Egy aranyban gazdag bangkoki és egy romokban gazdag ayutthayai nappal gyakorlatilag túl is voltunk a Thaiföldre szánt időnk felén. A harmadik napon a többiek 7 órát vonaton zötykölődtek, hogy meglátogassák a Hidat a Kwai folyón, amiről a híres-neves film is készült. Az itt húzódó vasútvonalat a japánok nyugati és ázsiai hadifoglyokkal építtették fel a világháború alatt. Százezrek haltak bele az éhezésbe, maláriába és a túlhajszolt munkába: állítólag a vasút minden méterére legalább egy áldozat jut, ezért is nevezik a „Halál Vasútjának”. Amíg a többiek itt szörnyülködtek, én a heteken át tartó kínai rohanás miatt a napot részben ön-szervizelésre fordítottam, tehát ellátogattam masszőr-fodrászhoz, dolgoztam, mostam, rendbe tettem a laptopot, próbáltam fényképezőgépet venni (nem sikerült), kambodzsás útikönyvet intéztem, meg lógattam a lábamat. Éppen az utolsó fázist intéztem a Lumphini Parkban, ahol a megbeszélt találka lett volna a srácokkal, de – ahogy azt már megszokhattuk – a thai vonat visszafelé tetemeset késett, ezért a láblógatás is jó hosszúra nyúlt. Öt percenként akadt beszélgetőpartnerem, a bangkokiak imádják tudni, hogy honnan érkeztem és hogy hová tartok, illetve javasolnak pár látnivalót. Őszintén mondom, hogy minden hátsó szándék nélkül baromi kedvesek és figyelmesek. Aztán 21:10kor, mikor épp indultam volna, egy kevésbé kedves és figyelmes pisztolyos harcos közölte, hogy már bezárták a parkot, szóval megszívtam, és menjek a hátsó kijáraton át. A húsz perces kóbor kutyákkal és csövesekkel tarkított kényszerkerülő a park körüli főúton nem tett túl jót a hangulatomnak, de a többiekkel hamar egymásra találtunk, és indulhattunk a Patpong-negyedbe, ami egyetlen dologról nevezetes: itt vannak a thai kurvák.

A filmek és internetes mende-mondák alapján Bankokról az a kép alakult ki bennem, hogy mindenhol félni kell a pöcsöslányoktól, és lépni nem lehet majd a prostiktól. Ehhez képest Bangkok egy nyugis, lassú, barátságos város. Ha valakit a szexturizmus mozgat, akkor a számára kijelölt kétszáz méter hosszú Patpong I és II utcába kell ellátogatnia, ami egy magánterület (a Patpong család kezében van) és az elején-végén rendőrség fogja közre. Andrist és Gergőt, mint tisztes úriembereket, és engem, mint boldog párkapcsolatban élő, szintén tisztes úriembert szimplán antropológiai megfigyelő és kutató hajlam vezetett ide. Konstatáltuk, hogy már beindult az éjszakai élet a kupinegyedben. Ha itt végig sétál az ember, és egy kurvamentes helyen beül egy sörre, akkor az alábbi dolgokat tapasztalja: a neonfényes utcában két oldalt bárok és gogo-klubok vannak, ami előtt lányok illegetik magukat kuncsaftra várva, bent pedig életunt fejjel táncikálnak a színpadon. A benn tartózkodás azért lenne drága, mert fogyasztani kell, illetve a lányoknak is „venni kell” italt, amin nagyjából 90%os lehet a bár haszonkulcsa. Ahogy sétál az ember, mindenféle alvilági felhajtók érkeznek nyomtatott-laminált menüvel, ami tulajdonképpen a helyi nevezetesség, a „puncimatiné” programja. A matiné során hölgyek a címszereplő testrészükkel és bizarr tárgyakkal végeznek különböző mutatványokat. Ha esetleg valaki volt ilyenen, akkor mesélje el a punci „ping-pongozik veled”, „lufit fúj”, „levelet ír” és „konfettit lövell” mekkora élmény élőben. A kis séta után tehát ittunk egy sört, és „így mulat egy magyar úr” jeligére taxival mentünk haza, mert a busz már nem járt.

A másnapi programból csak néhány mozaikot emelnék ki: voltunk például az Arany Hegyen, ami meglepő módon nem hegy, hanem egy templom, és nem arany, hanem beton. De legalább lehet kongatni a különböző buddhista harangokat, gong-okat, és a kilátás is egész jó a városra.

Aztán elindultunk a Dusit nevezetű városrészbe, ahol a modern királyi negyed található. Az egyik csatornában láttunk egy méteres varánuszt, aztán egy barátságos thai szólt, hogy ma a király megmozdul, ezért minden be lesz zárva. Nem tudtuk, hogy barátságos-e vagy füllent (a WWF-es főnököm, Csaba figyelmeztetett, hogy a túl barátságos thai-ok néha csak a szájukat járatják), de sajnos ahogy közeledtünk és mindenfelé katonák voltak, rövidesen érezni kezdtük, hogy Dusitot valóban nem fogjuk látni. Kár, mert itt vannak a legjobb múzeumok és beltéri néznivalók (pl. a király elefántgyűjteménye), amiket direkt az utolsó napra tartogattunk, hátha valamikor rossz idő lesz és csak beltéren lehetne hasznosan időt eltölteni.

Az út egy idő után le volt zárva, iszonyatosan sok ember várakozott az útszélen, mert Őfelségét kihozzák majd megmutogatni a népnek. Nem tudtuk mikorra tervezik a műsort, de nem kívántuk megvárni, mert – mint az előző bangkoki posztban már említettem – a gyomrunk kifordul ettől a giccses és erőszakos személyi kultusztól, amiben a tenyérbemászó királyt szeretni KELL. Persze csak titokban fordul ki, mert az ausztrál turistát hét évre lesittelték, aki leköpött egy királyi plakátot.

Helyette felkerestük az „Arany Álló Buddhát”, ami a legnagyobb álló buddha Thaiföldön. Mérsékelten szép, a látványt a térdmagasságáig kifeszített sátrak sem dobják fel. Láttunk viszont egy palimadarat, akit a helyi álbuddhista néni behálózott, és eladott neki egy kalitka kismadarat, amit a szabadság jegyében el lehet ereszteni. Attól tartok a madarak java része visszamegy majd a nénihez, vagy megdöglend az ismeretlen nagyváros forróságában. Éljen a szabadság!

Thaifölddel egyébként éppen ez a bajom: mű és turistás. Nagyon jókat lehet enni ott, ahol a turisták esznek, és borzasztóakat ott ahol a helyiek. A boltokban nyugati dolgokat kapni, a helyiek minden turista felé kedvesek és nagyon szervilisek (kivéve a fegyveres erők). Nem hiába a „mosoly országa”, tényleg mindent megtesznek, hogy a külföldi a lehető legjobban érezze magát. De azt nem értem, hogy miért jön ide évi hárommillió ember, amikor kevesebb a látnivaló mint a környező országokban, mind természeti, mind pedig kulturális-történelmi szempontból. Indonézia, Kambodzsa bármilyen kombinációban köröket ver rá, és ott maradtak még autentikus helyi dolgok is. Mégis mindenki ide jön. Szerintem a marketingje olyan jól sikerült, hogy otthon senki nem meri bevallani, hogy nem volt élete legjobb élménye, hiszen hogy néz az már ki, hogy évi hárommilliónak tetszett, neki pedig nem. Mindenesetre örülök, hogy itt is jártam, 3-5 napra Bangkok egy kiváló tranzit város, de lelkiekben mindenki készüljön fel egy Ázsiában sehol máshol nem tapasztalható méretű turistagettóra, aminek epicentruma a Khao San road. Holnap utazás Kambodzsába!

Bangkoki tartózkodásunk második napján kora reggel testületileg kivonultunk az 53-as buszhoz, amit egy részeg őrült vezetett, de cserébe nem kellett fizetni és karambol nélkül eljutottunk a vonatpályaudvarra, ahonnan a kora reggeli vonattal lezötyögtünk Ayutthayába, a thai történelemben Bangkok előtti és Sukhothai utáni fővárosba. Fővárosi karrierjének, virágzó birodalmi uralmának, és az akkor Londonnál kétszerte nagyobb lakosságának az vetett véget, hogy a burmaiak 1767-ben a földig rombolták és a népet lemészárolták, vagy foglyul ejtették. Pedig még japán szamuráj zsoldosok is védték, mindhiába.

A megmaradt lakosságot Rama I. fogta össze egy Bangkok nevű településen, ami ezzel a lendülettel átvette a főváros szerepét is. Ayutthaya, a „kettes számú főváros” ma egy temető, aminek sírkövei közé beférkőzött az élet, ezért egy kulturális örökségekben gazdag kisvárost találunk, amiben elszórtan vannak a régi Wat-ok és Wat-romok, legalább két tucat. Mivel a látnivalók elhelyezkedése elég hézagos, és a három folyó (Chao Phraya, Pasak, Lopburi) tagolja apró részekre a várost, úgy döntöttünk egy szakértőre bízzuk magunkat. Miután a vonat megérkezett, átkeltünk egy nagyon furcsa természeti jelenséget, a növény-vándorlást bemutató folyón, majd béreltünk egy tuk-tukos bácsit három órára, aki körbe vitt minket a nevezetességeken. A teljesség igénye nélkül láttuk például a Wat Mahathat-ot, ami a legnagyobb rom, a Wat Ratburana-t, ami inkább egy piramisra emlékeztet, a Wat Phra SI Sanphet-et ami a legnagyobb fém állóbuddha otthona, a Viharn Phra Mongkol Bopit-ot, a Chantharakasem Palotát, a Wat Na Phre Mane-t, a Wat Phu Khao Thong-ot, a Wat Chai Watthanaram-ot… olvassátok még? Na szóval jó sok romos chedit és Watot láttunk. Sőt, láttuk az előző posztban emlegetett arany buddha kevésbé arany tesóját is (kép balra). Kedvenc romom volt az, amelyiknek a helyén régen a burmaiak emeltek emlékművet a saját győzelmükre a thai-ok felett. A buddhista szent szabályok szerint egy szentélyt nem volt szabad eltávolítani, mert az szent, szóval a nagy thai birodalom közepén még évszázadokig csíphette mindenkinek a szemét a burmai győzelmi emlékmű. Miután „végre” összeomlott, az akkori uralkodó azonnal épített egy thai Wat-ot a helyére. Két évvel később a burmai invázió földig rombolta a várost. Murphy?

Egyébként sok a khmer torony is, amit pedig a khmer (kambodzsai) népek emeltek éppen aktuális győzelmeik után. Mint látható a térség történelme dióhéjban annyiból áll, hogy adott négy ország (Myanmar azaz Burmai Királyság, Thai Királyság, Kambodzsa (Khmer Birodalom), Vietnám) akik az elmúlt ezer évet azzal töltötték, hogy egymást elfoglalják, kiírtsák, bekebelezzék, kulturálisan beolvasszák, exterminálják. A domináns kakas szerepét nagyjából százévente váltogatták, aki hatost dobott az elfoglalhatott legalább másik kettőt a csapatból. A mai napig dúl „az én apukám erősebb” szindróma, a thai-oknak mai napig komplexusuk van a Khmer Birodalom és annak emlékei miatt, amit csak némileg kompenzál, hogy ők is elfoglalták már Kambodzsát egyszer, Angkorral együtt, és Kambodzsa ma a világ egyik legnyomorúságosabb országa.

Na mindegy. Egy hideg sör mellett kivártuk a hazavonat érkezését, mely a jóslatnak megfelelő késéssel érkezett, majd a tervezetthez képest kétszer akkora idő alatt tette meg az utat hazafelé. Ennek megfelelően csak egy óránk volt alkonyatig, amit Downtown Bangkok és Chinatown felfedezésével töltöttünk. Folyt köv!

Bangkokban sok az olyan taxisofőr, aki a rossz rizsaratás után inkább feljön taxizni, és fogalma sincs a városról. Egy ilyen fickó vitt minket be a reptérről éjszaka, útközben 2-3-szor kiszállt gyalogosoktól tájékozódni, aztán pedig nevetve prezentálta a taxiórán látható összeg kétszerest a fáradalmakért. Mi nevetve nem fizettük ki a vélt jattot, majd szomorúan távozott. A repülőgépgép késésének illetve a taxis hadműveletének köszönhetően elmúlt már éjjel három, mire ágy közelébe kerültünk, de kárpótolt a privát, tágas, légkondis, erkélyes, folyóra néző szoba Bangkok kellős közepén. Igazán kirúgtunk a hámból napi kétezer forintért.

Másnap indiai reggeli után gyakorlatilag semmire nem volt igazán idő, tekintve, hogy sikerült egészen sokáig aludni, ezért rohantunk a Grand Palace-hoz, hol papíron egy redes Bangkok túrát kezdeni kell.

Bangkokról annyit kell tudni, hogy egy nagyon nagy teljesítményű város, legalább ezer Watos. Wat alatt itt a buddhista templomokat kell érteni, ami itt évszázadok óta egy meghatározó államvallás. A buddhizmus itt úgy ki lett kalapálva, hogy ma is tökéletesen megfelel az államnak, az üzletnek meg mindennek aminek kell. Thaiföld papíron a térség egyetlen demokráciája, bár pár hete épp bunyó és katonai hatalomátvétel volt, egyébként pedig egy kőkemény személyi kultuszra épülő királyság! Na ezt adjátok össze. Minden, MINDEN utca, és felhasználható tenyérnyi felület tele van a király és a királyné előnytelenebbnél előnytelenebb képeivel aranyozott csicsába foglalva, teljesen szürreális az egész. Vannak köztük igazán kínos darabok: „a király cowboy-kalapban” „a király fényképező géppel a távolba tekint” „a király ételből harap”, ennek csak a fantázia szab határt. Mindezt 5x5 méteres óriásplakáton, virágokkal, giccsel és pátosszal beburkolva.

A thai történelem során volt pár nagyon talpraesett királyuk, akik éppen háborús győzelmet arattak bal (burmaiak) vagy jobb (khmerek) felé, és kialakult ez a mérhetetlenül erős bálványozás a királyok irányába. Amikor a burmaiak a földig rombolták a fővárost, Ayutthayát, akkor Rama I. megalapította Bangkokot és felhúzta a saját kis királyi negyedét, a "Ratanakosin"-t a Chao Phraya folyó mentén és olyan jó munkát végzett, hogy a mai napig ez a város központi látványossága. Aki belép a Grand Palace területére, az azonban nem lenyűgöző épületekkel, hanem a dresscode-ot betartató gúnyosan vegzáló őrökkel találkozik. A thai-ok imádnak vegzálni, és teljes a következetesség hiánya, a rendőr és katona ezért kiskirálynak érzi magát. Míg muzulmán országoknál egyértelműek az ilyen szent helyekre vonatkozó szabályok, addig itt korántsem jellemző a transzparencia. Az a teóriám, hogy a király nem kedveli a lábszárakat (vagy neki túl pipaszár), ezért nem léphetnek be fedetlen lábú emberek. Mi felkészültünk erre, de a legtöbb beeső turista rá van kényszerítve, hogy béreljen egy sarangot (négyzet alakú textil-kötő), ami nem nyugati valagakra van méretezve, ezért az őrök nem kicsit megalázó módon rögtönítélő bíróságként csapnak le a sarang alól térdnadrágot villantó macis testalkatú németekre. További szabályok: minden Wat-ban le kell venni a lábbelit (a lábfej tisztátalan dolog), ezért logikus lenne papucsban járni, de egy-két helyen tiltva van a papucs is. Ez különösen érdekes annak a fényében, hogy a thaiok jelentős része papucsban éli az életét. Véletlenszerűen a kalapot is le kell venni, esetleg palackos vízzel nem lehet belépni. Küszöbön belül fotózni tilos, küszöbön állva csak a napszemüvegért szóltak, amit kénytelen voltam a fejemre tenni, mert ugye épp fotóztam. Ezek a szabályok azért az ember agyára tudnak menni a huszadik Watnál, na. Az őrök egyébként elég aggresszívan töröltetik a képeket, ha rajtakapnak valakit a lesifotón (például az Andrist). Odajönnek, ordítanak, meg ilyesmi.

A fő látványosság egyébként itt a Smaragd Buddha (Wat Phra Keo), ami körül óriási a felhajtás, akkora, hogy alkalmanként maga a király öltözteti át az ünnepnek megfelelő aranyruhába. A buddhán kívül van még itt több tucat chedi és egyéb mozaikkal kirakott, arannyal és tükrökkel díszített különböző szerepeket betöltő épület és rezidencia. A mai király egyébként nem itt székel, csak a különböző magángyűjteményei (kardok, pisztolyok) találhatóak meg, illetve a királynő textilgyűjteménye, ami igazán kihagyhatatlan élmény (sarcasm off).

Bár reggel rohantunk, hogy ne vágja rövidre a látogatást a 15:30-as zárás, de már kettő után nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, szóval átmentünk a Wat Pho-hoz, ahol a híres reclining Buddha fekszik. Őfelsége bent könyököl egy templomban, amit nagyjából ki is tölt a testével, ezért nem nagyon lehet rá látni, a sűrűn elhelyezett oszlopok között mindig csak egy szelete villan elő. A legérdekesebb pontja a talpa, amin gyöngyházból kirakták az ujjlenyomatait, és innen rálátni a hatalmas testére is. Megjegyzem Dafo-nak alig a melléig érne. Amiért azonban mégis érdemes volt idejönni, az a gigabuddha-ház mögötti szentélyek és chedik erdeje, amit valamiért a turisták nem látogatnak. Itt található még a leghíresebb thai masszázs iskola is, ahol a világ legjobb masszőreit képzik.

Ennyi Wat után ideje volt ebédelni, szóval meglátogattuk a szállásunk mellett húzódó Khao San road-ot, ami tulajdonképpen a turizmus poklának hetedik bugyra. Egy 3-400 méteres utca, ahol csak nyugati turisták és az őket kiszolgáló thai árusok vannak. Ettem egy pokolian szar rákos tésztát, amit egy sült skorpióval, majd egy sült sáskával dobtam fel. Na ilyen a Khao San road: undorító kaják, hippi-ruhák, szuvenírek, nevetőgáz, szoftos prostitúció és elképesztően sok nyugati arc. Levezetésként még megnéztük az esti fényben ragyogó Democracy Monument-et, ami különösen érdekes látvány egy katonai diktatúra által irányított királyságban. Holnap megkezdjük Bangkok környékének a felfedezését is, többek között fél – egy napos látványosság az ősi Ayutthaya, a Híd a Kwai Folyón (és a rajta futó halálvasút), illetve az úszó piac, ahol az egész kereskedelem úszó kis csónakok és tutajosok között zajlik.

Ez most egy méltatlanul rövid bejegyzés lesz arról a három és fél napról amit Hong Kongban, illetve Makaón töltöttünk, ugyanis jelentős elmaradásban vagyok és valahol sajnos meg kellett húzni a határt. Ha határ meghúzásról van szó, akkor a kínaiakat sem kell ám félteni, ugyanis ahhoz, hogy valaki Shenzhenből Hong Kongba utazzon (papíron ugye egy ország) Kínából ki kell csekkolni, érvénytelenítik a vízumot, és a hong kongi hatóságok adnak egy újat, amivel már fel lehet szállni a városba tartó metróra. Ugyanez igaz a környék többi Speciális Autonóm Régiójára is, mint például Taiwan vagy Makaó. A térképen ugyan Kína részei, közös a hadügy- és külpolitika, de a kínaiak nem igazán léphetnek be, és a helyiek nem igazán tartják magukat kínainak. A dolog magyarázata a gyarmati múltban keresendő, ugyanis Hong Kong 1997ig még a brit birodalom része volt, azonban az Ópium Háború után a vesztes Kínával kötött 100 evés szerződés lejárt, és vissza kellett adni a várost, meg mindenkinek jó képet vágni mellé a "hand over" ceremónián, pedig szerintem nem túl sok hong kongit tettek boldoggá a fejlemények. Ahogy Andris fogalmazta meg, tulajdonképpen Hong Kong brit gyarmatból kínai gyarmat lett.
Mindenesetre a vidéki "mainland" Kína után óriási adrenalin sokk volt előmászni az éjszaka is nappali fényben ragyogó hong kongi belvárosban, ahol piros emeletes buszok (és villamosok!), baloldali közlekedés és angol feliratok keltették egy Ázsiai metropolisz és London érdekes egyvelegét. Eddig messze ez a legsűrűbb és legpörgősebb város ahol jártunk. A szállásunk azt hiszem autentikus hong kongi ablaktalan, tizennegyedik emeleti luk volt, ahol a zuhanyzó, a mosdó és a tusoló egymás felett vannak az egy négyzetméteres fürdőben, és ahol az épületnek belső sikátorai, belső üzletei és féltucat bejárata van. 

Az első pillanattól érezhető, hogy ez a város mennyire szervesebben működik és lüktet mint az eddigi Kínai megapoliszok, mint például Shanghai, hiszen itt ez magától kialakult, míg Kínában többnyire "kialakították" az elmúlt pár évtizedben, és ott még valahogy nem nőttek össze a dolgok, mozaikos és furcsa maradt az egész, minden mainland kínai városban kerülgetett az a hülye érzés ami Hong Konggal kapcsolatban nincs meg. Az itt töltött napok alatt bejártuk a város jó részét, megdöbbentőek a méretek és a sűrűség, érdekes a sok sziget harmóniája amikre a város épült. Itt egyáltalán nem köpködnek az emberek, és nem nyomják a dudát rendületlenül, viszont a kaja drága és nem túl jó, szerintem ár-érték arányban a mcdonalds veri a kifőzdéket, Kínában ez nem fordulhatott volna elő. Amivel megszívtuk, az az 550 méteres Victoria Peak megmászása, ahol a csúcson panoráma helyett csak fák és rádiótornyok tövét láttuk. A legjobb kilátás a kiépített, fogaskerekűvel turistaközponttá alakított hegyoldalból látható:

Amivel pedig szerencsénk volt, hogy nem sokkal a lézershow kezdete előtt értünk a Kowloon szigetre, ahonnan kiváló a panoráma a belvárosra (Jobb felső kocka).

Makaó egy kissé más tészta, ugyanis portugál gyarmat volt, ennek megfelelően a közterek elnevezése és kinézete erőteljesen Portugáliát idézi, mely kínai karakterek és arcok között igen érdekesen fest. Az én prekoncepcióm az volt, hogy Makaó egy trópusi sziget lesz (Borneó, Makaó, stb... ez nem egykutya?), ehhez képest egy ázsiaiakkal tömött, lepukkant portugál városka, ahol pálmafa csak cserépben, élet pedig csak a kaszinók környékén van. A kaszinók egyébként igen híresek, Makaó a "keleti las vegas" címmel ruházta fel magát, a mindenhonnan látható landmark épület pedig a Lisszabon Kaszinó. Ezt mi is meglátogattuk egy megdöbbenés erejéig, miszerint egyetlenegy fajta játékot sem ismerünk amit itt űznek. Másfél órás hajóutat Hong Kongból megért az egész, de ennél több Makaózásra életem során azt hiszem nem lesz igényem.

Hong Kong és Makaó felfedezésével elérkezett a pillanat, amikor hivatalosan is elhagyjuk Kínát, következő állomásunk Bangkok, Thaiföld!

Ahogy nemrég az index is megírta, Shenzhen (ejtsd: Sencsen) a gigantikus gyárairól híres, amelyekben a Kína minden szegletéből ideérkező munkások robotolnak, kétségbeejtően rossz körülmények közt, hogy elég iPhone és más elektronikai cikk legyen a nyugati országok boltjaiban. Itt vannak a legendás nyugati gyárak között kifeszített hálók amik az öngyilkoskodó munkások ellen védik a talajt, itt van szinte minden kínai multi (Huawei, Foxconn, stb.) és számos régiós hightech fejlesztőcég székhelye is. Az, hogy hogyan alakult így, egy elég érdekes történet: A Pártnak, élén Teng Xiao Pinggel elsült az agya és a 80as években elkezdett érdeklődni a kapitalizmusnak nevezett métely iránt. Azt nem merték bevállalni, hogy mondjuk elszaladjon a ló Shanghaijal, ezért inkább létrehoztak egy saját várost ahol alacsony kockázat mellett kísérletezhetett a kapitalista újításokkal Kínában. Ez lett a Shenzen Speciális Gazdasági Körzet. Elég jól sikerült a teszt, a különleges jogokkal és kedvezményekkel ellátott város három évtized alatt 14 milliósra nőtt, és még ki tudja hol a vége.

Turisztikai szempontból, a 37 fokos hőségben nem valami érdekes a felhőkarcolókkal megszórt város, mi is csak azért ejtettük útba, mert idáig hozott a vonat guilinből, és innen megy a metró Hong Kongba. Ami inkább érdekes volt, az az önellentmondásokkal teli narratíva és propaganda amivel például a Shenzen városi múzeum tele van. Egy bekezdésen belül szidják a rothadó kapitalizmust, és emelik ki az új kínai modell, a "Kínai típusú kommunizmus" előnyeit, ami - barátok közt szólva - a kapitalizmus munkadefiníciója is lehetne. Kíváncsi vagyok a kínai néplélek mikor fogadja el, hogy Mao elvtárs korszakának vége, és meddig festeget még mindent vörösre.

Yang Shuo, csak úgy mint Gui Lin, a környező karsztvidék miatt híres. A mészkőhegyek ameddig a szem ellát mindenhol olyan formát vettek fel, amilyet csak a gyerekek rajzolnak. Amatőr szemmel abban különbözik a szintén cakkos Zhangjiajie-től, hogy itt nem meredek oszlopok, hanem elegánsan lekerekedő vagy csepp alakú huplik láthatóak, melyeket teljesen elborít a dús, zöld növényzet. Már túltettem magam azon, hogy oly sok mindent nem értek Kínában, de majd egyszer utána nézek miért jönnek létre ilyenek errefelé, és a világon miért csak itt.

Míg Guilinben érdekes látványt nyújtott a nagyváros és a púpok együttélése, addig ha igazán testközelben szeretnénk lenni a természettel, akkor Yang Shuo falut érdemes célba venni. A települést mi a Lijang folyón lecsorogva közelítettük meg. A cuccainkat busz hozta utánunk, mert azok nem fértek volna fel a négyszemélyes, néhány szál PVC csőből készült "bambusz tutaj"-nak füllentett tákolmányra. 

A víz jó meleg és tiszta volt, és az egész egyébként igazán relaxáló lett volna ha nem egy minimális kipufogódobbal pöfögő benzinmotor hajt minket, és a körülöttünk lévő tutajok tucatjait. Persze a tájat ez sem tudta elrontani, az igazán elképesztő volt és többször kikötöttünk út közben bámészkodni valami oldalágban vagy zátonyon, a kapitányunk pedig igen kemény munkát végzett, lökdöste el a teknőt a mólóktól, felugrott majd bambuszbottal rákormányzott amíg ki nem sodródtunk elég messzire és mélyre hogy a motorral navigáljon.

Két óra alatt értünk Xing Pingbe, ahol megtalálható az a turisták által frekventált pont, ahonnan (elméletileg) úgy fest a táj ahogyan azt a 20 yuanoson ábrázolták és pénzért lehet vele fotózkodni, de mi természetesen kicseleztük a rendszert. Magyarok, hej!

Xing Pingből busz Yangshuoba, hostel felkutatása, málha le majd irány felfedezni. Sajnos a hostelünk melletti hegyre valami rendkívüli biztonsági okból nem lehetett felmászni, szóval inkább a kikötőt, a hidakat, parkot és a város szélét jártuk körbe délután, mert azért ad egy erős karaktert a falunak is a sok hepe-hupa.

A nézelődést némiképp lassította a rekkenő hőség, én gyakorlatilag minden árusnál ledöntöttem fél liter vizet. Üdv Dél-Kínában. Ha víz nem volt, akkor bármilyen folyadék megfelelt. Így került többek között testem templomába fél liter licsi-lé, és egy pohár bambusz-lé is. Utóbbi egyébként igen látványos módon készül, már csak ezért megéri a 70 forintot: egy hatalmas préselőn átkínoznak egy marék bambuszt, ami bizarr zöld levet ereszt, ebbe belehajítanak pár jégkockát, és voilá. Ez a lé Andris szerint olyan ízű mint a dinnye héja, Gergő szerint szeder, szerintem meg valami eddig azonosítatlan háttér íz a multivitaminos üdítőkből. Nagyjából másfél-két méter bambuszból lesz két deci lötty, szóval a bambusz világpiaci ára nem lehet valami magas. Egyébként vacsorára is bambuszt ettünk bambusszal, ugyanis taoista vega étteremben vacsoráztunk, a menü 90%a tartalmazott bambuszt és tofut, és utóbbival mindenki hadilábon áll. Érdemes megemlíteni a bambusz alábbi, jól elkülöníthető felhasználásai módjait, amiket láttam: építőanyag, állványzat, tutaj, evező, kézműves turistavacakok,  túrafelszerelés, majmok elleni fegyver, vízvezetékcső, kaja, pandakaja. Ez egészült ki most a piával. Kíváncsi vagyok pálinkát lehet-e főzni belőle.

Yangshuo egyébként legalább annyira turistás, mint Guilin: van egy fő utcája, ahol nyugati kajákat is kapni (bajor népviseletbe öltözött szőke német hotdog árussal azt hiszem mindent elárul, kontrasztként Guilin előtt öt napig nem is láttunk fehér embert...) a többi része mondjuk elég dzsumbulyos, koszos, mindenki a bambuszhajók pakolásával és szervizelésével van elfoglalva, az egyik sikátorban pedig láttunk egy satnya skorpió szerű lényt. A helyiek egész jól nyomják az angolt, bár a kommunikáció kimerül abban, hogy öt percenként oda jön valaki, "hello bamboo?" felkitáltással mert bambusz raftingolni szeretne minket vinni.

Másnap már reggel érezhető volt, hogy a Nap nem fog kímélni, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy bicajra pattanjunk és két keréken járjuk körbe a vidéket, elsősorban a Yulong folyó mentén, ahol a hegyek talán még furcsábbak voltak, és sokkal nagyobb volt a csönd, mert a Yulongon tényleg csak igazi bambusz teknőkkel lehet közlekedni, melyek át tudnak vergődni az apró gátakon, melyek a víz szintjét biztosítják. Tulajdonképpen felkerekeztünk a folyó egyik oldalán, le a másikon, végcélunk a Hold-hegy volt, ami arról kapta a nevét, hogy egy félkör alakú lyuk van benne, ami a kínaiaknak hold, mert imádnak ilyen neveket adni. Az út első néhány órájában sokszor rendes út, és így forgalom sem volt, elég jól kettesben lehetett lenni az abszurd tájjal. Ez az az érzés ami elég kevésszer adatott meg eddig Kínában.

Valahol hiba csúszott a gépezetbe (vagy a térképbe) mert néhol tényleg nem volt út, csak terméskövekkel kirakott ösvény, ami olyan falvakba vezetett ahol nem túl sok turista fordulhat meg, leginkább talán egy sem, és ezért a "hello bamboo" emberek sem próbálkoztak, pedig addig ezt a mondatot az elmúlt 24 órában minden egyes kínai elmondta nekünk. Sajnos a Yulongot csak a hidaknál láttuk, ami talán nem is baj, mert ahogy az ember csatakosra izzadtan figyeli amint a tutajozók a színes kis napernyők alól boldogan fröcskölik egymást, az szinte már felháborító.

Andris ebédelt valami random útszéli helyen, aztán sajnos nem valami szerencsésen választottunk hazautat, mert egy órás szakaszon nonstop retteghettünk ahogy a szerpentinen mikor csap el vagy robban az arcunkba valami harminc éves teherautó ékszíja. A teherautóforgalom kizárólag a turizmusnak köszönhető: a folyón lecsorgó bambusz tutajokat viszik vissza ötösével-hatosával, sajnos egy ilyen szervízútra tévedtünk rá mi is.

Yangshuoba visszaérve letettük a bicajokat a kölcsönzőben, majd a hostel hűtött előterében mindenki eldőlt, mint a rohadt nád. Kicsit kifújtuk magunkat, majd málhát fel, és irány buszt fogni, ami elvisz a buszpályaudvarra, ahol buszt fogunk ami elvisz a guilini vonatpályaudvarra, ahol vonatot fogunk ami elvisz Shenzen-be. Na jó, utóbbira már meg voltak a jegyek, ami kivételesen nagy hibának bizonyult, ugyanis a yangshuoi Monkey Jane hostelben nagy betűkkel hirdették, hogy alvós buszok ugyanennyiért vittek volna minket helyből. Fene. Yangshuoban nem annyira találtuk meg a buszmegállót, amíg én kínai gyerekeknek adtam aláírásokat és közös fotót, addig a többieknek egy öregasszony azt állította, hogy a férje a buszsofőr, és 40-ért elvisz. De mi tudtuk,hogy a busz 1-be kerül. Aztán alkudozás közben a szeme sarkából meglátta, hogy jön a busz, és hirtelen nagyot engedett az árból, de így se nyerte el a tendert. Guilin-be másfél óra volt az út, ami pont elég, hogy valami borzasztó filmet levetítsenek ultra hangerővel, szóval nem haboztak, le is vetítették. Megvacsoráztunk majd még arra is volt időnk, hogy a Wada Girls hostelben lezuhanyozzunk és átöltözzünk a hard seat éjszaka előtt. Látszik, hogy turistás helyen járunk, mert most egy fiatal angol párral szemben ültem a vonaton, akik már 10 hónapja utaznak és még félúton sincsenek. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy mellettünk egy nő egy nagy vödör angolnát, egy másik pedig vödör műanyag ruhafogast szállított valahová. Nyilván ahová viszik, ott nincsen. Folyt köv!