Yang Shuo, csak úgy mint Gui Lin, a környező karsztvidék miatt híres. A mészkőhegyek ameddig a szem ellát mindenhol olyan formát vettek fel, amilyet csak a gyerekek rajzolnak. Amatőr szemmel abban különbözik a szintén cakkos Zhangjiajie-től, hogy itt nem meredek oszlopok, hanem elegánsan lekerekedő vagy csepp alakú huplik láthatóak, melyeket teljesen elborít a dús, zöld növényzet. Már túltettem magam azon, hogy oly sok mindent nem értek Kínában, de majd egyszer utána nézek miért jönnek létre ilyenek errefelé, és a világon miért csak itt.

Míg Guilinben érdekes látványt nyújtott a nagyváros és a púpok együttélése, addig ha igazán testközelben szeretnénk lenni a természettel, akkor Yang Shuo falut érdemes célba venni. A települést mi a Lijang folyón lecsorogva közelítettük meg. A cuccainkat busz hozta utánunk, mert azok nem fértek volna fel a négyszemélyes, néhány szál PVC csőből készült "bambusz tutaj"-nak füllentett tákolmányra. 

A víz jó meleg és tiszta volt, és az egész egyébként igazán relaxáló lett volna ha nem egy minimális kipufogódobbal pöfögő benzinmotor hajt minket, és a körülöttünk lévő tutajok tucatjait. Persze a tájat ez sem tudta elrontani, az igazán elképesztő volt és többször kikötöttünk út közben bámészkodni valami oldalágban vagy zátonyon, a kapitányunk pedig igen kemény munkát végzett, lökdöste el a teknőt a mólóktól, felugrott majd bambuszbottal rákormányzott amíg ki nem sodródtunk elég messzire és mélyre hogy a motorral navigáljon.

Két óra alatt értünk Xing Pingbe, ahol megtalálható az a turisták által frekventált pont, ahonnan (elméletileg) úgy fest a táj ahogyan azt a 20 yuanoson ábrázolták és pénzért lehet vele fotózkodni, de mi természetesen kicseleztük a rendszert. Magyarok, hej!

Xing Pingből busz Yangshuoba, hostel felkutatása, málha le majd irány felfedezni. Sajnos a hostelünk melletti hegyre valami rendkívüli biztonsági okból nem lehetett felmászni, szóval inkább a kikötőt, a hidakat, parkot és a város szélét jártuk körbe délután, mert azért ad egy erős karaktert a falunak is a sok hepe-hupa.

A nézelődést némiképp lassította a rekkenő hőség, én gyakorlatilag minden árusnál ledöntöttem fél liter vizet. Üdv Dél-Kínában. Ha víz nem volt, akkor bármilyen folyadék megfelelt. Így került többek között testem templomába fél liter licsi-lé, és egy pohár bambusz-lé is. Utóbbi egyébként igen látványos módon készül, már csak ezért megéri a 70 forintot: egy hatalmas préselőn átkínoznak egy marék bambuszt, ami bizarr zöld levet ereszt, ebbe belehajítanak pár jégkockát, és voilá. Ez a lé Andris szerint olyan ízű mint a dinnye héja, Gergő szerint szeder, szerintem meg valami eddig azonosítatlan háttér íz a multivitaminos üdítőkből. Nagyjából másfél-két méter bambuszból lesz két deci lötty, szóval a bambusz világpiaci ára nem lehet valami magas. Egyébként vacsorára is bambuszt ettünk bambusszal, ugyanis taoista vega étteremben vacsoráztunk, a menü 90%a tartalmazott bambuszt és tofut, és utóbbival mindenki hadilábon áll. Érdemes megemlíteni a bambusz alábbi, jól elkülöníthető felhasználásai módjait, amiket láttam: építőanyag, állványzat, tutaj, evező, kézműves turistavacakok,  túrafelszerelés, majmok elleni fegyver, vízvezetékcső, kaja, pandakaja. Ez egészült ki most a piával. Kíváncsi vagyok pálinkát lehet-e főzni belőle.

Yangshuo egyébként legalább annyira turistás, mint Guilin: van egy fő utcája, ahol nyugati kajákat is kapni (bajor népviseletbe öltözött szőke német hotdog árussal azt hiszem mindent elárul, kontrasztként Guilin előtt öt napig nem is láttunk fehér embert...) a többi része mondjuk elég dzsumbulyos, koszos, mindenki a bambuszhajók pakolásával és szervizelésével van elfoglalva, az egyik sikátorban pedig láttunk egy satnya skorpió szerű lényt. A helyiek egész jól nyomják az angolt, bár a kommunikáció kimerül abban, hogy öt percenként oda jön valaki, "hello bamboo?" felkitáltással mert bambusz raftingolni szeretne minket vinni.

Másnap már reggel érezhető volt, hogy a Nap nem fog kímélni, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy bicajra pattanjunk és két keréken járjuk körbe a vidéket, elsősorban a Yulong folyó mentén, ahol a hegyek talán még furcsábbak voltak, és sokkal nagyobb volt a csönd, mert a Yulongon tényleg csak igazi bambusz teknőkkel lehet közlekedni, melyek át tudnak vergődni az apró gátakon, melyek a víz szintjét biztosítják. Tulajdonképpen felkerekeztünk a folyó egyik oldalán, le a másikon, végcélunk a Hold-hegy volt, ami arról kapta a nevét, hogy egy félkör alakú lyuk van benne, ami a kínaiaknak hold, mert imádnak ilyen neveket adni. Az út első néhány órájában sokszor rendes út, és így forgalom sem volt, elég jól kettesben lehetett lenni az abszurd tájjal. Ez az az érzés ami elég kevésszer adatott meg eddig Kínában.

Valahol hiba csúszott a gépezetbe (vagy a térképbe) mert néhol tényleg nem volt út, csak terméskövekkel kirakott ösvény, ami olyan falvakba vezetett ahol nem túl sok turista fordulhat meg, leginkább talán egy sem, és ezért a "hello bamboo" emberek sem próbálkoztak, pedig addig ezt a mondatot az elmúlt 24 órában minden egyes kínai elmondta nekünk. Sajnos a Yulongot csak a hidaknál láttuk, ami talán nem is baj, mert ahogy az ember csatakosra izzadtan figyeli amint a tutajozók a színes kis napernyők alól boldogan fröcskölik egymást, az szinte már felháborító.

Andris ebédelt valami random útszéli helyen, aztán sajnos nem valami szerencsésen választottunk hazautat, mert egy órás szakaszon nonstop retteghettünk ahogy a szerpentinen mikor csap el vagy robban az arcunkba valami harminc éves teherautó ékszíja. A teherautóforgalom kizárólag a turizmusnak köszönhető: a folyón lecsorgó bambusz tutajokat viszik vissza ötösével-hatosával, sajnos egy ilyen szervízútra tévedtünk rá mi is.

Yangshuoba visszaérve letettük a bicajokat a kölcsönzőben, majd a hostel hűtött előterében mindenki eldőlt, mint a rohadt nád. Kicsit kifújtuk magunkat, majd málhát fel, és irány buszt fogni, ami elvisz a buszpályaudvarra, ahol buszt fogunk ami elvisz a guilini vonatpályaudvarra, ahol vonatot fogunk ami elvisz Shenzen-be. Na jó, utóbbira már meg voltak a jegyek, ami kivételesen nagy hibának bizonyult, ugyanis a yangshuoi Monkey Jane hostelben nagy betűkkel hirdették, hogy alvós buszok ugyanennyiért vittek volna minket helyből. Fene. Yangshuoban nem annyira találtuk meg a buszmegállót, amíg én kínai gyerekeknek adtam aláírásokat és közös fotót, addig a többieknek egy öregasszony azt állította, hogy a férje a buszsofőr, és 40-ért elvisz. De mi tudtuk,hogy a busz 1-be kerül. Aztán alkudozás közben a szeme sarkából meglátta, hogy jön a busz, és hirtelen nagyot engedett az árból, de így se nyerte el a tendert. Guilin-be másfél óra volt az út, ami pont elég, hogy valami borzasztó filmet levetítsenek ultra hangerővel, szóval nem haboztak, le is vetítették. Megvacsoráztunk majd még arra is volt időnk, hogy a Wada Girls hostelben lezuhanyozzunk és átöltözzünk a hard seat éjszaka előtt. Látszik, hogy turistás helyen járunk, mert most egy fiatal angol párral szemben ültem a vonaton, akik már 10 hónapja utaznak és még félúton sincsenek. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy mellettünk egy nő egy nagy vödör angolnát, egy másik pedig vödör műanyag ruhafogast szállított valahová. Nyilván ahová viszik, ott nincsen. Folyt köv!