Bangkokban sok az olyan taxisofőr, aki a rossz rizsaratás után inkább feljön taxizni, és fogalma sincs a városról. Egy ilyen fickó vitt minket be a reptérről éjszaka, útközben 2-3-szor kiszállt gyalogosoktól tájékozódni, aztán pedig nevetve prezentálta a taxiórán látható összeg kétszerest a fáradalmakért. Mi nevetve nem fizettük ki a vélt jattot, majd szomorúan távozott. A repülőgépgép késésének illetve a taxis hadműveletének köszönhetően elmúlt már éjjel három, mire ágy közelébe kerültünk, de kárpótolt a privát, tágas, légkondis, erkélyes, folyóra néző szoba Bangkok kellős közepén. Igazán kirúgtunk a hámból napi kétezer forintért.

Másnap indiai reggeli után gyakorlatilag semmire nem volt igazán idő, tekintve, hogy sikerült egészen sokáig aludni, ezért rohantunk a Grand Palace-hoz, hol papíron egy redes Bangkok túrát kezdeni kell.

Bangkokról annyit kell tudni, hogy egy nagyon nagy teljesítményű város, legalább ezer Watos. Wat alatt itt a buddhista templomokat kell érteni, ami itt évszázadok óta egy meghatározó államvallás. A buddhizmus itt úgy ki lett kalapálva, hogy ma is tökéletesen megfelel az államnak, az üzletnek meg mindennek aminek kell. Thaiföld papíron a térség egyetlen demokráciája, bár pár hete épp bunyó és katonai hatalomátvétel volt, egyébként pedig egy kőkemény személyi kultuszra épülő királyság! Na ezt adjátok össze. Minden, MINDEN utca, és felhasználható tenyérnyi felület tele van a király és a királyné előnytelenebbnél előnytelenebb képeivel aranyozott csicsába foglalva, teljesen szürreális az egész. Vannak köztük igazán kínos darabok: „a király cowboy-kalapban” „a király fényképező géppel a távolba tekint” „a király ételből harap”, ennek csak a fantázia szab határt. Mindezt 5x5 méteres óriásplakáton, virágokkal, giccsel és pátosszal beburkolva.

A thai történelem során volt pár nagyon talpraesett királyuk, akik éppen háborús győzelmet arattak bal (burmaiak) vagy jobb (khmerek) felé, és kialakult ez a mérhetetlenül erős bálványozás a királyok irányába. Amikor a burmaiak a földig rombolták a fővárost, Ayutthayát, akkor Rama I. megalapította Bangkokot és felhúzta a saját kis királyi negyedét, a "Ratanakosin"-t a Chao Phraya folyó mentén és olyan jó munkát végzett, hogy a mai napig ez a város központi látványossága. Aki belép a Grand Palace területére, az azonban nem lenyűgöző épületekkel, hanem a dresscode-ot betartató gúnyosan vegzáló őrökkel találkozik. A thai-ok imádnak vegzálni, és teljes a következetesség hiánya, a rendőr és katona ezért kiskirálynak érzi magát. Míg muzulmán országoknál egyértelműek az ilyen szent helyekre vonatkozó szabályok, addig itt korántsem jellemző a transzparencia. Az a teóriám, hogy a király nem kedveli a lábszárakat (vagy neki túl pipaszár), ezért nem léphetnek be fedetlen lábú emberek. Mi felkészültünk erre, de a legtöbb beeső turista rá van kényszerítve, hogy béreljen egy sarangot (négyzet alakú textil-kötő), ami nem nyugati valagakra van méretezve, ezért az őrök nem kicsit megalázó módon rögtönítélő bíróságként csapnak le a sarang alól térdnadrágot villantó macis testalkatú németekre. További szabályok: minden Wat-ban le kell venni a lábbelit (a lábfej tisztátalan dolog), ezért logikus lenne papucsban járni, de egy-két helyen tiltva van a papucs is. Ez különösen érdekes annak a fényében, hogy a thaiok jelentős része papucsban éli az életét. Véletlenszerűen a kalapot is le kell venni, esetleg palackos vízzel nem lehet belépni. Küszöbön belül fotózni tilos, küszöbön állva csak a napszemüvegért szóltak, amit kénytelen voltam a fejemre tenni, mert ugye épp fotóztam. Ezek a szabályok azért az ember agyára tudnak menni a huszadik Watnál, na. Az őrök egyébként elég aggresszívan töröltetik a képeket, ha rajtakapnak valakit a lesifotón (például az Andrist). Odajönnek, ordítanak, meg ilyesmi.

A fő látványosság egyébként itt a Smaragd Buddha (Wat Phra Keo), ami körül óriási a felhajtás, akkora, hogy alkalmanként maga a király öltözteti át az ünnepnek megfelelő aranyruhába. A buddhán kívül van még itt több tucat chedi és egyéb mozaikkal kirakott, arannyal és tükrökkel díszített különböző szerepeket betöltő épület és rezidencia. A mai király egyébként nem itt székel, csak a különböző magángyűjteményei (kardok, pisztolyok) találhatóak meg, illetve a királynő textilgyűjteménye, ami igazán kihagyhatatlan élmény (sarcasm off).

Bár reggel rohantunk, hogy ne vágja rövidre a látogatást a 15:30-as zárás, de már kettő után nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, szóval átmentünk a Wat Pho-hoz, ahol a híres reclining Buddha fekszik. Őfelsége bent könyököl egy templomban, amit nagyjából ki is tölt a testével, ezért nem nagyon lehet rá látni, a sűrűn elhelyezett oszlopok között mindig csak egy szelete villan elő. A legérdekesebb pontja a talpa, amin gyöngyházból kirakták az ujjlenyomatait, és innen rálátni a hatalmas testére is. Megjegyzem Dafo-nak alig a melléig érne. Amiért azonban mégis érdemes volt idejönni, az a gigabuddha-ház mögötti szentélyek és chedik erdeje, amit valamiért a turisták nem látogatnak. Itt található még a leghíresebb thai masszázs iskola is, ahol a világ legjobb masszőreit képzik.

Ennyi Wat után ideje volt ebédelni, szóval meglátogattuk a szállásunk mellett húzódó Khao San road-ot, ami tulajdonképpen a turizmus poklának hetedik bugyra. Egy 3-400 méteres utca, ahol csak nyugati turisták és az őket kiszolgáló thai árusok vannak. Ettem egy pokolian szar rákos tésztát, amit egy sült skorpióval, majd egy sült sáskával dobtam fel. Na ilyen a Khao San road: undorító kaják, hippi-ruhák, szuvenírek, nevetőgáz, szoftos prostitúció és elképesztően sok nyugati arc. Levezetésként még megnéztük az esti fényben ragyogó Democracy Monument-et, ami különösen érdekes látvány egy katonai diktatúra által irányított királyságban. Holnap megkezdjük Bangkok környékének a felfedezését is, többek között fél – egy napos látványosság az ősi Ayutthaya, a Híd a Kwai Folyón (és a rajta futó halálvasút), illetve az úszó piac, ahol az egész kereskedelem úszó kis csónakok és tutajosok között zajlik.