Az Emei Shan meghódítása után környékbeli látványosság még Dafo, a világ legnagyobb Buddhája, aki a maga 71 méterével Leshan város határában a folyóparton üldögél 1300 éve.

Maga a Buddha projekt azért kezdődött, mert itt jól látható módon összefolyik két folyó (más a színük is, elég furcsán keverednek), és az örvények rendre elnyelték a kis csónakokat és tutajokat. A helyiek megoldáskeresése kimerült abban, hogy kifaragták Dafo-t, és remélték, hogy majd ő jól megvédi őket az örvényektől. A poén az egészben az, hogy működött, mert a kitermelt hegynyi anyagot a folyóba szórták, ami feltöltötte a veszélyes szakaszt, és csillapodtak az örvények. Felmerül a kérdés, hogy lehetett-e közöttük egy lángelme, aki rájött, hogy csak vallási köntösbe bújva tudja rávenni a helyieket a melóra, vagy csak simán szerencséjük volt, mindenesetre Dafo megszületett és méltóságteljesen üldögél, mi pedig meglátogattuk.

Míg elértük Őkegyelmét, megtekinthettük pár kisebb kollégáját s hegyen, barlangokban illetve a környező sziklákba faragva. Hatalmas volt a tömeg és a páratartalom, és amikor a szobor feje búbjánál előbukkantunk, akkor egyértelművé vált, hogy nem fogunk tudni mellette lemászni a hegyoldalba kacskaringósan kiépített lépcsőkön, ugyanis egy tábla hirdette, hogy a sor átlagosan 3.5 órás, és ezt mi még konzervatív becslésnek tartottuk, mert egyáltalán nem haladt semmi semerre. Kicsit fotózkodtunk a fülénél növekedő bokrokkal, majd tanácstalankodtunk egy sort, a pillanatnyi gyengeséget kihasználva kínai gyerekek egész serege akart velünk fotózkodni. Ez egy ideig vicces, aztán kezd kellemetlen lenni, mert én is látogató vagyok, nem pedig látványosság. Jött a B-terv, hogy a folyón cikázó hajók egyikéről nézzük meg Őkegyelmét. Így is tettünk, 30 perces hajóút 70 yüan (kb. 2000 ft), és szerintem sokkal jobban látszódott innen, mint a busznyi méretű ujjak tövéből.

Délutánra azt terveztük, hogy visszamegyünk Csengduba, és a másnap délutáni Changsha-ba tartó vonatig itt is megnézünk ezt-azt. A buszpályaudvaron nem így gondolták, és közölték, hogy „most nem lehet menni” Csengduba, és nem értették, hogy ezen mit nem értünk. Azt a tippet kaptuk, hogy nézzünk át egy másik buszpályaudvarra, taxi sehol, a helyi buszok pedig nagyon viccesek egyébként, gyakorlatilag egy kerekekkel felszerelt guruló dobozok, amibe műanyag székeket szereltek, és legfeljebb sejted, hogy jó irányba megy-e…persze mit is vár az ember 35 forintért. A másik pályaudvaron öt busznyi, folyamatosan újratermelődő, izzadó kínaival kellett megküzdeni a negyed óránként érkező járatért. Ez a fajta busz az elit, légkondis kategóriát képviseli, amin álló ember nem tartózkodhat, ülő pedig elfér kb. 25. Annál, hogy 300 kínai verekedik az utolsó előtti buszért, már csak az döbbenetesebb, hogy végül nekünk is sikerült feljutni. Ezt megkoronáztuk egy hideg sörrel és valami tésztás-leveses vacsival a chengdui hostel mellett, ennél több már nem fért bele. Folyt köv!