Aki azt hitte, hogy a Chammal és a Kókusz Egyházzal véget ért az Agyament Vietnami Vallások listája, az hatalmasat tévedett! A legjobb még csak most jön: kaodaizmus. A huszadik század elején megalkotott, az ismert világunk összes hitét és tudományos eredményét összekotyvasztó (de azért leginkább buddhizmusra épülő) egyháznak ma is több millió követője van az országban. Szentjeik, prófétáik egészen széles körből kerülnek ki, többek között a panteon részét képezi Lenin, Victor Hugo, Napóleon, Churchill, Jefferson, Jeanne d'Arc és Shakespeare is. Ők szerintem sok mindenre hajtottak életük során, de arra biztosan nem, hogy egy ázsiai vallás alappillérei legyenek. Illusztris társasághoz illusztris templom is jár: a Cao Dai főkatedrális nagyjából úgy néz ki, mintha Gaudi, Hundertwasser és a Szent Basil Székesegyház tervezőbrigádja egy szép napon oltári módon betéptek volna, és ezt találták volna másnap reggel a tervezőasztalon. Egy hangyányit giccses, na. Éppen a déli misére értünk a templomhoz, amit a karzatról meg lehetett tekinteni. A tucatnyi turistára jutott tucatnyi szigorú öreg Cao Dai néni. Az enyém, ha úgy érezte, hogy valamit rosszul csinálok akkor hidegvérrel fejbe kólintott a kis táblájával, aminek az egyik oldalán a "No Photo" a másikon a "No talking" felirat volt. A Cao Dai szertartás nagyon kellemes volt, de olyan hatást keltett, mintha valami filmbéli őrült szekta gyűlésén lennék, a Cao Dai hívők csuhában térdelve ütemre mormogtak. Nem tudok napirendre térni afölött, hogy a Kókusz Királyságot betiltották, ez pedig a mai napig virágzik!

Ahhoz képest, hogy három órát buszoztunk, arra már nem volt idő, hogy megvárjuk a szertartás végét, ezért nem tudtam körbe nézni a templomban. Csoportos utazáshoz méltóan ugyanis menni kellett ebédelni a haver kifőzdéjébe. Itt lenyeltem az ebédet, közben két angollal kitárgyaltuk a világ nagy dolgait a busz indulásáig. Buszra pattanva hirtelen rájöttem, hogy menten szomjan fogok halni, de a sofőr azt mondta már indulunk. Nem indultunk, várakoztunk, nyugodtan lemehettem volna egy üveg vízért, ha nem kamuzik. Persze ahogy leszálltam, indultunk. Na mindegy.

A következő állomásunk a Cu Chi alagutak voltak, ehhez szinte Saigonig vissza kellett menni, ugyanis a harci alagutakat az amerikaiak orra alá ásták a VietKongok. Az amerikai szőnyegbombázások és vegyi hadviselés elől a föld alá menekülő vietnamiakról a többség hallott már, ha más nem akkor a filmvászonról beugrik a pálmafák mögött villanó napalm bomba képe és a chopper ablakából rizsföldeket géppuskázó frenetikusan kacagó őrült amcsi. Hát, ez itt történt.

A lényeg, hogy a környék földművelő népei, élükön Cu Chi falu hősies lakosságával létrehoztak egy 250 km-es alagúthálózatot, ahol több tízezren éldegéltek a föld alatt, és szívatták az amerikaiakat. Az amerikai hadigépezet tényleg MINDENT megpróbált az intézmény felszámolására, de hiába dobtak le háromszor annyi bombát, mint a második világháborúban, hiába irtották ki a teljes dzsungelt vegyi anyagokkal, hiába fésülték át a terepet ezerszer, mindig volt egy Viet Kong egység a hátuk mögött, aki lőtt párat, aztán elnyelte a föld. Az alagutakat kutyákkal is megpróbálták feltárni, de a kutyák fogyóeszközhöz méltatlan módon hajlamosak voltak aktiválni a bejárathoz elhelyezett taposóaknákat, másrészt pedig a lyukak illatát amerikai ruhákkal és szappannal kendőzték el az okos vietnamiak. Igazi mérnöki remekmű az "alagútváros", szellőzőkkel, csapadékvíz-elvezetőkkel, konyhákkal, lőállásokkal, és mindennel ami ahhoz kell, hogy borsot törjenek az amerikaiak orra alá, mint például az aknagyár, ahol szétfűrészelték az amcsik által ledobott, de fel nem robbant 500 kg-os bombákat. Ehhez azért kellhetett egy idegrendszer. Volt ezen felül mindenfelé egy csomó primitív csapda, amiket a vietnamiak sok szeretettel állítottak az amerikai katonáknak. A legkülönfélébb csapóajtók és vermek, illetve a fákról lengő buzogányok lényege minden esetben az volt, hogy jó nagy, fekáliával megkent vas- és bambuszrudakat juttasson az óvatlan megszálló testébe.

Ha valaki jó mélyen a pénztárcába nyúl, akkor ki lehet próbálni a korabeli fegyvereket és telepített géppuskákat is a lőtéren, de mindenesetre a durrogás mindenki számára elég egyedi hangulatot kölcsönöz az egykori hadszíntérnek. Ami engem a lövöldözésnél jobban vonzott, az az alagútban mászkálás. Azt tudni kell, hogy az alagutak nagy része nem jóléti országból érkezett valagak befogadására készült, és a korabeli szabvány 20x40 cm volt, ahová én még éppen beférek, de a kanyarokat nem tudom hogyan venném. Van azonban egy 150 méteres szakasz, amit azonban annyira kibővítettek, hogy ne szoruljanak be a turisták. Itt törpejárásban és kúszásban, csatakosra izzadva végigszenvedtük magunkat még két bevállalós sráccal meg egy indonéz lánnyal.

Összességében le a kalappal a vietnamiak szívóssága előtt, akik évekig itt éltek. Nincs még egy nép a világon ami olyan skalpokkal dicsekedhetne, mint ők, az biztos. Többször megverték a térség domináns hadseregeit (mongolok, kommunista Kína) és olyan világhatalmakat, mint a franciák és az USA. Az amerikaiak eszeveszett pusztításának nyomait egyébként a Ho Chi Minh City-ben található War Remnants Museumban is meg lehet tekinteni, már akinek van gyomra a sok dioxintól eltorzult gyerek fényképéhez, én elég gyorsan menekülőre fogtam.

Ho Chi Minh City-ben, azaz HCMC-ben, azaz Saigonban sajnos alig töltöttem el időt, mert annyira megtetszett a vietnami vidék, hogy leragadtam az ide vezető úton, viszont az út végét erőteljesen lehatárolta a repülőjegyem Budapestre. Éppen ezért csak két esti séta és egy délelőtti múzeum körtúra alapján állítom, hogy ez egy marha jó város, ami Hong Kong után a második helyet szerezte meg nálam.

A Phạm Ngũ Lão-nál laktam, ami a helyi "backpacker" körzet (olyan, mint Bangkokban a Khao San), de a város még a központból is óriási, úgyhogy rengeteget moto-taxiztam az egymillió moped között. Ha valaki azt hiszi, ez egy költői túlzás, akkor nagyon téved: HCMC a motorok nem hivatalos fővárosa, minden lakosára jut legalább egy robogó. Állítólag a motorok és személygépkocsik aránya nagyobb mint tíz az egyhez, nem csoda, hogy autót csak a főutak környékén látni. Ebből, és a népsűrűségből következik, hogy olyan tömegben haladnak a motorosok, hogy az elképzelhetetlen. Persze profi, helyi robogós mögött ülve az egész csak egy kaland.

A kihívás ott kezdődik, amikor például gyalog át kell kelni egy úttesten. Szerencsére ez sem az a drámai öngyilkossági kísérlet, mint aminek kívülálló számára elsőre tűnhet. A forgalom sebessége nem túl nagy, és ha magabiztos, egyenes vonalú egyenletes mozgással halad az ember, akkor a bukósisakos őrültek ki fogják kerülni. Lehet, hogy csak centikkel, de az biztosan ki volt számítva. Összességében nem veszélyesebb itt közlekedni, mint bárhol Budapesten, egyszerűen csak más. Mondanom sem kell, megint megjött a kedvem ahhoz, hogy megtanuljak motorozni, bár azt hiszem Réka megint le fog beszélni. :)

Egyetlen helyre nem mentem motorral, és ez volt egyben az utolsó utam is Ázsiában. A reptéri taxiért előre fizettem a hotelben, hogy aztán úgy érezzem magam benne a sok robogó között, mint valami pöffeszkedő úr. Szívesebben robogóztam volna én is. De hát ennek a kalandnak is vége kell, hogy legyen. Utolsó mozzanatként még átéltem egy igazi, autentikus lehúzási kísérletet, ugyanis a taxis komoly arccal, kézjelekkel közölte, hogy még borravalót is kell fizetnem a viteldíjon felül. Egy mosollyal elintéztem a dolgot, amit ő mosollyal viszonzott. Azt hiszem, ha beszéltünk volna akár csak néhány szót is valamilyen közös nyelven, ez valami olyasmi lett volna, hogy:

- Haver, ne röhögtess!

- Ok, csak megpróbáltam!

Hát, így indult a hazaút, de aztán teljesen normálisan végződött. Az éjszakát a Qatari reptér jégvermében töltöttem. Vettem tevetejből készült csokit. Szóval most már újra itthon vagyok, de lesz még egy mindentlezáró poszt, amint elkészül!

My Tho-t úszó épületeivel és változatos szigetvilágával reklámozzák, de gyakorlott szemű úszófalu-látogatóként mondom, hogy már nem annyira úszik, elég szépen partra vetődött. A tegnap megismert spanyolokkal indultunk el felderíteni a környéket, és hamar megállapítottuk, hogy talán napok óta mi vagyunk az egyetlen nyugatiak akik ilyet tesznek. Utoljára Kínában tapasztalt kiemelt figyelem övezte minden mozdulatunkat, gyerekek köröztek kattogós bicajjal mögöttünk, és rengeteg vállalkozó szellemű megkérdezte, hogy mit keresünk. A választ már nem sokan értették, és különösebben nem is kerestünk semmit, csak végigmentünk a folyó mentén az egyik oldalon, vissza a másikon. Persze nem olyan egyszerű a gyalogosok dolga, hiszen Vietnamban a legmagasabb szintre fejlesztették a gyalogos forgalom ellehetetlenítését. Építenek ugyan keskeny járdákat, de a funkciójára nem sikerült ráérezni, szóval elfoglalják a motorok. A járda mellett pedig utcai árusok és autósok parkolnak. Jobbára tehát az ember az úttest közepén sétál, ahol húsz centire húznak el a robogók.

Visszafelé azt hittük, hogy egy városi tónál kötünk majd ki, de csak egy focipálya méretű víztározó volt, amiben hattyú formájú vízibiciklik szomorkodtak. Itt vacsora gyanánt kipróbáltuk –az útikönyv szerint – város nevezetességének tartott levest. Igazából egy felturbózott phó volt, nekem bejött de a spanyoloknak nem. Aztán vettem chipset, és ezzel el is fogyott a tennivaló. Mint mondandómból érezhető, ide nem a város miatt érkeznek turisták, hanem mindenki a szigetvilágra kíváncsi.

A szigeteken a hatvanas évek zűrzavarában a legendás Coconut Monk (Kókusz szerzetes?) megalapította a Kókusz Királyságot és a Kókusz Vallást, aminek mintegy 4000 követője csak kókuszon és kókusztejen élt. A mókának a háborúból felocsúdó vietnami kormány vetett véget, és egy évtized virágzást követően letartóztatták Őkókuszságát azzal a gyanúval, hogy szektát épít. Nahát. Hagyatéka egy gazdasági és természeti szempontból is egyedülálló szigetcsoport, ami néhány óra alatt körbe lehet hajókázni és csónakázni.

Láttunk és kóstoltunk például helyi extrém gyümölcsöket (sárkánygyümölcs, sapote, longan, takonyszerű vízi kókusz, stb...), illetve belőlük készülő mézet, aztán ebből mézből készült teát, és közben lehetett helyi hangszereket is próbálgatni, amire már hetek óta áhítoztam. Sokat csónakáztunk vízi kókuszok között, és meglátogattunk egy kókuszcukorka (coconut candy) gyárat is, ahol a helyi asszonyok olvasztják a kókuszt, ami ettől olyan lesz, mint a karamell, és innentől nagyjából úgy is bánnak vele: pogácsaszaggatóval kis egységekre vágják, majd ehető rizspapírba csomagolva zacskózzák. Ezzel meg is találtam a tökéletes édesség-szuvenírt, amit azóta kerestem, hogy a babos holdsüti projekt kudarcot vallott (az alany szétplaccsant a táskámban).

Ebédkor összefogtunk az asztaltársasággal, és közösen rendeltünk egy sült kobrát is. Szokás szerint csirke ízű. Innentől a szervezés kicsit bénácska volt, mert rengeteg szabadidőnk volt, de hogy mennyi, az csak a végén derült ki, közben nem tudtunk semmit. Én azért elmászkáltam az éppen aktuális szigeten (ami őszintén bevallom, hogy nem tudom milyen nevet viselt). Egy holland sráccal próbáltunk friss kókuszt dobni a kókuszpálmákról, de sosem sikerült elkapni, és a becsapódáskor keletkező nagy sáros repedés lehetetlenné teszi a kulturált fogyasztást. Az egyik próbálkozásnál a leszakadt kókusz becuppant a sárba, és amikor mentem volna, hogy kipiszkáljam, akkor észrevettem tőle kartávolságnyira egy hús-vér kobrát is. Mondhatom, jól befosatott! A kajálda mellett ugyan ott várakozott vagy öt kobra ketrecben, de fene se gondolta, hogy ezeket itt fogják harminc méterre!! Kobrán kívül láttam még a szigeten két (híres vietnami) vízibivalyt, egy arasznyi botsáskát, illetve egy egeret, mint egzotikus állatot. Érdemes volt még szemmel tartani a pókokat, mert előszeretettel szőtték a hálójukat keresztbe az ösvényen, és mivel a helyi lakosság jelentősen elmarad az én magasságomtól, ezért ezekbe én arcoltam bele. Jó nagy pókok is voltak, arasznyi "lábfesztávolsággal", bár kisebb testtel, mint a Macao-n látottak.

Jó három órát töltöttünk ezen a szigeten, mire jött értünk a motorcsónak. A kikötőben felszedtem a cuccomat és rohantam a saigoni buszhoz. A beszállás nem ment gördülékenyen, mert a csomagok berakásával megbízott gyerek nem értette, hogy egy kisebb térfogatba egy nagyobb térfogatú hátizsák akkor sem megy be, ha nagyon erősen üti, mert vannak alapvető fizikai törvényszerűségek. Az út ezek után zavartalan volt, és Saigonban tökéletes helyen, a backpacker utcában dobtak ki a buszból. Folyt köv tehát innen!

Can Thoba érve tehát változó intenzitással esett, én pedig befoglaltam a szállást. A mamasan odaadta a reggeli kuponomat, majd szúrós szemmel rám nézett és mellékelte teljes angol tudását: „No paper, no breakfast!”. Aztán érezte, hogy kicsit durvára sikerült, mert elnevette magát. Én vele nevettem, aztán eltettem a fecnit az útlevél és a százdolláros vésztartalék mellé a priority cuccok közé, mert hát a reggeli fontos étkezés, és az nevet, aki utoljára nevet.

Amikor úgy tűnt, hogy az eső erejét veszti, akkor egy brit sráccal, aki szintén a lobbiban toporgott, elmentünk felderíteni a környéket. Igazából Can Thoba minden turista a Floating Market (úszó piac) miatt érkezik, ami reggelente van, de azért kellően nagy város ahhoz, hogy ne unatkozzon az ember a többi napszakban sem. Egész hűvös lett, és még a levegő is járt, szóval a szokásostól eltérően nem izzadtam csurom vizesre száz méter megtétele után. Helyette mire Ho Chi Minh apó óriási szobrához értünk újra elkezdett esni, szóval bölcsen megpihentünk egy bia hoi intézményben és lenyeltünk egy csapolt sört, mert az finom, illetve megfigyeltük, ahogy a vietnámiak küzdenek az esővel. Ilyenkor azért megritkulnak a motorosok, de nem adják fel. Előkerülnek a teljes testet, sőt, teljes motort beburkoló esőkabátok, amikből csak a lámpa és a hátsó fertály lóg ki, hogy világítani és kipufogni azért tudjon a jármű.

Amikor elállt, akkor megnéztük a közeli Ong Pagodát, aztán Kevin mondta, hogy feladja mára az esővel való küzdelmet, inkább visszamegy a hostelbe. Az eső már csak szemerkélt, nekem meg mehetnékem volt, szóval beöltöztem és elindultam a piac felé, mert az általában érdekes. Hát, most nem volt az, pláne ilyen szar időben (gondolhattamvolna) de legalább váltottam pénzt (a milliomossá válás legegyszerűbb módja egyébként, ha az ember beváltja a pénzét vietnami dongra - 10e forint kb. 1 millió dong), aztán hirtelen jött gazdagságomból fakadóan vettem licsit, meg elbóklásztam. A város két Wat-jából az egyikben egy fiatal buddhista szerzetes nagyon barátságosan fogadott, bár egy szót nem értettünk egymás szavából, de azért megmutogatta a Watjuk minden kis zegét-zugát, aztán tíz próbálkozásra sem sikerült fényképet készítenie rólam, pedig biztos látott már okostelefont régebben is. Azt hiszem Andris mesélte, hogy a legtöbb Ázsiai országban a középosztálybeli tinédzser fiúknál gyakori az 1-2 év buddhista szerzetesség, kábé, mint a sorkatonaság. Szerintem ez a kelekótya szerzetes is ilyen lehetett.

A napot egy banh xeo palacsintával zártam, aminek a tésztájába darált és egész rákokat, illetve disznódarabkákat is belesütnek, aztán fűszeres tésztával és bambuszcsírával megtöltik, végül többfajta szósszal és mártogatni való zöldséggel tálalják. Király volt. Felkerestem még Ho apó szobrát esőmentesen, immáron sötétben, szóval csak úgy ragyogott az éjszakában. Kínához képest Vietnamban még sokkal komolyabban veszik kommunizmust, és igyekszenek fenntartani a látszatot. Minden lámpaoszlopon lobog a sarlókalapácsos vörös zászló, és a KFC ezredesre hajazó Ho Chi Minh képmásába is percenként bele lehet botlani.

Másnap hajnalban indult a kishajó a Cai Rang floating marketre, ami állítólag a legnagyobb ilyen piac Vietnamban. Nagyjából tucatnyian voltunk a motoros csónakban, illetve mellékelve volt még egy idegenvezető, aki a mondandóját úgy próbálta hosszabbnak feltüntetni, hogy mindent háromszor megismételt változatos hangsúllyal, kulcsszavakat szótagolva, mintha mi lennénk, akik nem tudunk angolul, és nem pedig ő.

 Az ilyen úszó piacokon a különböző tranzakciók a hajók és csónakok között zajlanak le. Ez elősegíti a könnyű szállítást és a nagy tételben való adás-vételt. A vidéki gazdák ide hozzák a termésüket, kitűzik a hajó melletti hatalmas bambusz bot csúcsára amit árulnak (ananász, kókusz, cipő, hal, stb.) és lehorgonyoznak 1-2-3-4 napra, amíg el nem fogyott a portéka az utolsó szemig. Mivel az ilyen gazdák száz kilós tétel alatt szóba sem állnak senkivel, ezért a turisták számára inkább a motorcsónakon cirkáló mozgó árusok az izgalmasak, akik körbeveszik a turistahajót, mint a hangyák a kockacukrot, és tukmálnak mindent az arcukba. Minden alatt például frissen sütött reggelit (tojás-bagett, pad thai), kávét, banánt, kalapot, stb. kell érteni. Ez nagyjából öt percig érdekes, utána kínos, hogy senki nem vásárol semmit. Forgolódtunk egy keveset a hajóval, aztán amikor a banánosgyerek is megtette a harmadik kísérletet üzleti kapcsolat kiépítésére, akkor elindultunk kifelé a piacról. No, nem haza, hanem egy rizsültetvényre, ahol megnéztük hogyan is nő a rizsa, aztán a Mekong Delta legnagyobb rizs-raktárában megmutatták hogyan tárolódik a rizsa zsákokban, és megmutogatták mennyi fajta rizsa van. Fehércsokolá… őőőő -rizs, barnarizs, dara-rizs, koszos-dara-rizs, félbe törött rizs, rizspor, rizshéj, héjas rizs, és még sokan mások. Ezek mind-mind más gazdasági funkcióval bírnak, többnyire a jó rizsából az emberek esznek, a rossz rizsából pedig a halak esznek az úszó házak alatt található halfarmokon. Ez után megtekintettük, hogy mi lesz a közepesen rossz, félbe törött rizsából: hát rizstészta! (angolul: rice noodle) Ebbe a vietnami éttermekben lehet tekerni a különböző húsokat, rákokat, gombákat és zöldségeket, meg a spring roll-t (ami leginkább a burito ázsiai verziója, kisütve vagy frissen tengeri herkentyűkkel és zöldfűszerekkel). A rice noodle-t egy kis helyi üzemben nagyjából 10 asszony manifaktúrálta, és nagyjából úgy készül, mint a palacsinta, csak megszáradva sokkal keményebb, áttetszőbb és íztelenebb lesz. Az elkészült fél méter átmérőjű lepényeket halmokba rakják, utána csomagolják vagy aprítással tésztát készítenek belőle. Ez a tészta a phó leves, azaz a legfontosabb vietnami kaja elsődleges hozzávalója. Hát igen, itt tényleg minden a rizs körül forog. Nemhiába, a Mekong Deltát „Ázsia rizsestálja” névvel is illetik. Annyira jó és bő az itteni rizstermés, hogy a területnek köszönhetően Vietnam a világ második legnagyobb rizsexportőre. Ezt a wikipédiáról tudom. Statisztika helyet a guide például olyanokat mondott, hogy Vietnam formája olyan, mint egy parasztasszony a vállán egyensúlyozott bambuszrúdra akasztott két tál rizzsel. Amúgy tényleg bele lehet képzelni.

A buszom 13:00-kor indult My Tho-ba, szóval Can Tho-ban befejeztem a városnézést és ettem egy jó marhahúsos Pho-t (ez – ha már szóba került, nagyjából olyan, mint a húsleves, csak ázsiai alapanyagokból, mint például a rizstészta, csillagánizs, gyömbér, salottahagyma, thai bazsalikom, bambuszcsíra, stb. - ezeket mindenki magának válogathatja össze). A buszozás nem volt túl érdekes, csak az izgatta a fantáziámat, hogy miért akarnak megfagyasztani a légkondival. Folyt köv My Tho!