Kínaiul az 'állat' szó annyit tesz "mozgó dolog", és ez nagyjából kifejezi a kínaiak állatokhoz fűződő viszonyát. "Mozgó dolgok" (élő teknősök, halak) vannak a kulcstartóként árult kis kapszulákban, illetve mozognak még dolgok az éttermek bejáratánál a lavórban, amíg valaki meg nem rendeli őket vacsorára. Meg kell azonban nyugtatnom mindenkit: a pandák még itt is biztonságban vannak! Erről saját szememmel győződtem meg a Chengdu melletti Giant Panda Breeding Research Base látogatása során. A WWF és a fekete-fehér állatok brand-managementje (gondoljunk csak az alábbi állat-sztárokra: kardszárnyú delfin, a dalmata, a zebra vagy éppen a pingvin) jó munkát végzett. Az első pandák akiket láttunk a fajtájuk díszpéldányai voltak, éppen nem ettek, tehát a sarokban aludtak. A pandák gyakorlatilag csak ezt a kettő dolgot csinálják, és van egy kis problémájuk a szexxel is, ezért is állnak a kihalás szélén (vadonban össz 1500-2000 példány) és ezért van szükség Breeding központra is, ahol a nőstényeket altatás közben meglátogatja a fehér köpenyes, gumikesztyűs "bika", majd roppantul meglepődnek mikor világra jön a kis panda, mert nem tudnak az előzményekről. Viszont ennek a szexuális életnek az az eredménye, hogy vannak bukfencező kis pandák, illetve inkubatorban fekvő rózsaszín kis mazsolák is, amiktől el lehet olvadni, mert rém aranyosak.

A pandákról még annyit érdemes tudni, hogy réges-régen ragadozók voltak, de a környezetváltozás étrend váltásra kényszerítette őket, és hardcore vegák lettek: csak néhány fajta bambusz levelét hajlandóak megenni. A testük azonban nem igazán alkalmazkodott ehhez az étrendhez, bár kifejlődött egy hatodik ujj a levelek megragadására, de gyomruk mindössze a bambusz 2%át tudja hasznosítani, ezert alig van erejük megmoccanni. Ragadozó-tépő fogakkal a kis levelek fogyasztása is igen nagy kihívás, a szájuk szélére gyűjtik az ágról a leveleket, majd ha egy rágható köteg összegyűlt, akkor harapnak belőle. Szerintem ez a rituálé legalább annyi energia, mint amennyit aztán a bambusz megemésztése ad, tehát kérdés, hogy van-e egy ilyen állatnak létjogosultsága, és hogy miert nem etetik őket valami táplálóbbal, elvégre régen húson éltek.

Mi nyitásra értünk a panda központba, ezért tömeg még nem volt, viszont éppen kezdetét vette az etetés, amikor is kiterelik a pandákat a kifutóra és egy kamionnyi bambuszt szórnak eléjük. Ilyenkor még a nagyok is viszonylag aktívak, eszegetnek, mászkálnak, a kisebbek pedig még jóllakottan verekednek és játszanak is egy keveset, meg leesnek a lépcsőn, a közönség pedig minden mozdulatukat nagy felüdüléssel követi. Mentünk egy kört, én a WWFes pólóban pózoltam kicsit, aztán fél 10 körül már alig lehetett látni pandát, a páratartalom és a tömeg viszont cserébe az egekbe szökött, szóval az tuti, hogy ide korán érdemes érkezni, és jól sikerült az időzítésünk.

Egyébként vannak a parkban vörös pandák is, akiket igazságtalanul kihagynak mindenből, ezért csak egy félreeső sarokban majszolhatják a sárgadinnyét. Hozzá kell tenni azonban, hogy ezek az állatkák csöppet sem hasonlítanak a klasszik pandákra, inkább amolyan cuki vörös mosómedvék, akiknek felvitte az isten a dolgát azzal, hogy szinte minden nyelvben pandának nevezték el őket (kínaiul is "kis panda"). Ha mondjuk az lenne a nevük, hogy Vörös Borz, akkor nemhogy a Giant Panda Breeding Research Base, de még a Budakeszi Vadaspark sem biztos, hogy helyet szorítana neki a sarokban.

A párás szemű pandanézegetés után visszavittek a városba, bár a minibusz sofőrje párszor eltévedt, de még így is volt idő megebédelni az indulás előtt.

A szakirodalom állította, hogy Csengdu Kína legélhetőbb nagyvárosai közt van, mi sajnos csak nagyon keveset láttunk belőle a különböző csúszások és késések miatt. Bár ez is sokmilliós település, több metróvonallal, mi inkabb csak a folyópartra sétáltunk le, esténként sörrel a kézben ellenőrizni, hogy ugyan megvan-e még. Az eddigi kínai városokhoz képest sok itt a park, van egyfajta teaház-kultúra, és persze szecsuáni ételek. Majdnem megoldottuk magunknak az ittmaradást, ugyanis első nekifutásra rossz vonat pályaudvarra mentünk (a délibe, ami most épül, még át sem adták) de ez még időben kiderült, szóval kezdetét vehette a 17 órás hard seat (negyed osztály) vonatozás Csangshába.

Ez roppant élvezetes lehet annak aki szereti ha a discovery channel szereplőjének kinézö krumplizsákos kínai parasztok bámulják és szólongatják órákon át. Bede Marci írt hiánypótló posztot a témában ( http://kk.blog.hu/2007/12/11/vonat_2 ), ezt érdemes elolvasni. Annyival egesziteném ki, hogy egy ilyen vonaton tényleg semmi kényelmes nincsen, cserébe olcsó, pontos és semmi alternatívája nem létezik, ha Kínában akarsz utazni.

Az utasok egy része elég ritkán lát fehér embert, ezért nekik roppant szórakoztató, hogy mi ott velük zötyögünk, szeretnek odasündörögni és bámulni, lopva kukucskálni, szólongatni, folyamatosan forró vízzel töltögetni az obskúrus tealeveles bödönjüket, és mindenféle lehetetlen pózban aludni. Sokaknak éjszakára sem jut ülőhely, ezért ők kifejlesztették az állva alvás képességét, az élelmesebbek a mosdókagylóban és a wc-ben szenderegnek, illetve láttam egy nőt aki guggolva aludt, ölében szintén alvó, lógó fejű gyerekével. A szomszéd ülés alá is beférkőzött egy szakállas bácsi. Szóval kemény. Közben megy a gagyibazár, az összes kalauz övet, zenélő pörgettyűt, sorsjegyet akar eladni, és termékbemutatókat tartanak, valaki a laptopon futó filmmel és bömbölő hangszórókkal jár körbe, mert azt szeretné ha kibérelnék tőle. Túléltük, folyt köv!