Shanghai. 23 millió lakosával a dobogós a világranglistán. A nyugati világ találta fel, ma a keleti világ egyik központja, sőt talán már a Párizs-London-New York-Tokió-Hongkong gyémánttengelyre is felkerült, tele celebbel, luxuskocsival, iszonyatos rongyrázással, 100 emelettel lejjebb pedig gettós kiskocsis árusokkal. Állt itt korábban pár halászfalu, de a fejlődés csak a brit ópiumkereskedelemmel indult be, majd Szingapúrhoz és Hongkonghoz hasonló feslett, bunyós matrózélet, szerencsejáték, milliomos kereskedők és éhező koldusok olvasztótégelyévé vált, emelkedtek a felhőkarcolók, folyt a pezsgő. Ugyan Mao és a mérges kínai parasztsereg véget vetett egy időre a mulatságnak, de Kína nyitásával magára talált a város és visszaköltözött ide a pénz.

Engem is Shanghaiban tett le a repülő, a légitársaság-csere miatt a tervezettél 1 órával később, de Reni elveszett, szóval leültem egy kicsit a váróban, ahol abban a pillanatban nyújtott egy sört egy korombeli kínai srác, persze ez elég meglepő volt ahhoz, hogy elfogadjam, aztán beszédbe is elegyedtünk, egész jól törte az angolt, bár ahhoz képest, hogy tanult egy évet Dániában, annyira azért mégsem. Reni is megérkezett, és Shanghai egyik büszkeségével, a mágneses vasúttal (Maglev) robbantunk be a városba. Önmagában elég értelmetlen hogy egy vasút 30 kilométeres szakaszon négyszázzal repeszt, és kábé három percig tart az út, de hát rongyrázás. Első nagy meglepetésem, hogy sehol nem volt tömeg, se metrókon, se utcákon, se az utakon. Reni igazi sanghaji gyerek már, 1 éve lakik itt, szóval bennfentes útvonalon kavarodtunk a kolihoz, érintve pár 30 emeletes épület tetejét, az egyiken a korábban vásárolt, igazi alja, illegális, sikátorban vett, kiskocsis streetfood-kaját is megettük, hogy túlessek a tűzkeresztségen, meg rádöbbenjek milyen tehetségtelen vagyok pálcikával. Legurult pár sör is, aztán becuccoltam az ingyen szobába és vártuk Gergő érkezését, de a gépe órákat késett Xi’anból, Andris reggel jött meg Nanjingból, így teljes lett a csapat.

Teljes napos városnézés következett, érintettünk Hudec László magyar építész híres épületeitől (Park Hotel, Grand Cinema, stb.) kezdve mindenféle furcsa képződményt, ezer felhőharcolót, kínai stílusú negyedeket, sikátorokat, és persze a Pudong-ot, ami minden képeslapon és mágnesen ott díszeleg. Itt vannak a „százas” felhőkarcolók, különböző színben és alakban, például a nagyon ikonikus és ronda Oriental Pearl TV Tower, a még varázspaszulyként még épülő csavart, 120. emeletnél tartó csoda, illletve a sörnyitó alakú World Financial Center, aminek a 100. emeleti kilátójában mi is jártunk. Ugyan ez a világ legmagasabb kilátója, amilyen hülye vagyok, öreg demens koromra biztos csak annyi fog megmaradni, hogy a kínaiak összetapicskolták az üveget, ezért pacás volt, és hogy fenékmosós volt az ultramodern WC a századikon. :)

Másnap reggel rákezdett az eső, ezért mi a Shanghai Science and Technology múzeumban kezdtünk, ami a Természettudományi és a Csodák Palotája keveréke, ultra gagyi kivitelezésben. Elég sok ilyen Technology múzeumban jártam Európában, de mindegyik mérföldekkel színvonalasabb volt. Szerencsére ebédidőre elállt az eső, ezért folytattuk a barangolást, Buddhista templomban füstölőzés, Petőfi szobor, imádnivaló kínai utcácskák, kínai katolikus templom, szerelmesek utcája még több kínai Petőfi verssel, stb stb. Meghatározott időpontban ezrek mennek edzeni a focipálya köré, táncolnak, körbe-körbe sétálnak, tök jó buli. Este nagy kajálás és koreai kocsmában sörözés lett a program. Apropó, kaja. Elképesztően más a kínai kaja, mint az otthoni, viszont egyelőre megunhatatlan, és a gyomrom sem rendetlenkedett, szóval ezen a fronton is minden frankó.

Shanghai szuper első állomás és játszótér volt, zseniálisan sokarcú város, vagy inkább „terepasztal” a Kínai fejlődés számára. Nagyon sokat dobott a városnézésen, hogy Reni helyi nagymester, Andrissal jól tudnak kínaiul, szóval a kommunikáció is tudott működni. Kultúrsokkok fél óránként értek, ami a legjobban zavar az a szag (ilyen édes kínaikaja és rohadás keveréke a párás levegőben), ami a legkevésbé az pedig a tömeg, mert nincs. A kínaiakról biztosan külön poszt lesz, mert senki nem tud úgy bámulni, köpködni, szürcsölni mint egy kínai paraszt, viszont külföldiekkel elég jófejek, bántani nem akarnak, maximum lehúzni. Nagy meglepetés volt a helyi kabóca, ami olyan hangerővel nyomja mintha valaki néhány méterre flexelne egy szovjet körfűrésszel, az otthoni kabóca-zúgás ötvenszerese. Minimum.

4. nap hajnalban elbúcsúzunk Renitől és átköltözünk Nanjingba, folyt köv.