Bangkoki tartózkodásunk második napján kora reggel testületileg kivonultunk az 53-as buszhoz, amit egy részeg őrült vezetett, de cserébe nem kellett fizetni és karambol nélkül eljutottunk a vonatpályaudvarra, ahonnan a kora reggeli vonattal lezötyögtünk Ayutthayába, a thai történelemben Bangkok előtti és Sukhothai utáni fővárosba. Fővárosi karrierjének, virágzó birodalmi uralmának, és az akkor Londonnál kétszerte nagyobb lakosságának az vetett véget, hogy a burmaiak 1767-ben a földig rombolták és a népet lemészárolták, vagy foglyul ejtették. Pedig még japán szamuráj zsoldosok is védték, mindhiába.

A megmaradt lakosságot Rama I. fogta össze egy Bangkok nevű településen, ami ezzel a lendülettel átvette a főváros szerepét is. Ayutthaya, a „kettes számú főváros” ma egy temető, aminek sírkövei közé beférkőzött az élet, ezért egy kulturális örökségekben gazdag kisvárost találunk, amiben elszórtan vannak a régi Wat-ok és Wat-romok, legalább két tucat. Mivel a látnivalók elhelyezkedése elég hézagos, és a három folyó (Chao Phraya, Pasak, Lopburi) tagolja apró részekre a várost, úgy döntöttünk egy szakértőre bízzuk magunkat. Miután a vonat megérkezett, átkeltünk egy nagyon furcsa természeti jelenséget, a növény-vándorlást bemutató folyón, majd béreltünk egy tuk-tukos bácsit három órára, aki körbe vitt minket a nevezetességeken. A teljesség igénye nélkül láttuk például a Wat Mahathat-ot, ami a legnagyobb rom, a Wat Ratburana-t, ami inkább egy piramisra emlékeztet, a Wat Phra SI Sanphet-et ami a legnagyobb fém állóbuddha otthona, a Viharn Phra Mongkol Bopit-ot, a Chantharakasem Palotát, a Wat Na Phre Mane-t, a Wat Phu Khao Thong-ot, a Wat Chai Watthanaram-ot… olvassátok még? Na szóval jó sok romos chedit és Watot láttunk. Sőt, láttuk az előző posztban emlegetett arany buddha kevésbé arany tesóját is (kép balra). Kedvenc romom volt az, amelyiknek a helyén régen a burmaiak emeltek emlékművet a saját győzelmükre a thai-ok felett. A buddhista szent szabályok szerint egy szentélyt nem volt szabad eltávolítani, mert az szent, szóval a nagy thai birodalom közepén még évszázadokig csíphette mindenkinek a szemét a burmai győzelmi emlékmű. Miután „végre” összeomlott, az akkori uralkodó azonnal épített egy thai Wat-ot a helyére. Két évvel később a burmai invázió földig rombolta a várost. Murphy?

Egyébként sok a khmer torony is, amit pedig a khmer (kambodzsai) népek emeltek éppen aktuális győzelmeik után. Mint látható a térség történelme dióhéjban annyiból áll, hogy adott négy ország (Myanmar azaz Burmai Királyság, Thai Királyság, Kambodzsa (Khmer Birodalom), Vietnám) akik az elmúlt ezer évet azzal töltötték, hogy egymást elfoglalják, kiírtsák, bekebelezzék, kulturálisan beolvasszák, exterminálják. A domináns kakas szerepét nagyjából százévente váltogatták, aki hatost dobott az elfoglalhatott legalább másik kettőt a csapatból. A mai napig dúl „az én apukám erősebb” szindróma, a thai-oknak mai napig komplexusuk van a Khmer Birodalom és annak emlékei miatt, amit csak némileg kompenzál, hogy ők is elfoglalták már Kambodzsát egyszer, Angkorral együtt, és Kambodzsa ma a világ egyik legnyomorúságosabb országa.

Na mindegy. Egy hideg sör mellett kivártuk a hazavonat érkezését, mely a jóslatnak megfelelő késéssel érkezett, majd a tervezetthez képest kétszer akkora idő alatt tette meg az utat hazafelé. Ennek megfelelően csak egy óránk volt alkonyatig, amit Downtown Bangkok és Chinatown felfedezésével töltöttünk. Folyt köv!