Világos, hogy egy utazónaplót mikor kell befejezni: amikor vége az útnak. Időközben a Frankfurt City Council-nál kezdtem dolgozni, szóval húztam-halasztottam az elszakadást, de most már tényleg szögre akasztom az utazós témát. Utazni mindenesetre a legjobb dolog a világon, és el nem tudom képzelni, hogy hogyan lehetett volna jobb ez a nyár, mint Ázsiában fel-alá mászkálva. Ami azt illeti, annyi helyen jártam és olyan sok új impulzus ért, hogy már az első pár nap minimum egy hónapnak érződött. Ráadásul minden pitiáner kis részletére emlékszem, még két hónapra rá is pontosan tudom, hogy melyik nap mit ettem, hol aludtam és merre jártam. A gondolatok és élmények rendszerezésében egyébként nagyon sokat segített a blog is.

Úton lenni néhány hét után lesz igazán furcsa érzés, mert addigra megszűnnek a beidegződések. Még az igazán laza embereknek is rengeteg fix pont van az életében, legfeljebb nem tűnik fel: a kisbolt kínálata a sarkon, a tusoló hőfok-szabályozójának működési mechanizmusa, konnektor helye a falon. Utazáskor azonban csak egy vagy két napot töltünk egy helyben, hetente más nyelven kell köszönni, szóval teljesen kifordult a világ. Az éjszaka közepén felébredve az ember fejben megkeresi az utolsó ismert helyet és gondolatban végigjárja az utat. Csak így lehet. Egy idő után aztán az egyetlen fix pont a hátizsák lesz, semmi más. Ezt a csigaházat persze huszadjára már rettentően gyakorlottan rakja össze az ember, és kialakulnak az új rutinok (pl. melyik zsebbe csusszanjon a belépőjegy, hogy ne kelljen keresgélni, vagy mit tartalmaz a kishátizsák külső zsebe).

Cuccról egyébként egyetlen tanulság, hogy nem kell túltervezni. Ha valaki nem a dzsungel mélyére készül, akkor soha nem lesz távol egy olyan bolttól, ahol az ég világon minden beszerezhető amire szükség van. Ellenben a sok felesleges dolgot hurcolni elég nagy nyűg - még mindig sikerül felidézni azt az érzést, amikor az ember a vállára veszi a málhát. Az alábbi cuccok csak azért nem porosodtak, mert elő sem vettem őket a csomagból: pici merülőforraló, pici távcső, csomag nejlonzacskó, szúnyogirtó (nem voltak szúnyogok), pici hajszárító (wtf?), vízálló nadrág (gyakorlatilag nem kapott el nagy eső egyszer sem... ezt nevezik esős évszaknak?). Sokat küzdöttem azzal, hogy a kishátizsák űrtartalma nagyon kicsi volt, gyakorlatilag semmi nem fért el benne kényelmesen, pláne miután állandó útitársam lett Majmóca az Emei Shan-ról. De dacból nem vettem új hátizsákot, amit persze később megbántam, de dacból nem vettem új hátizsákot. Szóval én nyertem. És elhulltanak a legjobbjaink, avagy akik nem élték meg a hazautat: kisfényképezőgép, kisesernyő, két pár zokni, WWF-es póló (szétment), Shanghai-os póló (nem tudom hová lett), napszemüveg (reccs).

Szintén nem volt szükség a sütőtök méretű gyógyszeres zsákra. Persze ez azért jó, hogy ott volt. Talán a józan eszünknek köszönhető, de semmi bajunk nem lett az úton, csak Szecsuánban volt néhány kellemetlenebb hasmars, illetve Longshengben lehorzsoltam a bokámat amikor egy szamár befosatott és majdnem belepottyantam egy alattam fekvő rizstáblába. Ezzel a horzsolással aztán vagy két hétig szívtam, mert csak nem akart begyógyulni a trópusi klímán. Ja, meg persze kisebb a világ, mint gondolnám, szóval volt pár emlematikus fejbeverés. Persze mindegyik szándékos volt, "kuss, én így jövök be az ajtón". Olyannyira nem voltak szúnyogok, hogy én néhány nap elteltével (Battambangban) abbahagytam a malária gyógyszer szedését is. Összességében azt hiszem elég olcsón megúsztuk.

Apropó, olcsóság. Biztosan mindenknek furdalja az oldalát, hogy mennyibe kerül egy ilyen út. Kb. fél milla volt, 6 hét, 4 ország, és a brit adófizetők szponzoráltak (londoni olimpiás munkából tettem félre). Persze elég változatos összegek jöhetnek ki, ha valaki például a fapados éjszakai vonatok helyett repül (és ágyban alszik - luxus!), vagy éppen kihagyja a legdrágább látványosságokat. A legnagyobb tétel persze az oda-vissza repülés. Lehet spórolni a kaján is, de mi nem akartunk, mert egy jó fogás a nap fénypontja tud lenni, pláne ha három-négy is ott van az asztalon, és lehet válogatni, és az egész sokkal olcsóbb mint otthon. (A képen egy jól sikerült pénzváltás látható a Thai - Kambodzsai határon. Kedvenc pénzem a 100-as volt, amit előszeretettel osztogatnak visszajáróként, kevesebb mint 7 forintot ér, cserébe viszont 6-8 darab szépen kitölt egy pénztárcát, meg lehet fulladni benne.)

Egyébként érdekes hatással volt a költekezési szokásaimra az út. Hazaérés után Wroclawba voltam hivatalos egy start-up versenyt zsűrizni, ahol nem költöttem sokat, és most Frankfurtban megdöbbenve veszem észre magamon, hogy ilyen fukar még életemben nem voltam. Már a három eurós giroszra is húzom a számat, mert ezért a pénzért sokkal jobbat kaptam Saigonban, meg hogy félre lehetne tenni a következő utazásra, milyen jól jön majd mondjuk Kubában.

Azt terveztem, hogy az útról készítek egy "legek" listát, olyan klasszikusokkal, mint hogy "legtöbb nap fehérember nélkül" (4 nap: Changsha -Shaoshan - Wulingyuan - Zhangjiajie - Changsha), "legnagyobb óriáspatkány a világon" (Phnom Penh) vagy éppen "legcsúnyább nők" (meglepő módon Bangkok). De az az igazság, hogy az idő előrehaladtával kicsit megkopott a listázhatnékom. Szóval "legek" helyett merítek a közel 60-70 elemre duzzadt érdekesség-gyűjteményemből. Csak néhányat osztok meg, a maradékot pedig majd publikálom könyv formájában, vagy örökre eltitkolom.

● Tudtad például, hogy a kelet-ázsiai nők valószínűleg rokonságban állnak a vámpírokkal? Mindegyikük retteg a napfénytől. Kínában és Vietnámban a barna bőr a földeken dolgozók attribútuma, és olyan ciki, hogy kemény küzdelemmel próbálják elkerülni. Minden nőnél van napernyő, a bicikliken pedig napernyőtartó. Ha valakinek foglalt a keze, akkor beduinnak öltözik, kesztyűt húz a hőségben, vagy motoron egy hátrafelé felvett férfi inggel védekezik a napsugarak ellen. Ez védi a dekoltázst és egy mozdulattal le lehet kapni. 

● Ami azt illeti, ezekben az országokban nemhogy a napvédő-buckalakó öltözet, de még a pizsama is teljesen elfogadott nappali viselet. Rengeteg a pöttyös, szívecskés pizsamában mászkáló ember. Ez is azon dolgok egyike, aminek a funkcióját nem teljesen sikerült megérteniük... vagy talán éppen előttünk vannak, és ők maxolják ki az élet adta lehetőségeket? Kedvencem a bukósisakos, pizsamás, náci birodalmi sasos nő a kikötőben. Igazi emblematikus darab.

● Megkockáztatom, hogy Kínában több építkezés zajlik, mint a világ többi részén együttvéve. Ezerszám állnak a félkész 50 emeletes lakóépületek, közvetlenül az elkészült szellemnegyedek mellett. Urbanistaként élvezettel mászkáltam ilyenekben. Nanjingban (amiről még biztosan sosem hallottál) féltucat metróvonal van éppen épülőben. Ha nincs mit építeni, akkor lerombolják a régebbi épületeket és újra felhúzzák. Vagy éppen a kétszeresére bővítik, mint ahogy az történik a 3000 méter feletti Emei Shan csúcsán álló buddhista kolostorral is, és ki voltam miatta akadva. Az ember azt várja, hogy Kínában látni szép tradícionális bambusz-puszi-muszi házakat. Hát nem. Régi kínai épület NINCS. Van csúnya régi betonház és szép új betonház, illetve műanyagból készített régi kinézetű turista hely. Ezen a tengelyen helyezkedik el minden épület. Andris szerint a korrupt nagyvállalkozók látványos lebuktatásából és vagyonuk lefoglalásából van olyan jelentős bevétele az államnak, hogy pénzelni tudja ezt a folyamatos építés-rombolás körforgást. Kíváncsi vagyok, hogy ez a buborék kipukkan-e valaha, és hogy mennyire zuhan meg tőle Kín, illetve mi lesz, ha a kínálat végleg teljesen eltávolodik a kereslettől.

● Az állandó építkezés biztosan jótékony hatással van a foglalkoztatási mutatókra is. Ez a mutató igen fontos lehet az államnak, ugyanis rengeteg teljesen értelmetlen munkakört találtak ki. Emberek százezrei foglalkoznak például metróállomásokon a röntgen figyelésével, vagy azzal, hogy minden buszon legyen külön kalauz. A kedvencem mégiscsak az áruházi "forgóajtón beengedő" ember, aki már-már vetekszik a kisherceg lámpagyújtogatójával produktivitás tekintetében. Persze Kínában annyian vannak, hogy ha csak negyed olyan hatékonyan dolgoznak, mint mi, akkor is minden időben kész lesz.

● Ha már az épületekét nem is, legalább a közterek kialakítását régi babonák itatják át. Gondosan odafigyelnek, hogy minél több gyaloghíd cikk-cakkos legyen és lépcsőt is tartalmazzon. A rossz szellemek ugyanis nem tudnak kanyarodni, sem pedig függőleges mozgást végezni. A tetősarkak is azért kunkoriak, mert így nem tudnak a gonosz szellemek lecsusszanni rajta.

● Kínában szinte senki nem beszél angolul, néha azt sem értik meg, hogy "bus" vagy "taxi". Nem így van kínaiul, és kész. Persze a többi országban is jelentős különbségek vannak angoltudás és angoltudás között, a többség csak mosolyogni tud angolul. Nyelvtani szerkezetekkel semmi esetre sem szabad összezavarni őket. Persze az ember saját örömére elmormolhatja a kérdőszót, de a kulcsszavakat extrém erősen meg kell nyomni, és kézzel-lábbal mutatni, hogy tényleg megértsék.

● Kínában, főleg a hegyvidéki tájakon igen jellemzőek a "hordárok", akik a nyakukban pénzért hozzák-viszik az embereket. Nem tudom, hogy a hordárnak vagy a hordozottnak megalázóbb az egész, mindenesetre én nem bírtam napirendre térni a dolog fölött.

● Kínában szinte egyáltalán nem kapható tej, kenyér vagy Herz szalámi. Étel tekintetében ők teljesen más dimenziókban gondolkodnak. Ami azt illeti, minden más tekintetben is. Ha valaki kultúrsokkot szeretne kapni, az feltétlen utazzon el ide, mert Kína egy földönkívüli ország. Persze ők is majomparádénak tekintik az utazókat, szóval kvittek vagyunk, és mindenki remekül szórakozik.

● Kambodzsában egyáltalán nincsen tömegközlekedés, és nincsenek taxik sem. A vasúthálózat teljesen tönkrement, a phnom penhi vonatpályaudvart néhány évtizede végleg bezárták. A városok között privát cégek nyújtanak buszos szolgáltatást, a városon belüli közlekedés pedig tuk-tukokon bonyolódik.

● Kambodzsában az utcáknak nincs neve, hanem csak száma.

● Érkezésem után Shanghaiban napokig fintorogtam az "Ázsia szagtól", ami kifőzdék és utcai patkánysütők illatával kevert utcai rohadás, a tömeg hónalj szaga, csatornabűz, szmog és pára keveréke. Aztán el is felejtkeztem a dologról, és legközelebb több mint egy hónap elteltével Phnom Penhben csapott meg újra, hogy milyen iszonyat büdös van. Itt tényleg büdös van.

● Fejlődő országok ide vagy oda, összességében mindenhol jobb autók vannak az utcákon, mint Kelet-Európában. Persze nincs túl sok autó (van helyette tuk-ruk és robogó) de akkor is.

● Vietnam a többi ország után első ránézésre kényelmesnek tűnik, hiszen mindent el lehet olvasni. Üröm az örömben, hogy sokszor az egyszótagos szavakat is képtelenség úgy kimondani, hogy azt megértsék. Például a már sokat emlegetett phó levest valahogy úgy kell kiejteni, hogy fáÁÁ.

● Messze Vietnamban van a legtöbb idióta vallás. A megszokott ázsiai vallások (buddhizmus, taoizmus, hinduizmus, stb) mellett igen erős a keresztélység, a muszlim (Cham) és az olyan saját fejlesztésű vallások mint a Kókusz Egyház vagy a Lenint és Shakespearet prófétaként tisztelő Cao Dai.

● Kutyák mindenhol vannak, bár nem mindig ugyanabból a célból. Kambodzsában és Vietnámban például van amelyik a grillsütőn pihengél. A legtöbb kóborkutya tehát nem itt, hanem Thaiföldön látható. Patkány is van mindenhol, életem leghatalmasabb példányát a Mekong rakpartján láttam Kambodzsában. Személyes kedvencem volt a mafla vietnami vizibivaly, esküdt ellenségem pedig a kínai szamár. A hamis jófejség csúcsa a majom, ami minden országban mindenhol ott van, és néhol a ködből előtűnve fosztja ki a turistákat, néhol pedig befosat a hegyes fogaival. A kismajmok viszont elképesztően cukik, ahogy lógnak a nagymajmokon. Vannak ám igazán veszélyes állatok is, Yangshuoban egy satnya skorpiót, Zhangjiajieben nagy kígyót, Ben Tre szigeteken kis kobrát, Bangkok csatornában méteres varánuszt, Makaón pedig bazi nagy pókokat láttunk. Láttam még botsáskát és talán (1%) Irrawaddy delfin csobbanását. A legfurcsább élőlény azonban az enyhén excentrikus tengelyű, hangosan felpörgő generátor hangját kiadó kabóca. Néha olyan hangos, hogy beszélgetni sem lehet.

● Állatok amiket megettem: disznó, marha, csirke, kacsa, kecske, 4-5 féle hal, tintahal, polip, kagyló, tengeri sün, 2-3 féle rák, rája, kobra, teknős, cápa, csótány, skorpió, sáska, (és tudtomon kívül még biztosan patkány és kutya is)

●Leghülyébb táblák gyűjteménye. Sajnos csak a második hét végén kezdtem el a kollekciót, valahol Szecsuánban. További kommentárt nem igényel. Ha valaki tudja mire utal az "abstruse writing precious casket", az ne tartsa magában, mert megöl a kíváncsiság!

● És végül a leghülyébb modern népszokás. Az ázsiaiak imádnak elmenni gyönyörű helyekre és egy óriásit szelfizni a padlóval. A csoportképek pedig... igazi bűn... tényleg nem értik... na nézzétek:

● Az útinaplók listája. Észrevehető néhány minőségbeli ugrás, ugyanis meglepetésemre a kínálathoz idővel kereslet is párosult. Több mint 10000 olvasóm volt, köszönöm nektek!
Kína: Start, Shanghai, Nanjing, Emei Shan, Leshan, Chengdu, Changsha, Shaoshan, Zhangjiajie & Wulingyuan, Longsheng, Guilin, Yangshuo, Shenzhen, Hong Kong & Makaó
Thaiföld: Bangkok #1, Ayutthaya, Bangkok #2
Kambodzsa: Határátkelés, Angkor,  Battambang, Sihanoukville, Phnom Penh
Vietnam: My tho, Can Tho, Chau Doc, Ho Chi Minh City

Ezt a videót pedig Andris készítette a selfi-videókból, igazi remekmű!

Ezzel most tényleg vége.

Most!

Aki azt hitte, hogy a Chammal és a Kókusz Egyházzal véget ért az Agyament Vietnami Vallások listája, az hatalmasat tévedett! A legjobb még csak most jön: kaodaizmus. A huszadik század elején megalkotott, az ismert világunk összes hitét és tudományos eredményét összekotyvasztó (de azért leginkább buddhizmusra épülő) egyháznak ma is több millió követője van az országban. Szentjeik, prófétáik egészen széles körből kerülnek ki, többek között a panteon részét képezi Lenin, Victor Hugo, Napóleon, Churchill, Jefferson, Jeanne d'Arc és Shakespeare is. Ők szerintem sok mindenre hajtottak életük során, de arra biztosan nem, hogy egy ázsiai vallás alappillérei legyenek. Illusztris társasághoz illusztris templom is jár: a Cao Dai főkatedrális nagyjából úgy néz ki, mintha Gaudi, Hundertwasser és a Szent Basil Székesegyház tervezőbrigádja egy szép napon oltári módon betéptek volna, és ezt találták volna másnap reggel a tervezőasztalon. Egy hangyányit giccses, na. Éppen a déli misére értünk a templomhoz, amit a karzatról meg lehetett tekinteni. A tucatnyi turistára jutott tucatnyi szigorú öreg Cao Dai néni. Az enyém, ha úgy érezte, hogy valamit rosszul csinálok akkor hidegvérrel fejbe kólintott a kis táblájával, aminek az egyik oldalán a "No Photo" a másikon a "No talking" felirat volt. A Cao Dai szertartás nagyon kellemes volt, de olyan hatást keltett, mintha valami filmbéli őrült szekta gyűlésén lennék, a Cao Dai hívők csuhában térdelve ütemre mormogtak. Nem tudok napirendre térni afölött, hogy a Kókusz Királyságot betiltották, ez pedig a mai napig virágzik!

Ahhoz képest, hogy három órát buszoztunk, arra már nem volt idő, hogy megvárjuk a szertartás végét, ezért nem tudtam körbe nézni a templomban. Csoportos utazáshoz méltóan ugyanis menni kellett ebédelni a haver kifőzdéjébe. Itt lenyeltem az ebédet, közben két angollal kitárgyaltuk a világ nagy dolgait a busz indulásáig. Buszra pattanva hirtelen rájöttem, hogy menten szomjan fogok halni, de a sofőr azt mondta már indulunk. Nem indultunk, várakoztunk, nyugodtan lemehettem volna egy üveg vízért, ha nem kamuzik. Persze ahogy leszálltam, indultunk. Na mindegy.

A következő állomásunk a Cu Chi alagutak voltak, ehhez szinte Saigonig vissza kellett menni, ugyanis a harci alagutakat az amerikaiak orra alá ásták a VietKongok. Az amerikai szőnyegbombázások és vegyi hadviselés elől a föld alá menekülő vietnamiakról a többség hallott már, ha más nem akkor a filmvászonról beugrik a pálmafák mögött villanó napalm bomba képe és a chopper ablakából rizsföldeket géppuskázó frenetikusan kacagó őrült amcsi. Hát, ez itt történt.

A lényeg, hogy a környék földművelő népei, élükön Cu Chi falu hősies lakosságával létrehoztak egy 250 km-es alagúthálózatot, ahol több tízezren éldegéltek a föld alatt, és szívatták az amerikaiakat. Az amerikai hadigépezet tényleg MINDENT megpróbált az intézmény felszámolására, de hiába dobtak le háromszor annyi bombát, mint a második világháborúban, hiába irtották ki a teljes dzsungelt vegyi anyagokkal, hiába fésülték át a terepet ezerszer, mindig volt egy Viet Kong egység a hátuk mögött, aki lőtt párat, aztán elnyelte a föld. Az alagutakat kutyákkal is megpróbálták feltárni, de a kutyák fogyóeszközhöz méltatlan módon hajlamosak voltak aktiválni a bejárathoz elhelyezett taposóaknákat, másrészt pedig a lyukak illatát amerikai ruhákkal és szappannal kendőzték el az okos vietnamiak. Igazi mérnöki remekmű az "alagútváros", szellőzőkkel, csapadékvíz-elvezetőkkel, konyhákkal, lőállásokkal, és mindennel ami ahhoz kell, hogy borsot törjenek az amerikaiak orra alá, mint például az aknagyár, ahol szétfűrészelték az amcsik által ledobott, de fel nem robbant 500 kg-os bombákat. Ehhez azért kellhetett egy idegrendszer. Volt ezen felül mindenfelé egy csomó primitív csapda, amiket a vietnamiak sok szeretettel állítottak az amerikai katonáknak. A legkülönfélébb csapóajtók és vermek, illetve a fákról lengő buzogányok lényege minden esetben az volt, hogy jó nagy, fekáliával megkent vas- és bambuszrudakat juttasson az óvatlan megszálló testébe.

Ha valaki jó mélyen a pénztárcába nyúl, akkor ki lehet próbálni a korabeli fegyvereket és telepített géppuskákat is a lőtéren, de mindenesetre a durrogás mindenki számára elég egyedi hangulatot kölcsönöz az egykori hadszíntérnek. Ami engem a lövöldözésnél jobban vonzott, az az alagútban mászkálás. Azt tudni kell, hogy az alagutak nagy része nem jóléti országból érkezett valagak befogadására készült, és a korabeli szabvány 20x40 cm volt, ahová én még éppen beférek, de a kanyarokat nem tudom hogyan venném. Van azonban egy 150 méteres szakasz, amit azonban annyira kibővítettek, hogy ne szoruljanak be a turisták. Itt törpejárásban és kúszásban, csatakosra izzadva végigszenvedtük magunkat még két bevállalós sráccal meg egy indonéz lánnyal.

Összességében le a kalappal a vietnamiak szívóssága előtt, akik évekig itt éltek. Nincs még egy nép a világon ami olyan skalpokkal dicsekedhetne, mint ők, az biztos. Többször megverték a térség domináns hadseregeit (mongolok, kommunista Kína) és olyan világhatalmakat, mint a franciák és az USA. Az amerikaiak eszeveszett pusztításának nyomait egyébként a Ho Chi Minh City-ben található War Remnants Museumban is meg lehet tekinteni, már akinek van gyomra a sok dioxintól eltorzult gyerek fényképéhez, én elég gyorsan menekülőre fogtam.

Ho Chi Minh City-ben, azaz HCMC-ben, azaz Saigonban sajnos alig töltöttem el időt, mert annyira megtetszett a vietnami vidék, hogy leragadtam az ide vezető úton, viszont az út végét erőteljesen lehatárolta a repülőjegyem Budapestre. Éppen ezért csak két esti séta és egy délelőtti múzeum körtúra alapján állítom, hogy ez egy marha jó város, ami Hong Kong után a második helyet szerezte meg nálam.

A Phạm Ngũ Lão-nál laktam, ami a helyi "backpacker" körzet (olyan, mint Bangkokban a Khao San), de a város még a központból is óriási, úgyhogy rengeteget moto-taxiztam az egymillió moped között. Ha valaki azt hiszi, ez egy költői túlzás, akkor nagyon téved: HCMC a motorok nem hivatalos fővárosa, minden lakosára jut legalább egy robogó. Állítólag a motorok és személygépkocsik aránya nagyobb mint tíz az egyhez, nem csoda, hogy autót csak a főutak környékén látni. Ebből, és a népsűrűségből következik, hogy olyan tömegben haladnak a motorosok, hogy az elképzelhetetlen. Persze profi, helyi robogós mögött ülve az egész csak egy kaland.

A kihívás ott kezdődik, amikor például gyalog át kell kelni egy úttesten. Szerencsére ez sem az a drámai öngyilkossági kísérlet, mint aminek kívülálló számára elsőre tűnhet. A forgalom sebessége nem túl nagy, és ha magabiztos, egyenes vonalú egyenletes mozgással halad az ember, akkor a bukósisakos őrültek ki fogják kerülni. Lehet, hogy csak centikkel, de az biztosan ki volt számítva. Összességében nem veszélyesebb itt közlekedni, mint bárhol Budapesten, egyszerűen csak más. Mondanom sem kell, megint megjött a kedvem ahhoz, hogy megtanuljak motorozni, bár azt hiszem Réka megint le fog beszélni. :)

Egyetlen helyre nem mentem motorral, és ez volt egyben az utolsó utam is Ázsiában. A reptéri taxiért előre fizettem a hotelben, hogy aztán úgy érezzem magam benne a sok robogó között, mint valami pöffeszkedő úr. Szívesebben robogóztam volna én is. De hát ennek a kalandnak is vége kell, hogy legyen. Utolsó mozzanatként még átéltem egy igazi, autentikus lehúzási kísérletet, ugyanis a taxis komoly arccal, kézjelekkel közölte, hogy még borravalót is kell fizetnem a viteldíjon felül. Egy mosollyal elintéztem a dolgot, amit ő mosollyal viszonzott. Azt hiszem, ha beszéltünk volna akár csak néhány szót is valamilyen közös nyelven, ez valami olyasmi lett volna, hogy:

- Haver, ne röhögtess!

- Ok, csak megpróbáltam!

Hát, így indult a hazaút, de aztán teljesen normálisan végződött. Az éjszakát a Qatari reptér jégvermében töltöttem. Vettem tevetejből készült csokit. Szóval most már újra itthon vagyok, de lesz még egy mindentlezáró poszt, amint elkészül!

My Tho-t úszó épületeivel és változatos szigetvilágával reklámozzák, de gyakorlott szemű úszófalu-látogatóként mondom, hogy már nem annyira úszik, elég szépen partra vetődött. A tegnap megismert spanyolokkal indultunk el felderíteni a környéket, és hamar megállapítottuk, hogy talán napok óta mi vagyunk az egyetlen nyugatiak akik ilyet tesznek. Utoljára Kínában tapasztalt kiemelt figyelem övezte minden mozdulatunkat, gyerekek köröztek kattogós bicajjal mögöttünk, és rengeteg vállalkozó szellemű megkérdezte, hogy mit keresünk. A választ már nem sokan értették, és különösebben nem is kerestünk semmit, csak végigmentünk a folyó mentén az egyik oldalon, vissza a másikon. Persze nem olyan egyszerű a gyalogosok dolga, hiszen Vietnamban a legmagasabb szintre fejlesztették a gyalogos forgalom ellehetetlenítését. Építenek ugyan keskeny járdákat, de a funkciójára nem sikerült ráérezni, szóval elfoglalják a motorok. A járda mellett pedig utcai árusok és autósok parkolnak. Jobbára tehát az ember az úttest közepén sétál, ahol húsz centire húznak el a robogók.

Visszafelé azt hittük, hogy egy városi tónál kötünk majd ki, de csak egy focipálya méretű víztározó volt, amiben hattyú formájú vízibiciklik szomorkodtak. Itt vacsora gyanánt kipróbáltuk –az útikönyv szerint – város nevezetességének tartott levest. Igazából egy felturbózott phó volt, nekem bejött de a spanyoloknak nem. Aztán vettem chipset, és ezzel el is fogyott a tennivaló. Mint mondandómból érezhető, ide nem a város miatt érkeznek turisták, hanem mindenki a szigetvilágra kíváncsi.

A szigeteken a hatvanas évek zűrzavarában a legendás Coconut Monk (Kókusz szerzetes?) megalapította a Kókusz Királyságot és a Kókusz Vallást, aminek mintegy 4000 követője csak kókuszon és kókusztejen élt. A mókának a háborúból felocsúdó vietnami kormány vetett véget, és egy évtized virágzást követően letartóztatták Őkókuszságát azzal a gyanúval, hogy szektát épít. Nahát. Hagyatéka egy gazdasági és természeti szempontból is egyedülálló szigetcsoport, ami néhány óra alatt körbe lehet hajókázni és csónakázni.

Láttunk és kóstoltunk például helyi extrém gyümölcsöket (sárkánygyümölcs, sapote, longan, takonyszerű vízi kókusz, stb...), illetve belőlük készülő mézet, aztán ebből mézből készült teát, és közben lehetett helyi hangszereket is próbálgatni, amire már hetek óta áhítoztam. Sokat csónakáztunk vízi kókuszok között, és meglátogattunk egy kókuszcukorka (coconut candy) gyárat is, ahol a helyi asszonyok olvasztják a kókuszt, ami ettől olyan lesz, mint a karamell, és innentől nagyjából úgy is bánnak vele: pogácsaszaggatóval kis egységekre vágják, majd ehető rizspapírba csomagolva zacskózzák. Ezzel meg is találtam a tökéletes édesség-szuvenírt, amit azóta kerestem, hogy a babos holdsüti projekt kudarcot vallott (az alany szétplaccsant a táskámban).

Ebédkor összefogtunk az asztaltársasággal, és közösen rendeltünk egy sült kobrát is. Szokás szerint csirke ízű. Innentől a szervezés kicsit bénácska volt, mert rengeteg szabadidőnk volt, de hogy mennyi, az csak a végén derült ki, közben nem tudtunk semmit. Én azért elmászkáltam az éppen aktuális szigeten (ami őszintén bevallom, hogy nem tudom milyen nevet viselt). Egy holland sráccal próbáltunk friss kókuszt dobni a kókuszpálmákról, de sosem sikerült elkapni, és a becsapódáskor keletkező nagy sáros repedés lehetetlenné teszi a kulturált fogyasztást. Az egyik próbálkozásnál a leszakadt kókusz becuppant a sárba, és amikor mentem volna, hogy kipiszkáljam, akkor észrevettem tőle kartávolságnyira egy hús-vér kobrát is. Mondhatom, jól befosatott! A kajálda mellett ugyan ott várakozott vagy öt kobra ketrecben, de fene se gondolta, hogy ezeket itt fogják harminc méterre!! Kobrán kívül láttam még a szigeten két (híres vietnami) vízibivalyt, egy arasznyi botsáskát, illetve egy egeret, mint egzotikus állatot. Érdemes volt még szemmel tartani a pókokat, mert előszeretettel szőtték a hálójukat keresztbe az ösvényen, és mivel a helyi lakosság jelentősen elmarad az én magasságomtól, ezért ezekbe én arcoltam bele. Jó nagy pókok is voltak, arasznyi "lábfesztávolsággal", bár kisebb testtel, mint a Macao-n látottak.

Jó három órát töltöttünk ezen a szigeten, mire jött értünk a motorcsónak. A kikötőben felszedtem a cuccomat és rohantam a saigoni buszhoz. A beszállás nem ment gördülékenyen, mert a csomagok berakásával megbízott gyerek nem értette, hogy egy kisebb térfogatba egy nagyobb térfogatú hátizsák akkor sem megy be, ha nagyon erősen üti, mert vannak alapvető fizikai törvényszerűségek. Az út ezek után zavartalan volt, és Saigonban tökéletes helyen, a backpacker utcában dobtak ki a buszból. Folyt köv tehát innen!

Can Thoba érve tehát változó intenzitással esett, én pedig befoglaltam a szállást. A mamasan odaadta a reggeli kuponomat, majd szúrós szemmel rám nézett és mellékelte teljes angol tudását: „No paper, no breakfast!”. Aztán érezte, hogy kicsit durvára sikerült, mert elnevette magát. Én vele nevettem, aztán eltettem a fecnit az útlevél és a százdolláros vésztartalék mellé a priority cuccok közé, mert hát a reggeli fontos étkezés, és az nevet, aki utoljára nevet.

Amikor úgy tűnt, hogy az eső erejét veszti, akkor egy brit sráccal, aki szintén a lobbiban toporgott, elmentünk felderíteni a környéket. Igazából Can Thoba minden turista a Floating Market (úszó piac) miatt érkezik, ami reggelente van, de azért kellően nagy város ahhoz, hogy ne unatkozzon az ember a többi napszakban sem. Egész hűvös lett, és még a levegő is járt, szóval a szokásostól eltérően nem izzadtam csurom vizesre száz méter megtétele után. Helyette mire Ho Chi Minh apó óriási szobrához értünk újra elkezdett esni, szóval bölcsen megpihentünk egy bia hoi intézményben és lenyeltünk egy csapolt sört, mert az finom, illetve megfigyeltük, ahogy a vietnámiak küzdenek az esővel. Ilyenkor azért megritkulnak a motorosok, de nem adják fel. Előkerülnek a teljes testet, sőt, teljes motort beburkoló esőkabátok, amikből csak a lámpa és a hátsó fertály lóg ki, hogy világítani és kipufogni azért tudjon a jármű.

Amikor elállt, akkor megnéztük a közeli Ong Pagodát, aztán Kevin mondta, hogy feladja mára az esővel való küzdelmet, inkább visszamegy a hostelbe. Az eső már csak szemerkélt, nekem meg mehetnékem volt, szóval beöltöztem és elindultam a piac felé, mert az általában érdekes. Hát, most nem volt az, pláne ilyen szar időben (gondolhattamvolna) de legalább váltottam pénzt (a milliomossá válás legegyszerűbb módja egyébként, ha az ember beváltja a pénzét vietnami dongra - 10e forint kb. 1 millió dong), aztán hirtelen jött gazdagságomból fakadóan vettem licsit, meg elbóklásztam. A város két Wat-jából az egyikben egy fiatal buddhista szerzetes nagyon barátságosan fogadott, bár egy szót nem értettünk egymás szavából, de azért megmutogatta a Watjuk minden kis zegét-zugát, aztán tíz próbálkozásra sem sikerült fényképet készítenie rólam, pedig biztos látott már okostelefont régebben is. Azt hiszem Andris mesélte, hogy a legtöbb Ázsiai országban a középosztálybeli tinédzser fiúknál gyakori az 1-2 év buddhista szerzetesség, kábé, mint a sorkatonaság. Szerintem ez a kelekótya szerzetes is ilyen lehetett.

A napot egy banh xeo palacsintával zártam, aminek a tésztájába darált és egész rákokat, illetve disznódarabkákat is belesütnek, aztán fűszeres tésztával és bambuszcsírával megtöltik, végül többfajta szósszal és mártogatni való zöldséggel tálalják. Király volt. Felkerestem még Ho apó szobrát esőmentesen, immáron sötétben, szóval csak úgy ragyogott az éjszakában. Kínához képest Vietnamban még sokkal komolyabban veszik kommunizmust, és igyekszenek fenntartani a látszatot. Minden lámpaoszlopon lobog a sarlókalapácsos vörös zászló, és a KFC ezredesre hajazó Ho Chi Minh képmásába is percenként bele lehet botlani.

Másnap hajnalban indult a kishajó a Cai Rang floating marketre, ami állítólag a legnagyobb ilyen piac Vietnamban. Nagyjából tucatnyian voltunk a motoros csónakban, illetve mellékelve volt még egy idegenvezető, aki a mondandóját úgy próbálta hosszabbnak feltüntetni, hogy mindent háromszor megismételt változatos hangsúllyal, kulcsszavakat szótagolva, mintha mi lennénk, akik nem tudunk angolul, és nem pedig ő.

 Az ilyen úszó piacokon a különböző tranzakciók a hajók és csónakok között zajlanak le. Ez elősegíti a könnyű szállítást és a nagy tételben való adás-vételt. A vidéki gazdák ide hozzák a termésüket, kitűzik a hajó melletti hatalmas bambusz bot csúcsára amit árulnak (ananász, kókusz, cipő, hal, stb.) és lehorgonyoznak 1-2-3-4 napra, amíg el nem fogyott a portéka az utolsó szemig. Mivel az ilyen gazdák száz kilós tétel alatt szóba sem állnak senkivel, ezért a turisták számára inkább a motorcsónakon cirkáló mozgó árusok az izgalmasak, akik körbeveszik a turistahajót, mint a hangyák a kockacukrot, és tukmálnak mindent az arcukba. Minden alatt például frissen sütött reggelit (tojás-bagett, pad thai), kávét, banánt, kalapot, stb. kell érteni. Ez nagyjából öt percig érdekes, utána kínos, hogy senki nem vásárol semmit. Forgolódtunk egy keveset a hajóval, aztán amikor a banánosgyerek is megtette a harmadik kísérletet üzleti kapcsolat kiépítésére, akkor elindultunk kifelé a piacról. No, nem haza, hanem egy rizsültetvényre, ahol megnéztük hogyan is nő a rizsa, aztán a Mekong Delta legnagyobb rizs-raktárában megmutatták hogyan tárolódik a rizsa zsákokban, és megmutogatták mennyi fajta rizsa van. Fehércsokolá… őőőő -rizs, barnarizs, dara-rizs, koszos-dara-rizs, félbe törött rizs, rizspor, rizshéj, héjas rizs, és még sokan mások. Ezek mind-mind más gazdasági funkcióval bírnak, többnyire a jó rizsából az emberek esznek, a rossz rizsából pedig a halak esznek az úszó házak alatt található halfarmokon. Ez után megtekintettük, hogy mi lesz a közepesen rossz, félbe törött rizsából: hát rizstészta! (angolul: rice noodle) Ebbe a vietnami éttermekben lehet tekerni a különböző húsokat, rákokat, gombákat és zöldségeket, meg a spring roll-t (ami leginkább a burito ázsiai verziója, kisütve vagy frissen tengeri herkentyűkkel és zöldfűszerekkel). A rice noodle-t egy kis helyi üzemben nagyjából 10 asszony manifaktúrálta, és nagyjából úgy készül, mint a palacsinta, csak megszáradva sokkal keményebb, áttetszőbb és íztelenebb lesz. Az elkészült fél méter átmérőjű lepényeket halmokba rakják, utána csomagolják vagy aprítással tésztát készítenek belőle. Ez a tészta a phó leves, azaz a legfontosabb vietnami kaja elsődleges hozzávalója. Hát igen, itt tényleg minden a rizs körül forog. Nemhiába, a Mekong Deltát „Ázsia rizsestálja” névvel is illetik. Annyira jó és bő az itteni rizstermés, hogy a területnek köszönhetően Vietnam a világ második legnagyobb rizsexportőre. Ezt a wikipédiáról tudom. Statisztika helyet a guide például olyanokat mondott, hogy Vietnam formája olyan, mint egy parasztasszony a vállán egyensúlyozott bambuszrúdra akasztott két tál rizzsel. Amúgy tényleg bele lehet képzelni.

A buszom 13:00-kor indult My Tho-ba, szóval Can Tho-ban befejeztem a városnézést és ettem egy jó marhahúsos Pho-t (ez – ha már szóba került, nagyjából olyan, mint a húsleves, csak ázsiai alapanyagokból, mint például a rizstészta, csillagánizs, gyömbér, salottahagyma, thai bazsalikom, bambuszcsíra, stb. - ezeket mindenki magának válogathatja össze). A buszozás nem volt túl érdekes, csak az izgatta a fantáziámat, hogy miért akarnak megfagyasztani a légkondival. Folyt köv My Tho!

Immáron egy szál magamban folytattam az utat, és minden eshetőséget illetve szívás-faktort értékeltem mielőtt kiválasztottam pontosan merre is menjek, és oda hogyan jutok el. Más utazók beszámolói alapján ugyanis Vietnamban elég nehéz közlekedni. Ahová menne az ember, oda vagy nincs tömegközlekedés, vagy csak száz átszállással, viszont a jegybodega pultja mögött ülő Bözsi számára az átszállás túl elvont fogalom.

Szerencsére a kapitalizmus áldásaként a helyi utazási irodák egymással versengenek az utazók dollárjaiért, és potom pénzért viszik az embert A-ból B-be, és onnan C-n át akár végig az egész ábécén. Ennek az az oka, hogy Vietnam eléggé bowlingpálya alakú, szóval aki végig szeretné járni az vagy délről megy északra, vagy északról délre, és a legtöbb turista elég kötött pályán mozog ahhoz, hogy a különböző utazási irodák szépen, olajozottan berendezkedjenek. Az Open Tour modell lényege, hogy baromi olcsó az utazás, mert a busz ugyanazoknál az éttermeknél és szállodáknál áll meg, ahol persze nem kötelező pénzt költeni, de a többség mégis megteszi. Az utazáson kívül szerencsére elég minimál szervezettségűek, többnyire letesznek-felvesznek a szallodájuk előtt, nap közben pedig néhány program alternatívából lehet választani, amik vagy eleve benne vannak az árban, vagy nagyon olcsóak, mert szintén open tourra alapulnak. Én most, hogy megszabadultam (hehe) a bölcsészektől, olyan dolgokat fogok beválogatni a programomba, amilyeneket eddig nem volt alkalmam megnézni, pl. hogy hogyan zajlik a helyi gazdasági élet. Tulajdonképpen már az útvonalat is ennek rendeltem alá.

Kezdetnek azonban még Kambodzsában voltam, és úgy döntöttem innen Vietnamot a Mekongon hajóval lecsorogva közelítem meg. A hajózás viszonylag eseménytelenül telt, a határátkelés flottul ment, a Mekong pedig hatalmas (Duna vízhozam 3-4szerese), ezért jobbra-balra alig látni a két partot. Illetve egy percig majdnem történt valami, ugyanis a taton mellettem ülő spanyol (kanáriszigeteki) hapsival egyszerre kaptuk fel a fejünket arra, hogy valami nagyot prüszköl-szusszan a vízben. Neki is rögtön az jutott eszébe, hogy Irrawaddy delfin, de elvileg azok baromira nem élnek a Mekong ezen szakaszán, és az egész Mekongban van belőlük max száz példány. Máshol sem éppen a leggyakoribb faj, ugyanis gyakorlatilag már kipusztult, csak még nem látja be. 20-30 fős elszigetelt populációk vannak más-más folyókban elszórtan. Bár a WWF nagyon igyekszik, de nem túl jók a kilátások az élőhelyeik visszahódítására. A Mekong vízgyűjtő erőteljes iparosítása nem éppen jó irányba tolja a folyamatot, és finoman szólva a fejlődő országok halászainak nem a kúposfejű delfinek vagy féltonnás édesvízi ráják megőrzése jelenti a prioritást. Amellett, hogy ebben a folyóban a második legnagyobb a biodiverzitás a bolygón, egyben ez a legjobban halászott édesvíz is. Itt fogják ki a világ (!!!) édesvízi halainak több mint negyedét, szóval a Mekong halászai tényleg nem szarral gurigáznak. Azért szurkoljunk együtt az Irrawaddy delfinnek!

A kikötés Chau Docban nem várt izgalmakat hozott, ugyanis jó időzítéssel az utolsó ötven másodpercben leszakadt az ég, persze esőkabátra meg táskakotonra nem volt idő, ezért begyűjtöttem a "25 kilós táskával himbálódzó mólón futás" világrekordját. Gratulációk helyett szállást kaptam, méghozzá magán a himbálódzó mólón, ugyanis az úszó hotelben foglaltam szobát. Ezt is ki kell próbálni. Belülről teljesen olyan mint egy normál szoba, csak az átlagosnál több benne a mentőmellény, és néha elkezd billegni. Amíg elállt az eső, eddig bepótoltam a hiányzó alvást, majd elmentem felfedezni Chau Doc-ot. Két utcás városka, néhány szép átjáróházként működő buddhista templommal, ahol páran füstölőt égetnek, illetve buddha hasát simogatják, hogy az így szerzett áldást magukra kenjék. Kivonszoltam magam még a halpiacra is, amit szeretek nézegetni. A halak jellemzően a "pincéből" származnak, azaz az úszó bádogházak alatt kifeszített háló fogságában növekednek. Én is megtekintettem hogyan növekednek, az érdeklődők kedvéért dobnak nekik egy kis rizses haltápot, és akkor azt is látni hogyan bunyóznak.

Éjszaka valaki úgy gondolta jó ötlet kicsit bőgetni a generátort, hogy éjjel háromkor is legyen elég áram, aztán 5:50-kor valaki egy hatalmasat vert az ajtómra azzal a felkiáltással, hogy már van reggeli. Szóval jól aludtam. A reggeli programom a Cham falu meglátogatása volt, ahová a hotel vendégeit ingyen elvitték hajóval. A Chamokban az az érdekes, hogy muszlim vallásúak, ami azért nem a leggyakoribb dolog a régióban. Ezt a cölöpviskók teraszán szövögető asszonyok ruhái mellett egy akkora mecset nyomatékosítja, amekkorát Marokkó óta nem láttam.

Innen elvittek busszal a környék egyetlen hegyéhez, amire buddhista dolgok települtek, többek között egy nagyon abszurd barlangrendszer, benne sejtelmesen megvilágított szobrokkal és dunsztosüvegre emlékeztető klímával. A barlang csúcspontja egy tükrökkel teli szoba, ahol egyé lehet válni egymillió fröccsöntött műanyag buddha tükörképével. Transzcendens élmény volt. A templom amúgy szép, csak valamilyen okból tele van centis vöröshangyákkal, az ember meg ugye mezítláb van. Lehet, hogy ez is valami próba. Egy sem harapott lábon, szóval gondolom átmentem.

A buszom 11kor indult Can Thoba, és igazi maradandó élménnyé küzdötte fel magát. Az hagyján, hogy tömeg volt, és akárhogy hajtogattam magam, akkor sem fért el a lábam, de mindennek a tetejébe az út annyira huplis, a busz pedig annyira rossz volt, hogy a habtestem legalább percenként egyszer a levegőbe emelkedett, hogy aztán a hupli másik oldalán szabadesésben találkozzon az üléssel. Szóval benyomorodva pattogtam pár ezret. Amikor már kezdtek leszáradni és letörni a lábaim, akkor megálltunk röpke két órára ebédelni, hogy utána aztán huszonöt perc alatt Can Thoba pattogjunk. Érkezéskor a biztonság kedvéért leszakadt az ég, szóval kiszálláskor Isten nevét jelzős szerkezettel a számra vettem, és megint futottam a csomaggal. Szerencsére a hostel csak egy köpésnyire volt. Folyt köv Can Thoval!