Világos, hogy egy utazónaplót mikor kell befejezni: amikor vége az útnak. Időközben a Frankfurt City Council-nál kezdtem dolgozni, szóval húztam-halasztottam az elszakadást, de most már tényleg szögre akasztom az utazós témát. Utazni mindenesetre a legjobb dolog a világon, és el nem tudom képzelni, hogy hogyan lehetett volna jobb ez a nyár, mint Ázsiában fel-alá mászkálva. Ami azt illeti, annyi helyen jártam és olyan sok új impulzus ért, hogy már az első pár nap minimum egy hónapnak érződött. Ráadásul minden pitiáner kis részletére emlékszem, még két hónapra rá is pontosan tudom, hogy melyik nap mit ettem, hol aludtam és merre jártam. A gondolatok és élmények rendszerezésében egyébként nagyon sokat segített a blog is.

Úton lenni néhány hét után lesz igazán furcsa érzés, mert addigra megszűnnek a beidegződések. Még az igazán laza embereknek is rengeteg fix pont van az életében, legfeljebb nem tűnik fel: a kisbolt kínálata a sarkon, a tusoló hőfok-szabályozójának működési mechanizmusa, konnektor helye a falon. Utazáskor azonban csak egy vagy két napot töltünk egy helyben, hetente más nyelven kell köszönni, szóval teljesen kifordult a világ. Az éjszaka közepén felébredve az ember fejben megkeresi az utolsó ismert helyet és gondolatban végigjárja az utat. Csak így lehet. Egy idő után aztán az egyetlen fix pont a hátizsák lesz, semmi más. Ezt a csigaházat persze huszadjára már rettentően gyakorlottan rakja össze az ember, és kialakulnak az új rutinok (pl. melyik zsebbe csusszanjon a belépőjegy, hogy ne kelljen keresgélni, vagy mit tartalmaz a kishátizsák külső zsebe).

Cuccról egyébként egyetlen tanulság, hogy nem kell túltervezni. Ha valaki nem a dzsungel mélyére készül, akkor soha nem lesz távol egy olyan bolttól, ahol az ég világon minden beszerezhető amire szükség van. Ellenben a sok felesleges dolgot hurcolni elég nagy nyűg - még mindig sikerül felidézni azt az érzést, amikor az ember a vállára veszi a málhát. Az alábbi cuccok csak azért nem porosodtak, mert elő sem vettem őket a csomagból: pici merülőforraló, pici távcső, csomag nejlonzacskó, szúnyogirtó (nem voltak szúnyogok), pici hajszárító (wtf?), vízálló nadrág (gyakorlatilag nem kapott el nagy eső egyszer sem... ezt nevezik esős évszaknak?). Sokat küzdöttem azzal, hogy a kishátizsák űrtartalma nagyon kicsi volt, gyakorlatilag semmi nem fért el benne kényelmesen, pláne miután állandó útitársam lett Majmóca az Emei Shan-ról. De dacból nem vettem új hátizsákot, amit persze később megbántam, de dacból nem vettem új hátizsákot. Szóval én nyertem. És elhulltanak a legjobbjaink, avagy akik nem élték meg a hazautat: kisfényképezőgép, kisesernyő, két pár zokni, WWF-es póló (szétment), Shanghai-os póló (nem tudom hová lett), napszemüveg (reccs).

Szintén nem volt szükség a sütőtök méretű gyógyszeres zsákra. Persze ez azért jó, hogy ott volt. Talán a józan eszünknek köszönhető, de semmi bajunk nem lett az úton, csak Szecsuánban volt néhány kellemetlenebb hasmars, illetve Longshengben lehorzsoltam a bokámat amikor egy szamár befosatott és majdnem belepottyantam egy alattam fekvő rizstáblába. Ezzel a horzsolással aztán vagy két hétig szívtam, mert csak nem akart begyógyulni a trópusi klímán. Ja, meg persze kisebb a világ, mint gondolnám, szóval volt pár emlematikus fejbeverés. Persze mindegyik szándékos volt, "kuss, én így jövök be az ajtón". Olyannyira nem voltak szúnyogok, hogy én néhány nap elteltével (Battambangban) abbahagytam a malária gyógyszer szedését is. Összességében azt hiszem elég olcsón megúsztuk.

Apropó, olcsóság. Biztosan mindenknek furdalja az oldalát, hogy mennyibe kerül egy ilyen út. Kb. fél milla volt, 6 hét, 4 ország, és a brit adófizetők szponzoráltak (londoni olimpiás munkából tettem félre). Persze elég változatos összegek jöhetnek ki, ha valaki például a fapados éjszakai vonatok helyett repül (és ágyban alszik - luxus!), vagy éppen kihagyja a legdrágább látványosságokat. A legnagyobb tétel persze az oda-vissza repülés. Lehet spórolni a kaján is, de mi nem akartunk, mert egy jó fogás a nap fénypontja tud lenni, pláne ha három-négy is ott van az asztalon, és lehet válogatni, és az egész sokkal olcsóbb mint otthon. (A képen egy jól sikerült pénzváltás látható a Thai - Kambodzsai határon. Kedvenc pénzem a 100-as volt, amit előszeretettel osztogatnak visszajáróként, kevesebb mint 7 forintot ér, cserébe viszont 6-8 darab szépen kitölt egy pénztárcát, meg lehet fulladni benne.)

Egyébként érdekes hatással volt a költekezési szokásaimra az út. Hazaérés után Wroclawba voltam hivatalos egy start-up versenyt zsűrizni, ahol nem költöttem sokat, és most Frankfurtban megdöbbenve veszem észre magamon, hogy ilyen fukar még életemben nem voltam. Már a három eurós giroszra is húzom a számat, mert ezért a pénzért sokkal jobbat kaptam Saigonban, meg hogy félre lehetne tenni a következő utazásra, milyen jól jön majd mondjuk Kubában.

Azt terveztem, hogy az útról készítek egy "legek" listát, olyan klasszikusokkal, mint hogy "legtöbb nap fehérember nélkül" (4 nap: Changsha -Shaoshan - Wulingyuan - Zhangjiajie - Changsha), "legnagyobb óriáspatkány a világon" (Phnom Penh) vagy éppen "legcsúnyább nők" (meglepő módon Bangkok). De az az igazság, hogy az idő előrehaladtával kicsit megkopott a listázhatnékom. Szóval "legek" helyett merítek a közel 60-70 elemre duzzadt érdekesség-gyűjteményemből. Csak néhányat osztok meg, a maradékot pedig majd publikálom könyv formájában, vagy örökre eltitkolom.

● Tudtad például, hogy a kelet-ázsiai nők valószínűleg rokonságban állnak a vámpírokkal? Mindegyikük retteg a napfénytől. Kínában és Vietnámban a barna bőr a földeken dolgozók attribútuma, és olyan ciki, hogy kemény küzdelemmel próbálják elkerülni. Minden nőnél van napernyő, a bicikliken pedig napernyőtartó. Ha valakinek foglalt a keze, akkor beduinnak öltözik, kesztyűt húz a hőségben, vagy motoron egy hátrafelé felvett férfi inggel védekezik a napsugarak ellen. Ez védi a dekoltázst és egy mozdulattal le lehet kapni. 

● Ami azt illeti, ezekben az országokban nemhogy a napvédő-buckalakó öltözet, de még a pizsama is teljesen elfogadott nappali viselet. Rengeteg a pöttyös, szívecskés pizsamában mászkáló ember. Ez is azon dolgok egyike, aminek a funkcióját nem teljesen sikerült megérteniük... vagy talán éppen előttünk vannak, és ők maxolják ki az élet adta lehetőségeket? Kedvencem a bukósisakos, pizsamás, náci birodalmi sasos nő a kikötőben. Igazi emblematikus darab.

● Megkockáztatom, hogy Kínában több építkezés zajlik, mint a világ többi részén együttvéve. Ezerszám állnak a félkész 50 emeletes lakóépületek, közvetlenül az elkészült szellemnegyedek mellett. Urbanistaként élvezettel mászkáltam ilyenekben. Nanjingban (amiről még biztosan sosem hallottál) féltucat metróvonal van éppen épülőben. Ha nincs mit építeni, akkor lerombolják a régebbi épületeket és újra felhúzzák. Vagy éppen a kétszeresére bővítik, mint ahogy az történik a 3000 méter feletti Emei Shan csúcsán álló buddhista kolostorral is, és ki voltam miatta akadva. Az ember azt várja, hogy Kínában látni szép tradícionális bambusz-puszi-muszi házakat. Hát nem. Régi kínai épület NINCS. Van csúnya régi betonház és szép új betonház, illetve műanyagból készített régi kinézetű turista hely. Ezen a tengelyen helyezkedik el minden épület. Andris szerint a korrupt nagyvállalkozók látványos lebuktatásából és vagyonuk lefoglalásából van olyan jelentős bevétele az államnak, hogy pénzelni tudja ezt a folyamatos építés-rombolás körforgást. Kíváncsi vagyok, hogy ez a buborék kipukkan-e valaha, és hogy mennyire zuhan meg tőle Kín, illetve mi lesz, ha a kínálat végleg teljesen eltávolodik a kereslettől.

● Az állandó építkezés biztosan jótékony hatással van a foglalkoztatási mutatókra is. Ez a mutató igen fontos lehet az államnak, ugyanis rengeteg teljesen értelmetlen munkakört találtak ki. Emberek százezrei foglalkoznak például metróállomásokon a röntgen figyelésével, vagy azzal, hogy minden buszon legyen külön kalauz. A kedvencem mégiscsak az áruházi "forgóajtón beengedő" ember, aki már-már vetekszik a kisherceg lámpagyújtogatójával produktivitás tekintetében. Persze Kínában annyian vannak, hogy ha csak negyed olyan hatékonyan dolgoznak, mint mi, akkor is minden időben kész lesz.

● Ha már az épületekét nem is, legalább a közterek kialakítását régi babonák itatják át. Gondosan odafigyelnek, hogy minél több gyaloghíd cikk-cakkos legyen és lépcsőt is tartalmazzon. A rossz szellemek ugyanis nem tudnak kanyarodni, sem pedig függőleges mozgást végezni. A tetősarkak is azért kunkoriak, mert így nem tudnak a gonosz szellemek lecsusszanni rajta.

● Kínában szinte senki nem beszél angolul, néha azt sem értik meg, hogy "bus" vagy "taxi". Nem így van kínaiul, és kész. Persze a többi országban is jelentős különbségek vannak angoltudás és angoltudás között, a többség csak mosolyogni tud angolul. Nyelvtani szerkezetekkel semmi esetre sem szabad összezavarni őket. Persze az ember saját örömére elmormolhatja a kérdőszót, de a kulcsszavakat extrém erősen meg kell nyomni, és kézzel-lábbal mutatni, hogy tényleg megértsék.

● Kínában, főleg a hegyvidéki tájakon igen jellemzőek a "hordárok", akik a nyakukban pénzért hozzák-viszik az embereket. Nem tudom, hogy a hordárnak vagy a hordozottnak megalázóbb az egész, mindenesetre én nem bírtam napirendre térni a dolog fölött.

● Kínában szinte egyáltalán nem kapható tej, kenyér vagy Herz szalámi. Étel tekintetében ők teljesen más dimenziókban gondolkodnak. Ami azt illeti, minden más tekintetben is. Ha valaki kultúrsokkot szeretne kapni, az feltétlen utazzon el ide, mert Kína egy földönkívüli ország. Persze ők is majomparádénak tekintik az utazókat, szóval kvittek vagyunk, és mindenki remekül szórakozik.

● Kambodzsában egyáltalán nincsen tömegközlekedés, és nincsenek taxik sem. A vasúthálózat teljesen tönkrement, a phnom penhi vonatpályaudvart néhány évtizede végleg bezárták. A városok között privát cégek nyújtanak buszos szolgáltatást, a városon belüli közlekedés pedig tuk-tukokon bonyolódik.

● Kambodzsában az utcáknak nincs neve, hanem csak száma.

● Érkezésem után Shanghaiban napokig fintorogtam az "Ázsia szagtól", ami kifőzdék és utcai patkánysütők illatával kevert utcai rohadás, a tömeg hónalj szaga, csatornabűz, szmog és pára keveréke. Aztán el is felejtkeztem a dologról, és legközelebb több mint egy hónap elteltével Phnom Penhben csapott meg újra, hogy milyen iszonyat büdös van. Itt tényleg büdös van.

● Fejlődő országok ide vagy oda, összességében mindenhol jobb autók vannak az utcákon, mint Kelet-Európában. Persze nincs túl sok autó (van helyette tuk-ruk és robogó) de akkor is.

● Vietnam a többi ország után első ránézésre kényelmesnek tűnik, hiszen mindent el lehet olvasni. Üröm az örömben, hogy sokszor az egyszótagos szavakat is képtelenség úgy kimondani, hogy azt megértsék. Például a már sokat emlegetett phó levest valahogy úgy kell kiejteni, hogy fáÁÁ.

● Messze Vietnamban van a legtöbb idióta vallás. A megszokott ázsiai vallások (buddhizmus, taoizmus, hinduizmus, stb) mellett igen erős a keresztélység, a muszlim (Cham) és az olyan saját fejlesztésű vallások mint a Kókusz Egyház vagy a Lenint és Shakespearet prófétaként tisztelő Cao Dai.

● Kutyák mindenhol vannak, bár nem mindig ugyanabból a célból. Kambodzsában és Vietnámban például van amelyik a grillsütőn pihengél. A legtöbb kóborkutya tehát nem itt, hanem Thaiföldön látható. Patkány is van mindenhol, életem leghatalmasabb példányát a Mekong rakpartján láttam Kambodzsában. Személyes kedvencem volt a mafla vietnami vizibivaly, esküdt ellenségem pedig a kínai szamár. A hamis jófejség csúcsa a majom, ami minden országban mindenhol ott van, és néhol a ködből előtűnve fosztja ki a turistákat, néhol pedig befosat a hegyes fogaival. A kismajmok viszont elképesztően cukik, ahogy lógnak a nagymajmokon. Vannak ám igazán veszélyes állatok is, Yangshuoban egy satnya skorpiót, Zhangjiajieben nagy kígyót, Ben Tre szigeteken kis kobrát, Bangkok csatornában méteres varánuszt, Makaón pedig bazi nagy pókokat láttunk. Láttam még botsáskát és talán (1%) Irrawaddy delfin csobbanását. A legfurcsább élőlény azonban az enyhén excentrikus tengelyű, hangosan felpörgő generátor hangját kiadó kabóca. Néha olyan hangos, hogy beszélgetni sem lehet.

● Állatok amiket megettem: disznó, marha, csirke, kacsa, kecske, 4-5 féle hal, tintahal, polip, kagyló, tengeri sün, 2-3 féle rák, rája, kobra, teknős, cápa, csótány, skorpió, sáska, (és tudtomon kívül még biztosan patkány és kutya is)

●Leghülyébb táblák gyűjteménye. Sajnos csak a második hét végén kezdtem el a kollekciót, valahol Szecsuánban. További kommentárt nem igényel. Ha valaki tudja mire utal az "abstruse writing precious casket", az ne tartsa magában, mert megöl a kíváncsiság!

● És végül a leghülyébb modern népszokás. Az ázsiaiak imádnak elmenni gyönyörű helyekre és egy óriásit szelfizni a padlóval. A csoportképek pedig... igazi bűn... tényleg nem értik... na nézzétek:

● Az útinaplók listája. Észrevehető néhány minőségbeli ugrás, ugyanis meglepetésemre a kínálathoz idővel kereslet is párosult. Több mint 10000 olvasóm volt, köszönöm nektek!
Kína: Start, Shanghai, Nanjing, Emei Shan, Leshan, Chengdu, Changsha, Shaoshan, Zhangjiajie & Wulingyuan, Longsheng, Guilin, Yangshuo, Shenzhen, Hong Kong & Makaó
Thaiföld: Bangkok #1, Ayutthaya, Bangkok #2
Kambodzsa: Határátkelés, Angkor,  Battambang, Sihanoukville, Phnom Penh
Vietnam: My tho, Can Tho, Chau Doc, Ho Chi Minh City

Ezt a videót pedig Andris készítette a selfi-videókból, igazi remekmű!

Ezzel most tényleg vége.

Most!

 Nyolcadikán reggel indult a buszunk Siem Reapbe, ami az Angkor Wat szervizvárosa, ezáltal az egyik legnagyobb kambodzsai turisztikai desztináció. Ez az útvonal nem kevés lehúzási lehetőséggel kecsegtet, amit a legtöbb társaság ki is használ. Például a határ előtt - közben - után kitaláltak mindenféle rejtett költségeket, vízumos monopóliumot, amiben lelkesen asszisztálnak a helyi határőrök és egyéb nagy fegyvert hordó erőszakszervezetek. A másik trükk, hogy a határon leszállítanak mindenkit, azzal, hogy a túloldalon vár a másik busz, ami aztán persze nem létezik. További lehetőségek között van például a fél nap késés, és a haver szállodája elé rakott végállomás éjfélkor, ahol hirtelen senki nem ért angolul.

Ezekkel a szép lehetőségekkel indultunk neki a jegyvásárlásnak, és szomorúan vettük tudomásul, hogy csak határon átszállós opciót lehet venni az utazási irodákban, ami eleve a szívás melegágya. Végül egy aranyos indiai bácsival allapodtunk meg (aki egy kifejlett indiai családot, éttermet, mosodát, nyomdát, hostelt üzemeltet a padláson a Khao Shan mellett), fejenként kb 1700 ft volt a jegy. MIndenhol ennyi. Úgy volt, hogy reggel nyolckor vesznek fel minket a szálloda elől és este hatra már meg is érkezünk. A bangkoki ejtőzés után ez a nap nem ígérkezett egy kéjhömpölynek és előrebocsátom, hogy nem is volt az. Kíváncsi voltam, hogy a lehetőségek tárházából melyik módszert húzzák elő a megvágásunkra, szóval itt a történtek folyamatábrája.

A busz hagyott időt a reggelire, mert bőven elmúlt már fél kilenc, mire egy integető indiai egy minibuszhoz irányított minket, ami tele volt nyugati turistákkal. Eddig jó. Hogy a turisták kopasztásából az útmenti csehók is részesüljenek, óránként megálltunk pihenni, és egy tábla a buszban hirdette, hogy a thai törvények értelmében nem tartózkodhat utas a járműben tankoláskor, szóval megoldották, hogy kiszálljunk a napra a vizesasszonyok mellé, na.

A határ előtt aztán megálltunk egy étteremnél, ahol nagyon jópofa fickók vettek minket kezelésbe, ennyi idő alatt még sosem sütötték el a hungary - hungry szóviccet. Csalódniuk kellett, mert nem ettünk semmit és mi előre váltottunk vízumot, szóval hirtelen csak 10 dollárra gomboltak le, amiért cserébe azt nagy műgonddal beragasztották az útlevélbe, és kitöltették velünk a papírokat (amit egyébként később ingyen osztottak a határőrök). Úgy döntöttünk szívóskodni nem érdemes, az ember esélytelen. Innen nyitott csomagtartós pick uppal vittek minket a határra, de a kitartó várakozásnak és egy kitérőnek hála az öt perces úton elkezdett szakadni az eső, a csomagok a szemünk láttára rommá áztak hátul, mi meg csak puffogni tudtunk, a sofőr kizárta magából a földi halandók problémát. Mentünk pár percet a pickuppal a szakadó esőben, majd kiszállva a csomagommal berohantam az első tető alá, ahol magát Mr. Fu-nak aposztrofáló, rajtunk röhögő fickó fogadott, aki elmondta, hogy érdemes még a thai oldalon kivenni pénzt (bhatot), mert Kambodzsában csak dollárt adnak az atm-ek, és a dollárt drága átváltani, és minden kétszer annyiba kerül dollárban. Azt is mondta még, hogy ha átkeltünk a határon, akkor Poi Pet városban Mr. Chai vár majd minket. Mint valami embetcsempész filmben. Sétáltunk picit szemetes zsákokkal bíbelődő utcagyerekek és fegyveres katonák között, és viszonylag normálisan kijutottunk az országból, ahol őszinte meglepetésemre odajött Mr. Chai. Miszter Chai szintén a haveri viszonyra törekedett, ami addig tartott, míg meg nem próbált legombolni fejenként 200 bhatra, hogy kikerüljük a (szerinte) több mint egy órás sort a kambodzsai oldalon. Inkább kívártuk, lement 20 perc alatt, vettek ujjlenyomatot minden ujjamról, aztán leültettek minket, hogy várjuk türelemmel a buszt. Ez kissé idegesítő állapot, mert csak egy izzadtságtól elmaszatolódott lila fecnire firkantott sorszám bizonyította, hogy hová is kéne venniük minket. Miután bemutatták a teljes árukészletet, és csak a Gergő mutatott vásárlási hajlandóságot (vett egy karton cigit nagyon olcsón, Hong Kong óta rettegésben él a cigiárak alakulását figyelve), buszra pakoltak minket ami elvitt egy másik buszállomásra, ahonnan a buszunk elvileg "5 perc múlva indul". 

3 órával később, nagyjából a tervezett este hatos érkezéssel egy időben megérkeztek az utolsó felszállók (gondolon ők úgy érezték minden milyen flottul ment) és ki is gördültünk Poi Pet vadnyugati városából. Gondolom sejtették, hogy ez gáz, szóval csak egy kitérő volt, ahol ittam egy sört a többi utazóval, meg cseréltünk pár sztorit. A busz végül valamivel 9 után gördült be életem eddigi leglepukkantabb buszpályaudvarára, ahol állat módjára rohamoztak meg minket a tuk-tukosok. Tulajdonképpen itt nem is klasszikus három kerekű tuk-tukok vannak, hanem motor után kötött utánfútók, mint valami modern szekér. Bár a koncepció ugyanaz. Nekünk nem kellett egyik hiéna sem, ugyanis a hostelünk ígért ingyenes fuvart. A fuvarral telefonon lebeszéltük a találkát, majd bezsúfolódtunk a csomagokkal az érkező tuk-tukba. A sofőrünknek sajátos módszere volt annak a megállapítására, hogy van-e a tankban benzin: ha leállt a motor, akkor bizonyára nincs. Szerencsére nem kellett sokat tolni a kordét, mert igen sok a benzinkút, sőt minden sarkon árulnak benyát whiskys és kólás üvegekben.
A hostelünk maximálisan korrekt és gyönyörű. Érdekesség, hogy beltéren (pl. a recepción) csak mezítláb szabad maszkálni, illetve, hogy egy nyolc-kilencéves forma kislány szolgált ki minket vacsinál. Nála már csak az a hat-hét éves volt durvább aki a sörömet adta a buszozós kitérőnél. Azt hiszem itt sajnos még divat a gyerekmunka. Holnap Angkor Wat!!!

 ui: nem készült kép, mert örültem, hogy luk van a seggemen. Egyébként a thai táj nagyjából olyan, mintha az ember Pest Megyében autózna. Kambodzsában pedig már sötét volt.

Egy aranyban gazdag bangkoki és egy romokban gazdag ayutthayai nappal gyakorlatilag túl is voltunk a Thaiföldre szánt időnk felén. A harmadik napon a többiek 7 órát vonaton zötykölődtek, hogy meglátogassák a Hidat a Kwai folyón, amiről a híres-neves film is készült. Az itt húzódó vasútvonalat a japánok nyugati és ázsiai hadifoglyokkal építtették fel a világháború alatt. Százezrek haltak bele az éhezésbe, maláriába és a túlhajszolt munkába: állítólag a vasút minden méterére legalább egy áldozat jut, ezért is nevezik a „Halál Vasútjának”. Amíg a többiek itt szörnyülködtek, én a heteken át tartó kínai rohanás miatt a napot részben ön-szervizelésre fordítottam, tehát ellátogattam masszőr-fodrászhoz, dolgoztam, mostam, rendbe tettem a laptopot, próbáltam fényképezőgépet venni (nem sikerült), kambodzsás útikönyvet intéztem, meg lógattam a lábamat. Éppen az utolsó fázist intéztem a Lumphini Parkban, ahol a megbeszélt találka lett volna a srácokkal, de – ahogy azt már megszokhattuk – a thai vonat visszafelé tetemeset késett, ezért a láblógatás is jó hosszúra nyúlt. Öt percenként akadt beszélgetőpartnerem, a bangkokiak imádják tudni, hogy honnan érkeztem és hogy hová tartok, illetve javasolnak pár látnivalót. Őszintén mondom, hogy minden hátsó szándék nélkül baromi kedvesek és figyelmesek. Aztán 21:10kor, mikor épp indultam volna, egy kevésbé kedves és figyelmes pisztolyos harcos közölte, hogy már bezárták a parkot, szóval megszívtam, és menjek a hátsó kijáraton át. A húsz perces kóbor kutyákkal és csövesekkel tarkított kényszerkerülő a park körüli főúton nem tett túl jót a hangulatomnak, de a többiekkel hamar egymásra találtunk, és indulhattunk a Patpong-negyedbe, ami egyetlen dologról nevezetes: itt vannak a thai kurvák.

A filmek és internetes mende-mondák alapján Bankokról az a kép alakult ki bennem, hogy mindenhol félni kell a pöcsöslányoktól, és lépni nem lehet majd a prostiktól. Ehhez képest Bangkok egy nyugis, lassú, barátságos város. Ha valakit a szexturizmus mozgat, akkor a számára kijelölt kétszáz méter hosszú Patpong I és II utcába kell ellátogatnia, ami egy magánterület (a Patpong család kezében van) és az elején-végén rendőrség fogja közre. Andrist és Gergőt, mint tisztes úriembereket, és engem, mint boldog párkapcsolatban élő, szintén tisztes úriembert szimplán antropológiai megfigyelő és kutató hajlam vezetett ide. Konstatáltuk, hogy már beindult az éjszakai élet a kupinegyedben. Ha itt végig sétál az ember, és egy kurvamentes helyen beül egy sörre, akkor az alábbi dolgokat tapasztalja: a neonfényes utcában két oldalt bárok és gogo-klubok vannak, ami előtt lányok illegetik magukat kuncsaftra várva, bent pedig életunt fejjel táncikálnak a színpadon. A benn tartózkodás azért lenne drága, mert fogyasztani kell, illetve a lányoknak is „venni kell” italt, amin nagyjából 90%os lehet a bár haszonkulcsa. Ahogy sétál az ember, mindenféle alvilági felhajtók érkeznek nyomtatott-laminált menüvel, ami tulajdonképpen a helyi nevezetesség, a „puncimatiné” programja. A matiné során hölgyek a címszereplő testrészükkel és bizarr tárgyakkal végeznek különböző mutatványokat. Ha esetleg valaki volt ilyenen, akkor mesélje el a punci „ping-pongozik veled”, „lufit fúj”, „levelet ír” és „konfettit lövell” mekkora élmény élőben. A kis séta után tehát ittunk egy sört, és „így mulat egy magyar úr” jeligére taxival mentünk haza, mert a busz már nem járt.

A másnapi programból csak néhány mozaikot emelnék ki: voltunk például az Arany Hegyen, ami meglepő módon nem hegy, hanem egy templom, és nem arany, hanem beton. De legalább lehet kongatni a különböző buddhista harangokat, gong-okat, és a kilátás is egész jó a városra.

Aztán elindultunk a Dusit nevezetű városrészbe, ahol a modern királyi negyed található. Az egyik csatornában láttunk egy méteres varánuszt, aztán egy barátságos thai szólt, hogy ma a király megmozdul, ezért minden be lesz zárva. Nem tudtuk, hogy barátságos-e vagy füllent (a WWF-es főnököm, Csaba figyelmeztetett, hogy a túl barátságos thai-ok néha csak a szájukat járatják), de sajnos ahogy közeledtünk és mindenfelé katonák voltak, rövidesen érezni kezdtük, hogy Dusitot valóban nem fogjuk látni. Kár, mert itt vannak a legjobb múzeumok és beltéri néznivalók (pl. a király elefántgyűjteménye), amiket direkt az utolsó napra tartogattunk, hátha valamikor rossz idő lesz és csak beltéren lehetne hasznosan időt eltölteni.

Az út egy idő után le volt zárva, iszonyatosan sok ember várakozott az útszélen, mert Őfelségét kihozzák majd megmutogatni a népnek. Nem tudtuk mikorra tervezik a műsort, de nem kívántuk megvárni, mert – mint az előző bangkoki posztban már említettem – a gyomrunk kifordul ettől a giccses és erőszakos személyi kultusztól, amiben a tenyérbemászó királyt szeretni KELL. Persze csak titokban fordul ki, mert az ausztrál turistát hét évre lesittelték, aki leköpött egy királyi plakátot.

Helyette felkerestük az „Arany Álló Buddhát”, ami a legnagyobb álló buddha Thaiföldön. Mérsékelten szép, a látványt a térdmagasságáig kifeszített sátrak sem dobják fel. Láttunk viszont egy palimadarat, akit a helyi álbuddhista néni behálózott, és eladott neki egy kalitka kismadarat, amit a szabadság jegyében el lehet ereszteni. Attól tartok a madarak java része visszamegy majd a nénihez, vagy megdöglend az ismeretlen nagyváros forróságában. Éljen a szabadság!

Thaifölddel egyébként éppen ez a bajom: mű és turistás. Nagyon jókat lehet enni ott, ahol a turisták esznek, és borzasztóakat ott ahol a helyiek. A boltokban nyugati dolgokat kapni, a helyiek minden turista felé kedvesek és nagyon szervilisek (kivéve a fegyveres erők). Nem hiába a „mosoly országa”, tényleg mindent megtesznek, hogy a külföldi a lehető legjobban érezze magát. De azt nem értem, hogy miért jön ide évi hárommillió ember, amikor kevesebb a látnivaló mint a környező országokban, mind természeti, mind pedig kulturális-történelmi szempontból. Indonézia, Kambodzsa bármilyen kombinációban köröket ver rá, és ott maradtak még autentikus helyi dolgok is. Mégis mindenki ide jön. Szerintem a marketingje olyan jól sikerült, hogy otthon senki nem meri bevallani, hogy nem volt élete legjobb élménye, hiszen hogy néz az már ki, hogy évi hárommilliónak tetszett, neki pedig nem. Mindenesetre örülök, hogy itt is jártam, 3-5 napra Bangkok egy kiváló tranzit város, de lelkiekben mindenki készüljön fel egy Ázsiában sehol máshol nem tapasztalható méretű turistagettóra, aminek epicentruma a Khao San road. Holnap utazás Kambodzsába!

Bangkoki tartózkodásunk második napján kora reggel testületileg kivonultunk az 53-as buszhoz, amit egy részeg őrült vezetett, de cserébe nem kellett fizetni és karambol nélkül eljutottunk a vonatpályaudvarra, ahonnan a kora reggeli vonattal lezötyögtünk Ayutthayába, a thai történelemben Bangkok előtti és Sukhothai utáni fővárosba. Fővárosi karrierjének, virágzó birodalmi uralmának, és az akkor Londonnál kétszerte nagyobb lakosságának az vetett véget, hogy a burmaiak 1767-ben a földig rombolták és a népet lemészárolták, vagy foglyul ejtették. Pedig még japán szamuráj zsoldosok is védték, mindhiába.

A megmaradt lakosságot Rama I. fogta össze egy Bangkok nevű településen, ami ezzel a lendülettel átvette a főváros szerepét is. Ayutthaya, a „kettes számú főváros” ma egy temető, aminek sírkövei közé beférkőzött az élet, ezért egy kulturális örökségekben gazdag kisvárost találunk, amiben elszórtan vannak a régi Wat-ok és Wat-romok, legalább két tucat. Mivel a látnivalók elhelyezkedése elég hézagos, és a három folyó (Chao Phraya, Pasak, Lopburi) tagolja apró részekre a várost, úgy döntöttünk egy szakértőre bízzuk magunkat. Miután a vonat megérkezett, átkeltünk egy nagyon furcsa természeti jelenséget, a növény-vándorlást bemutató folyón, majd béreltünk egy tuk-tukos bácsit három órára, aki körbe vitt minket a nevezetességeken. A teljesség igénye nélkül láttuk például a Wat Mahathat-ot, ami a legnagyobb rom, a Wat Ratburana-t, ami inkább egy piramisra emlékeztet, a Wat Phra SI Sanphet-et ami a legnagyobb fém állóbuddha otthona, a Viharn Phra Mongkol Bopit-ot, a Chantharakasem Palotát, a Wat Na Phre Mane-t, a Wat Phu Khao Thong-ot, a Wat Chai Watthanaram-ot… olvassátok még? Na szóval jó sok romos chedit és Watot láttunk. Sőt, láttuk az előző posztban emlegetett arany buddha kevésbé arany tesóját is (kép balra). Kedvenc romom volt az, amelyiknek a helyén régen a burmaiak emeltek emlékművet a saját győzelmükre a thai-ok felett. A buddhista szent szabályok szerint egy szentélyt nem volt szabad eltávolítani, mert az szent, szóval a nagy thai birodalom közepén még évszázadokig csíphette mindenkinek a szemét a burmai győzelmi emlékmű. Miután „végre” összeomlott, az akkori uralkodó azonnal épített egy thai Wat-ot a helyére. Két évvel később a burmai invázió földig rombolta a várost. Murphy?

Egyébként sok a khmer torony is, amit pedig a khmer (kambodzsai) népek emeltek éppen aktuális győzelmeik után. Mint látható a térség történelme dióhéjban annyiból áll, hogy adott négy ország (Myanmar azaz Burmai Királyság, Thai Királyság, Kambodzsa (Khmer Birodalom), Vietnám) akik az elmúlt ezer évet azzal töltötték, hogy egymást elfoglalják, kiírtsák, bekebelezzék, kulturálisan beolvasszák, exterminálják. A domináns kakas szerepét nagyjából százévente váltogatták, aki hatost dobott az elfoglalhatott legalább másik kettőt a csapatból. A mai napig dúl „az én apukám erősebb” szindróma, a thai-oknak mai napig komplexusuk van a Khmer Birodalom és annak emlékei miatt, amit csak némileg kompenzál, hogy ők is elfoglalták már Kambodzsát egyszer, Angkorral együtt, és Kambodzsa ma a világ egyik legnyomorúságosabb országa.

Na mindegy. Egy hideg sör mellett kivártuk a hazavonat érkezését, mely a jóslatnak megfelelő késéssel érkezett, majd a tervezetthez képest kétszer akkora idő alatt tette meg az utat hazafelé. Ennek megfelelően csak egy óránk volt alkonyatig, amit Downtown Bangkok és Chinatown felfedezésével töltöttünk. Folyt köv!

Bangkokban sok az olyan taxisofőr, aki a rossz rizsaratás után inkább feljön taxizni, és fogalma sincs a városról. Egy ilyen fickó vitt minket be a reptérről éjszaka, útközben 2-3-szor kiszállt gyalogosoktól tájékozódni, aztán pedig nevetve prezentálta a taxiórán látható összeg kétszerest a fáradalmakért. Mi nevetve nem fizettük ki a vélt jattot, majd szomorúan távozott. A repülőgépgép késésének illetve a taxis hadműveletének köszönhetően elmúlt már éjjel három, mire ágy közelébe kerültünk, de kárpótolt a privát, tágas, légkondis, erkélyes, folyóra néző szoba Bangkok kellős közepén. Igazán kirúgtunk a hámból napi kétezer forintért.

Másnap indiai reggeli után gyakorlatilag semmire nem volt igazán idő, tekintve, hogy sikerült egészen sokáig aludni, ezért rohantunk a Grand Palace-hoz, hol papíron egy redes Bangkok túrát kezdeni kell.

Bangkokról annyit kell tudni, hogy egy nagyon nagy teljesítményű város, legalább ezer Watos. Wat alatt itt a buddhista templomokat kell érteni, ami itt évszázadok óta egy meghatározó államvallás. A buddhizmus itt úgy ki lett kalapálva, hogy ma is tökéletesen megfelel az államnak, az üzletnek meg mindennek aminek kell. Thaiföld papíron a térség egyetlen demokráciája, bár pár hete épp bunyó és katonai hatalomátvétel volt, egyébként pedig egy kőkemény személyi kultuszra épülő királyság! Na ezt adjátok össze. Minden, MINDEN utca, és felhasználható tenyérnyi felület tele van a király és a királyné előnytelenebbnél előnytelenebb képeivel aranyozott csicsába foglalva, teljesen szürreális az egész. Vannak köztük igazán kínos darabok: „a király cowboy-kalapban” „a király fényképező géppel a távolba tekint” „a király ételből harap”, ennek csak a fantázia szab határt. Mindezt 5x5 méteres óriásplakáton, virágokkal, giccsel és pátosszal beburkolva.

A thai történelem során volt pár nagyon talpraesett királyuk, akik éppen háborús győzelmet arattak bal (burmaiak) vagy jobb (khmerek) felé, és kialakult ez a mérhetetlenül erős bálványozás a királyok irányába. Amikor a burmaiak a földig rombolták a fővárost, Ayutthayát, akkor Rama I. megalapította Bangkokot és felhúzta a saját kis királyi negyedét, a "Ratanakosin"-t a Chao Phraya folyó mentén és olyan jó munkát végzett, hogy a mai napig ez a város központi látványossága. Aki belép a Grand Palace területére, az azonban nem lenyűgöző épületekkel, hanem a dresscode-ot betartató gúnyosan vegzáló őrökkel találkozik. A thai-ok imádnak vegzálni, és teljes a következetesség hiánya, a rendőr és katona ezért kiskirálynak érzi magát. Míg muzulmán országoknál egyértelműek az ilyen szent helyekre vonatkozó szabályok, addig itt korántsem jellemző a transzparencia. Az a teóriám, hogy a király nem kedveli a lábszárakat (vagy neki túl pipaszár), ezért nem léphetnek be fedetlen lábú emberek. Mi felkészültünk erre, de a legtöbb beeső turista rá van kényszerítve, hogy béreljen egy sarangot (négyzet alakú textil-kötő), ami nem nyugati valagakra van méretezve, ezért az őrök nem kicsit megalázó módon rögtönítélő bíróságként csapnak le a sarang alól térdnadrágot villantó macis testalkatú németekre. További szabályok: minden Wat-ban le kell venni a lábbelit (a lábfej tisztátalan dolog), ezért logikus lenne papucsban járni, de egy-két helyen tiltva van a papucs is. Ez különösen érdekes annak a fényében, hogy a thaiok jelentős része papucsban éli az életét. Véletlenszerűen a kalapot is le kell venni, esetleg palackos vízzel nem lehet belépni. Küszöbön belül fotózni tilos, küszöbön állva csak a napszemüvegért szóltak, amit kénytelen voltam a fejemre tenni, mert ugye épp fotóztam. Ezek a szabályok azért az ember agyára tudnak menni a huszadik Watnál, na. Az őrök egyébként elég aggresszívan töröltetik a képeket, ha rajtakapnak valakit a lesifotón (például az Andrist). Odajönnek, ordítanak, meg ilyesmi.

A fő látványosság egyébként itt a Smaragd Buddha (Wat Phra Keo), ami körül óriási a felhajtás, akkora, hogy alkalmanként maga a király öltözteti át az ünnepnek megfelelő aranyruhába. A buddhán kívül van még itt több tucat chedi és egyéb mozaikkal kirakott, arannyal és tükrökkel díszített különböző szerepeket betöltő épület és rezidencia. A mai király egyébként nem itt székel, csak a különböző magángyűjteményei (kardok, pisztolyok) találhatóak meg, illetve a királynő textilgyűjteménye, ami igazán kihagyhatatlan élmény (sarcasm off).

Bár reggel rohantunk, hogy ne vágja rövidre a látogatást a 15:30-as zárás, de már kettő után nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, szóval átmentünk a Wat Pho-hoz, ahol a híres reclining Buddha fekszik. Őfelsége bent könyököl egy templomban, amit nagyjából ki is tölt a testével, ezért nem nagyon lehet rá látni, a sűrűn elhelyezett oszlopok között mindig csak egy szelete villan elő. A legérdekesebb pontja a talpa, amin gyöngyházból kirakták az ujjlenyomatait, és innen rálátni a hatalmas testére is. Megjegyzem Dafo-nak alig a melléig érne. Amiért azonban mégis érdemes volt idejönni, az a gigabuddha-ház mögötti szentélyek és chedik erdeje, amit valamiért a turisták nem látogatnak. Itt található még a leghíresebb thai masszázs iskola is, ahol a világ legjobb masszőreit képzik.

Ennyi Wat után ideje volt ebédelni, szóval meglátogattuk a szállásunk mellett húzódó Khao San road-ot, ami tulajdonképpen a turizmus poklának hetedik bugyra. Egy 3-400 méteres utca, ahol csak nyugati turisták és az őket kiszolgáló thai árusok vannak. Ettem egy pokolian szar rákos tésztát, amit egy sült skorpióval, majd egy sült sáskával dobtam fel. Na ilyen a Khao San road: undorító kaják, hippi-ruhák, szuvenírek, nevetőgáz, szoftos prostitúció és elképesztően sok nyugati arc. Levezetésként még megnéztük az esti fényben ragyogó Democracy Monument-et, ami különösen érdekes látvány egy katonai diktatúra által irányított királyságban. Holnap megkezdjük Bangkok környékének a felfedezését is, többek között fél – egy napos látványosság az ősi Ayutthaya, a Híd a Kwai Folyón (és a rajta futó halálvasút), illetve az úszó piac, ahol az egész kereskedelem úszó kis csónakok és tutajosok között zajlik.