Can Thoba érve tehát változó intenzitással esett, én pedig befoglaltam a szállást. A mamasan odaadta a reggeli kuponomat, majd szúrós szemmel rám nézett és mellékelte teljes angol tudását: „No paper, no breakfast!”. Aztán érezte, hogy kicsit durvára sikerült, mert elnevette magát. Én vele nevettem, aztán eltettem a fecnit az útlevél és a százdolláros vésztartalék mellé a priority cuccok közé, mert hát a reggeli fontos étkezés, és az nevet, aki utoljára nevet.

Amikor úgy tűnt, hogy az eső erejét veszti, akkor egy brit sráccal, aki szintén a lobbiban toporgott, elmentünk felderíteni a környéket. Igazából Can Thoba minden turista a Floating Market (úszó piac) miatt érkezik, ami reggelente van, de azért kellően nagy város ahhoz, hogy ne unatkozzon az ember a többi napszakban sem. Egész hűvös lett, és még a levegő is járt, szóval a szokásostól eltérően nem izzadtam csurom vizesre száz méter megtétele után. Helyette mire Ho Chi Minh apó óriási szobrához értünk újra elkezdett esni, szóval bölcsen megpihentünk egy bia hoi intézményben és lenyeltünk egy csapolt sört, mert az finom, illetve megfigyeltük, ahogy a vietnámiak küzdenek az esővel. Ilyenkor azért megritkulnak a motorosok, de nem adják fel. Előkerülnek a teljes testet, sőt, teljes motort beburkoló esőkabátok, amikből csak a lámpa és a hátsó fertály lóg ki, hogy világítani és kipufogni azért tudjon a jármű.

Amikor elállt, akkor megnéztük a közeli Ong Pagodát, aztán Kevin mondta, hogy feladja mára az esővel való küzdelmet, inkább visszamegy a hostelbe. Az eső már csak szemerkélt, nekem meg mehetnékem volt, szóval beöltöztem és elindultam a piac felé, mert az általában érdekes. Hát, most nem volt az, pláne ilyen szar időben (gondolhattamvolna) de legalább váltottam pénzt (a milliomossá válás legegyszerűbb módja egyébként, ha az ember beváltja a pénzét vietnami dongra - 10e forint kb. 1 millió dong), aztán hirtelen jött gazdagságomból fakadóan vettem licsit, meg elbóklásztam. A város két Wat-jából az egyikben egy fiatal buddhista szerzetes nagyon barátságosan fogadott, bár egy szót nem értettünk egymás szavából, de azért megmutogatta a Watjuk minden kis zegét-zugát, aztán tíz próbálkozásra sem sikerült fényképet készítenie rólam, pedig biztos látott már okostelefont régebben is. Azt hiszem Andris mesélte, hogy a legtöbb Ázsiai országban a középosztálybeli tinédzser fiúknál gyakori az 1-2 év buddhista szerzetesség, kábé, mint a sorkatonaság. Szerintem ez a kelekótya szerzetes is ilyen lehetett.

A napot egy banh xeo palacsintával zártam, aminek a tésztájába darált és egész rákokat, illetve disznódarabkákat is belesütnek, aztán fűszeres tésztával és bambuszcsírával megtöltik, végül többfajta szósszal és mártogatni való zöldséggel tálalják. Király volt. Felkerestem még Ho apó szobrát esőmentesen, immáron sötétben, szóval csak úgy ragyogott az éjszakában. Kínához képest Vietnamban még sokkal komolyabban veszik kommunizmust, és igyekszenek fenntartani a látszatot. Minden lámpaoszlopon lobog a sarlókalapácsos vörös zászló, és a KFC ezredesre hajazó Ho Chi Minh képmásába is percenként bele lehet botlani.

Másnap hajnalban indult a kishajó a Cai Rang floating marketre, ami állítólag a legnagyobb ilyen piac Vietnamban. Nagyjából tucatnyian voltunk a motoros csónakban, illetve mellékelve volt még egy idegenvezető, aki a mondandóját úgy próbálta hosszabbnak feltüntetni, hogy mindent háromszor megismételt változatos hangsúllyal, kulcsszavakat szótagolva, mintha mi lennénk, akik nem tudunk angolul, és nem pedig ő.

 Az ilyen úszó piacokon a különböző tranzakciók a hajók és csónakok között zajlanak le. Ez elősegíti a könnyű szállítást és a nagy tételben való adás-vételt. A vidéki gazdák ide hozzák a termésüket, kitűzik a hajó melletti hatalmas bambusz bot csúcsára amit árulnak (ananász, kókusz, cipő, hal, stb.) és lehorgonyoznak 1-2-3-4 napra, amíg el nem fogyott a portéka az utolsó szemig. Mivel az ilyen gazdák száz kilós tétel alatt szóba sem állnak senkivel, ezért a turisták számára inkább a motorcsónakon cirkáló mozgó árusok az izgalmasak, akik körbeveszik a turistahajót, mint a hangyák a kockacukrot, és tukmálnak mindent az arcukba. Minden alatt például frissen sütött reggelit (tojás-bagett, pad thai), kávét, banánt, kalapot, stb. kell érteni. Ez nagyjából öt percig érdekes, utána kínos, hogy senki nem vásárol semmit. Forgolódtunk egy keveset a hajóval, aztán amikor a banánosgyerek is megtette a harmadik kísérletet üzleti kapcsolat kiépítésére, akkor elindultunk kifelé a piacról. No, nem haza, hanem egy rizsültetvényre, ahol megnéztük hogyan is nő a rizsa, aztán a Mekong Delta legnagyobb rizs-raktárában megmutatták hogyan tárolódik a rizsa zsákokban, és megmutogatták mennyi fajta rizsa van. Fehércsokolá… őőőő -rizs, barnarizs, dara-rizs, koszos-dara-rizs, félbe törött rizs, rizspor, rizshéj, héjas rizs, és még sokan mások. Ezek mind-mind más gazdasági funkcióval bírnak, többnyire a jó rizsából az emberek esznek, a rossz rizsából pedig a halak esznek az úszó házak alatt található halfarmokon. Ez után megtekintettük, hogy mi lesz a közepesen rossz, félbe törött rizsából: hát rizstészta! (angolul: rice noodle) Ebbe a vietnami éttermekben lehet tekerni a különböző húsokat, rákokat, gombákat és zöldségeket, meg a spring roll-t (ami leginkább a burito ázsiai verziója, kisütve vagy frissen tengeri herkentyűkkel és zöldfűszerekkel). A rice noodle-t egy kis helyi üzemben nagyjából 10 asszony manifaktúrálta, és nagyjából úgy készül, mint a palacsinta, csak megszáradva sokkal keményebb, áttetszőbb és íztelenebb lesz. Az elkészült fél méter átmérőjű lepényeket halmokba rakják, utána csomagolják vagy aprítással tésztát készítenek belőle. Ez a tészta a phó leves, azaz a legfontosabb vietnami kaja elsődleges hozzávalója. Hát igen, itt tényleg minden a rizs körül forog. Nemhiába, a Mekong Deltát „Ázsia rizsestálja” névvel is illetik. Annyira jó és bő az itteni rizstermés, hogy a területnek köszönhetően Vietnam a világ második legnagyobb rizsexportőre. Ezt a wikipédiáról tudom. Statisztika helyet a guide például olyanokat mondott, hogy Vietnam formája olyan, mint egy parasztasszony a vállán egyensúlyozott bambuszrúdra akasztott két tál rizzsel. Amúgy tényleg bele lehet képzelni.

A buszom 13:00-kor indult My Tho-ba, szóval Can Tho-ban befejeztem a városnézést és ettem egy jó marhahúsos Pho-t (ez – ha már szóba került, nagyjából olyan, mint a húsleves, csak ázsiai alapanyagokból, mint például a rizstészta, csillagánizs, gyömbér, salottahagyma, thai bazsalikom, bambuszcsíra, stb. - ezeket mindenki magának válogathatja össze). A buszozás nem volt túl érdekes, csak az izgatta a fantáziámat, hogy miért akarnak megfagyasztani a légkondival. Folyt köv My Tho!