeltek mint a hímestojást, az ő kontójukra ehettem amit akartam a néhány óra várakozás alatt, és a kompenzációval gyakorlatilag visszajött a repjegyem ára is, szóval elég jól alakulnak a dolgok. A török hapsi mellettem a képernyőjén a Thor-t nézi, folyamatosan tömik belénk a kaját meg az alkoholt. Meglátjuk, hogy a poggyászom is velem tartott-e Isztambulból, mert ha nem, akkor azért csökken a buli-faktor.

Szóval poggyász. Lesz nálam egy hétre való ruha, hasznos kis kütyük (bicska, merülő forraló, picike hajszárító, kötelek-tépőzárak, gyufa, olló, elemlámpa, kislaptop, fényképezőgép, töltők, energiabank, szütyők-zacskók stb.) és egy nagy rakás gyógyszer. Sajnos ahová megyek, ott csúnyább betegségek is előfordulnak, mint otthon. Mocsok plusz párás trópusi éghajlat = sok kór. Ezzel sajnos együtt kell élni, és a lehető legjobban felkészülni, minimum arra, hogy a gyomrom rendetlenkedni fog, amíg át nem állt az új baktériumkészletre és a szokatlan ételekre. Renátó, akivel Shanghaiban bandázok majd pár napot, előre beígért pár kellemetlenebb órát J Az oltások megvannak, malária ellen Malarone-t szedünk (ennek nincsenek olyan intenzív pszichoaktív és hallucinogén hatásai mint a Lariamnak), és biztosítást kötöttem (Travel Nomads). Összesen van nálam vagy húsz fajta gyógyszer, melyeket félig tapasztalatból, félig ajánlások útján válogattunk össze otthon.

Súlyra sajnos jó sok lett a cucc, a 75 literes nagy hátizsák 17 kiló, a kicsi valamivel 5 kg alatt, persze ilyen súlyokkal nem tervezek sokat túrázni, elsősorban a szállás és a közlekedési csomópont között kell majd manőverezni teljes menetfelszereléssel.

Pénzt szinte semmilyen biztonságos formában nem tud magával vinni az ember, én majd belső zsebekre és józan paraszti észre hagyatkozom, illetve reménykedem benne, hogy nem nyeli le a bankkártyámat egy vietnámi ATM.

A tervezett útvonalról az előző posztban van hozzávetőleges térkép, persze ezt az időjárás, közlekedés és Ázsia lüktetése befolyásolja majd :-)

Van közte számos turistagettó és félreeső dolog is, ősi romok és modern felhőkarcolók, furcsa hegyekkel tarkított nemzeti parkok, pálmafás tengerpartok. Nagyjából addig megyünk amíg a budget tart, a szigetvilág sajnos nem fért bele, Indonézia és a Fülöp-szigetek magában is egy külön kontinens lehetne, ezért ez majd egy másik történet lesz.

Réka és a családom nagyon fog hiányozni, de igyekszünk majd sokat kommunikálni, és átvészeljük ahogy az olimpiai hónapokat is. Sajnos itt 700 forint lesz a percdíj. Az út miatt már annyira nem aggódok, mert az utolsó napokban sok emberrel beszéltem a WWF-nél akik bejárták a világ ezen szegletét, mindenhol van néhány ismerősöm terepen, Andris jól tud kínaiul, Gergő elég tapasztalt utazó, szóval jó lesz ez!!!

Időközben kitüntetett mesterdiplomát szereztem a BME-n, melyet megelőzött egy idegösszeroppanásokkal tarkított időszak, ugyanis egyszerre kellett helytállnom hétköznapokon több párhuzamosan futó munkában, hétvégente a londoni start-up és a CKAA kommunikációs vezetőjeként többször voltam külföldön, és akkor a diplomamunka kutatás-írás és államvizsga felkészülés már csak hab volt a tortán. Jelentem, túléltem! És a CKAA-s videó is elkészült (ezt még egy korábbi posztban ígértem: https://www.youtube.com/watch?v=xsg2IQKvTKI )

Munka: egyébként most a WWF-nél dolgozom (a pandás szervezet, tudjátok...), illetve egy ENSZ FAO-s balkáni árvíz adaptációs projektben vagyok benne, mindkettőt imádom és nagy megtiszteltetés ezeknél a szervezeteknél dolgozni. A Visegrádi Alapnak készülő kutatás lassan lezárul, az Autonómia Alapítványos megbízásomat illetve a BME EZK-s alelnökségemet sajnos az iménti dolgok miatt fel kellett függesztenem. Nagyon hasznos és tanulságos öt év volt az EZK-ban, tulajdonképpen szinte minden jó itt kezdődött... :)

Réka most Nyíregyházán van, én pedig a volt évfolyamtársaimmal megünneplem a diplomát a Balatonon, majd egy napra munka miatt Belgrádba kell utaznom a FAO-sokkal. Az igazi kaland azonban csak ez után kezdődik: ÁZSIA!!!!

Jövő hét szombattól több mint másfél hónapra backpacking túrázni megyek Kínába és Délkelet-Ázsiába (Thaiföld, Kambodzsa, Vietnám...) két barátommal (Andris jól beszél kínaiul, Gergő elég nagy utazó) akikkel voltam már több helyen Európában és Észak-Afrikában. Úgy jött ki, hogy ők éppen Ázsiában vannak, én pedig két hónapig ráérek két munka között, tehát ideje elkezdeni megvalósítani a gyerekkori álmokat :) Nagyon rá vagyok pörögve, szóval még garantáltan lesz erről poszt az indulás előtt! Az útiterv:

 Szerk: a korábbi 250 posztomat archiváltam és úgy döntöttem nem teszem publikussá, mert csak. Esetleg az unokáknak megmutatom majd 100 év múlva :)