Immáron egy szál magamban folytattam az utat, és minden eshetőséget illetve szívás-faktort értékeltem mielőtt kiválasztottam pontosan merre is menjek, és oda hogyan jutok el. Más utazók beszámolói alapján ugyanis Vietnamban elég nehéz közlekedni. Ahová menne az ember, oda vagy nincs tömegközlekedés, vagy csak száz átszállással, viszont a jegybodega pultja mögött ülő Bözsi számára az átszállás túl elvont fogalom.

Szerencsére a kapitalizmus áldásaként a helyi utazási irodák egymással versengenek az utazók dollárjaiért, és potom pénzért viszik az embert A-ból B-be, és onnan C-n át akár végig az egész ábécén. Ennek az az oka, hogy Vietnam eléggé bowlingpálya alakú, szóval aki végig szeretné járni az vagy délről megy északra, vagy északról délre, és a legtöbb turista elég kötött pályán mozog ahhoz, hogy a különböző utazási irodák szépen, olajozottan berendezkedjenek. Az Open Tour modell lényege, hogy baromi olcsó az utazás, mert a busz ugyanazoknál az éttermeknél és szállodáknál áll meg, ahol persze nem kötelező pénzt költeni, de a többség mégis megteszi. Az utazáson kívül szerencsére elég minimál szervezettségűek, többnyire letesznek-felvesznek a szallodájuk előtt, nap közben pedig néhány program alternatívából lehet választani, amik vagy eleve benne vannak az árban, vagy nagyon olcsóak, mert szintén open tourra alapulnak. Én most, hogy megszabadultam (hehe) a bölcsészektől, olyan dolgokat fogok beválogatni a programomba, amilyeneket eddig nem volt alkalmam megnézni, pl. hogy hogyan zajlik a helyi gazdasági élet. Tulajdonképpen már az útvonalat is ennek rendeltem alá.

Kezdetnek azonban még Kambodzsában voltam, és úgy döntöttem innen Vietnamot a Mekongon hajóval lecsorogva közelítem meg. A hajózás viszonylag eseménytelenül telt, a határátkelés flottul ment, a Mekong pedig hatalmas (Duna vízhozam 3-4szerese), ezért jobbra-balra alig látni a két partot. Illetve egy percig majdnem történt valami, ugyanis a taton mellettem ülő spanyol (kanáriszigeteki) hapsival egyszerre kaptuk fel a fejünket arra, hogy valami nagyot prüszköl-szusszan a vízben. Neki is rögtön az jutott eszébe, hogy Irrawaddy delfin, de elvileg azok baromira nem élnek a Mekong ezen szakaszán, és az egész Mekongban van belőlük max száz példány. Máshol sem éppen a leggyakoribb faj, ugyanis gyakorlatilag már kipusztult, csak még nem látja be. 20-30 fős elszigetelt populációk vannak más-más folyókban elszórtan. Bár a WWF nagyon igyekszik, de nem túl jók a kilátások az élőhelyeik visszahódítására. A Mekong vízgyűjtő erőteljes iparosítása nem éppen jó irányba tolja a folyamatot, és finoman szólva a fejlődő országok halászainak nem a kúposfejű delfinek vagy féltonnás édesvízi ráják megőrzése jelenti a prioritást. Amellett, hogy ebben a folyóban a második legnagyobb a biodiverzitás a bolygón, egyben ez a legjobban halászott édesvíz is. Itt fogják ki a világ (!!!) édesvízi halainak több mint negyedét, szóval a Mekong halászai tényleg nem szarral gurigáznak. Azért szurkoljunk együtt az Irrawaddy delfinnek!

A kikötés Chau Docban nem várt izgalmakat hozott, ugyanis jó időzítéssel az utolsó ötven másodpercben leszakadt az ég, persze esőkabátra meg táskakotonra nem volt idő, ezért begyűjtöttem a "25 kilós táskával himbálódzó mólón futás" világrekordját. Gratulációk helyett szállást kaptam, méghozzá magán a himbálódzó mólón, ugyanis az úszó hotelben foglaltam szobát. Ezt is ki kell próbálni. Belülről teljesen olyan mint egy normál szoba, csak az átlagosnál több benne a mentőmellény, és néha elkezd billegni. Amíg elállt az eső, eddig bepótoltam a hiányzó alvást, majd elmentem felfedezni Chau Doc-ot. Két utcás városka, néhány szép átjáróházként működő buddhista templommal, ahol páran füstölőt égetnek, illetve buddha hasát simogatják, hogy az így szerzett áldást magukra kenjék. Kivonszoltam magam még a halpiacra is, amit szeretek nézegetni. A halak jellemzően a "pincéből" származnak, azaz az úszó bádogházak alatt kifeszített háló fogságában növekednek. Én is megtekintettem hogyan növekednek, az érdeklődők kedvéért dobnak nekik egy kis rizses haltápot, és akkor azt is látni hogyan bunyóznak.

Éjszaka valaki úgy gondolta jó ötlet kicsit bőgetni a generátort, hogy éjjel háromkor is legyen elég áram, aztán 5:50-kor valaki egy hatalmasat vert az ajtómra azzal a felkiáltással, hogy már van reggeli. Szóval jól aludtam. A reggeli programom a Cham falu meglátogatása volt, ahová a hotel vendégeit ingyen elvitték hajóval. A Chamokban az az érdekes, hogy muszlim vallásúak, ami azért nem a leggyakoribb dolog a régióban. Ezt a cölöpviskók teraszán szövögető asszonyok ruhái mellett egy akkora mecset nyomatékosítja, amekkorát Marokkó óta nem láttam.

Innen elvittek busszal a környék egyetlen hegyéhez, amire buddhista dolgok települtek, többek között egy nagyon abszurd barlangrendszer, benne sejtelmesen megvilágított szobrokkal és dunsztosüvegre emlékeztető klímával. A barlang csúcspontja egy tükrökkel teli szoba, ahol egyé lehet válni egymillió fröccsöntött műanyag buddha tükörképével. Transzcendens élmény volt. A templom amúgy szép, csak valamilyen okból tele van centis vöröshangyákkal, az ember meg ugye mezítláb van. Lehet, hogy ez is valami próba. Egy sem harapott lábon, szóval gondolom átmentem.

A buszom 11kor indult Can Thoba, és igazi maradandó élménnyé küzdötte fel magát. Az hagyján, hogy tömeg volt, és akárhogy hajtogattam magam, akkor sem fért el a lábam, de mindennek a tetejébe az út annyira huplis, a busz pedig annyira rossz volt, hogy a habtestem legalább percenként egyszer a levegőbe emelkedett, hogy aztán a hupli másik oldalán szabadesésben találkozzon az üléssel. Szóval benyomorodva pattogtam pár ezret. Amikor már kezdtek leszáradni és letörni a lábaim, akkor megálltunk röpke két órára ebédelni, hogy utána aztán huszonöt perc alatt Can Thoba pattogjunk. Érkezéskor a biztonság kedvéért leszakadt az ég, szóval kiszálláskor Isten nevét jelzős szerkezettel a számra vettem, és megint futottam a csomaggal. Szerencsére a hostel csak egy köpésnyire volt. Folyt köv Can Thoval!

Az európai történelemben is voltak olyan népirtások, melyek hallatán az ember csak egyik lábáról a másikra állva nyöszög a borzalomtól és ázsiai utunk során is bőven találkoztunk már a kegyetlenkedéssel (Nanjingi mészárlás Kínában, Halálvasút és Híd a Kwai Folyón Thaiföldön, stb.) de ami Kambodzsában alig több mint 30 éve történt, az tényleg az emberiség legsötétebb bugyra. Gyakorlatilag egy ideológiától fűtött, hatalmon lévő mag kalapáccsal és kapával módszeresen szétverte több mint három millió honfitársának a fejét. Egy csöppet sem túloztam: a nyolcmilliós lakosság közel fele tömegsírba hullott a Vörös Khmer uralom négy éve alatt. A mai napig senki sem érti hogyan juthatott el ide egy békés, trópusi, ex-francia gyarmat.

A történet Pol Pottal kezdődik, aki francia ösztöndíjakkal még egy ZS-kategóriás párizsi iskolát sem volt képes befejezni, helyette nyomorúságában megismerkedett a francia marxizmus eszméivel, majd néhány évtized lappangás és tervezés után – ahogy az sok más környékbeli országban, pl. Kínában is történt – alulról megszervezte a saját kommunista parasztfelkelését. A tanulatlan, jelentéktelen fiatalokból álló Vörös Khmer vezérkar ígéretei között volt többek között, hogy győzelem esetén, a király visszatér a hatalomba, és minden jó lesz. A diadalt követően azonban a királyt végleg száműzték, és a Vörös Khmer rezsim pillanatok leforgása alatt olyan diktatúrát épített ki, amihez képest a mai Észak Korea egy humanitárius wellness központ. Pol Pot (azaz „Brother Number One”) kitalálta például, hogy a város, mint olyan, egy rossz dolog, ezért a városokat és a városi lakosságot el kell pusztítani. Kezdeti lépései között volt a városok erőszakkal és csellel való teljes kiürítése. A milliós Phnom Penh például azzal az ürüggyel került evakuálásra, hogy az amerikaiak le fogják bombázni. Bombázás nem volt, viszont bezárták a kapukat és onnantól se ki se be. Mindenkit marhavagonokba tereltek és a rizsföldekre vittek rabszolgának, ahol iszonyatos verések és éhezés közepette szolgálhatták az „új közösséget”.

A kevésbé szerencsések már nem jutottak el a rizsföldre sem. Aki ugyanis ellenállt, iskolát végzett, rosszra gondolt, beszélt idegen nyelveket vagy éppen szemüveget viselt (=értelmiségi volt), azt brutálisan megkínozták és kivégezték rendszerárulás vádjával.

A mészárlás nyomai ma is szem előtt vannak. Írtam már az angkori gyerekmunkások seregéről, a sihanoukville-i szexturizmusról és az általános mélyszegénységről, de a kambodzsai utazást Pol Pot pusztításának nyomai teszik igazán felkavaróvá. Phnom Penhben ezek közül elsőként az emblematikus Tuol Sleng-et kerestük fel, mely tulajdonképpen a több száz börtönné alakított iskola egyike. Hiszen ezekre úgy sincs szükség, az oktatás bűn.

Tuol Slengben látható, ahogy a termeket primitív kőműves módszerekkel egyszemélyes cellákká és kínzókamrákká formálták, és az egész épp olyan rohadt, vérfoltos, repedezett és sivár, mint egykor lehetett. A legtöbb ide kerülő rabnak fogalma sem volt, hogy miért tartóztatták le, de megtörve végül mindenki tollba mondta a vallomást, mely részletességének csak a kínzótiszt fantáziája szabhatott határt. Ez alapján aztán a páciens valamennyi ismerősét is le lehetett tartóztatni. Az elv nagyjából az volt, hogy meg kell ölni a kisgyerekeket is, hogy később ne állhassanak bosszút. Pol Pot szava járásával élve „Jobb véletlenül megölni egy ártatlant, mint véletlenül megkímélni egy bűnöst!”. Nyilván érezték, hogy az indoklás nélkül, véletlenszerűen begyűjtött és halálra kínzott emberek és gyerekek hozzátartozói nincsenek elragadtatva, szóval jobb lesz őket is megölni. És így tovább. Egy idő után eluralkodott a paranoia és a rendszer elkezdte önmagát is felőrölni, gyerekek nyomták fel a szüleiket, őrök az őröket, tiszt a tisztet. A Tuol Slengben raboskodó 20000 emberből mindössze 7 élte túl, kettejükkel egyébként a kijáratnál kezet is lehet fogni, kedves idős bácsik.

Tuol Slengben gondosan dokumentáltak is mindent az elfogástól a szétvert fejű hullákig. A kiállított nyilvántartási „mugshot” képekről meredő, rabosított srácok tekintetéből látható, hogy tudták ők is, innen már nem nagyon van visszaút. A legvérfagyasztóbb az, hogy kinézete és ruházata alapján bármelyik képen látható khmer legényről el tudtuk képzelni, hogy a szomszéd utcában kínálgasson éppen fagyasztott cukornádat vagy „verjúgó máj frend” felkiáltással tuk-tukot. Ez tényleg nem rég történt. Mivel gyakorlatilag a felelősségre vonás az évtizedek alatt hihetetlen módon szinte teljesen kimaradt, és a Vörös Khmer mészárosok visszatértek polgári hivatásukhoz, ötventől felfelé bármelyik ivókókusz árusról lehet csúnyát gondolni. A főkolomposok elítélése az elmúlt években megkezdődött, de például Pol Pot, vagy Duch (a Tuol Sleng parancsnoka) békés, gondtalan földművesként öregedtek meg unokáik társaságában. Szóval nincs igazság a Földön, na.

Tuol Sleng után meglátogattuk a Choeung Ek mezőn feltárt Killing Field-et, ami már a nevéből is látszik, hogy nem egy vidám hely. A Vörös Khmerek több száz ilyen Gyilkos Mezőre hordták teherautóval a bekötött szemű elítélteket, hogy aztán ott az éjszaka leple alatt, bömbölő zene kíséretében lemészárolják őket kalapácsokkal, sarlókkal, kapákkal, bambusz rudakkal, vagy ami épp kéznél volt. A Choeung Ek „befogadó kapacitása” napi 300 ember volt. Az emlékhelyre belépve az első, ami feltűnik, az egy díszes, több emelet magas üveg sztúpa (torony), melyben nyolcezer legyilkolt koponyája van, a polcokon olyan címkékkel, mint például „15-20 éves lányok”.

 Az eredetileg itt álló épületekből egyébként nem sok maradt meg, de egy audio guide segít rekonstruálni, hogy hol parkoltak a teherautók, hol vártak a rabok a „sorukra”, hol lógtak a halálsikolyt elnyomó hangszórók, és mit hallottak a megkötözött rabok az utolsó pillanatban… és közben jobbra-balra kihantolt tömegsírok tucatjai tátonganak, a földből pedig mindenfelé emberi csontok, fogak, porladó állkapcsok és ruhafoszlányok kandikálnak ki. Még nem volt kapacitásuk rendesen összeszedegetni. A Killing Fields közepén egy tömegsír mellett ott áll a Killing Tree, aminek törzsén százával csapták szét a kisbabák fejét. Vérfagyasztó és a legapróbb részletig undorító agyrém ami itt történt. Kissé furcsa, ahogy igyekeztek egy kellemes hangulatú parkot csinálni Choeung Ek-ből, tóval és sétányokkal. Az audio guide többször is mondja, hogy most ülj le, hallgasd a zenét, gondold végig a dolgokat és ne hagyd, hogy ilyen szörnyűségek többször előforduljanak. A kambodzsaiak sem gondolták volna, hogy ilyen megtörténhet. Előtte persze a németek sem, hogy és még sokan mások sem, és most is számos hely van a világon, ahová a közvélemény nem figyel, vagy nem akar figyelni, és ott szabad a vásár a diktátoroknak. Kambodzsa pont ilyen volt a ’70es években, mígnem Vietnám 1979-ben úgy nem döntött, hogy akkor ebből elég volt, és hadseregével bevonulva száműzte a Vörös Khmereket a dzsungelbe, ahonnan még a 90es évek végéig folytattak gerillaharcot, és búcsú ajándékként telerakták taposóaknákkal az egész országot. Hát ennyi, a konklúzió talán annyi, hogy az emberiség reménytelen eset.

A Phnom Penhben töltött maradék időt azért próbáltuk nem a Pol Pot rezsim emlékeivel megtölteni, úgyhogy mindenfelé elmászkáltunk a mediterrán hangulatú városban, sokszor kötöttünk ki a Mekong partján (ahol van ám magyar zászló is!), a Central Market-nél, illetve az Ouna Lom (érted, Unalom!!!) névvel megáldott buddhista templom is legalább háromszor megvolt. Utóbbinek elég érdekes a fekvése a parti korzó és a kutyafejet és sült patkányt áruló piac között. Tuk-tukosunk örömére Gergő elvitetett minket a Francia Nagykövetségre is, ami a Vörös Khmer hatalomátvétel idején fontos szerepet töltött be a menekülő külföldiek életében, ezáltal a Killing Fields c. filmben is szerepel. Láttuk továbbá a Királyi Palotát, amit többé-kevésbé megkíméltek a pár év őrület alatt, bár az épületek tartalma – állítólag – kissé megcsappant. Kíváncsi lennék miket vihettek el, mert például a 90 kiló színaranyból készült, 9584 gyémánttal díszített ember nagyságú Buddha megvan, a smaragd ülőbuddha megvan, és az ötezer ezüst járólap még szintén a helyén van. Az egész kicsit hasonló, de azért sokkal kevésbé csicsás, mint a bangkoki királyi palota, viszont a bangkokival ellentétben ezt a mai napig használják. A király egyébként furcsa fazon, szerintem egy őrült sci-fi író sem tudna ennél fordulatosabb önéletrajzot előállítani. Ő az egyetlen csehül (!) tudó uralkodó a világon, palotája van Észak-Koreában (!!) és száműzetése alatt Párizsban volt balett tanár (!!!). Elképesztő.

Ezt onnan tudjuk, hogy utánanéztünk wikipédián, mert napok leforgása alatt sem tudtuk megfejteni ki a király, és ez roppant idegesítő állapot. Az itteni királyt sokkal kevesebbet reklámozzák, mint Thaiföldön (hál’ Istennek), viszont az aktuális uralkodó mellett legalább annyit szerepel képeken (pénzeken, stb…) a megboldogult öreg király és özvegye is, szóval nem értettük mi a szitu. Hát, királyról és Phnom Penhről nagyjából ennyit. Utolsó közös esténken találtunk egy helyet, ami kellően kolonialista hangulatot árasztott, és olcsó volt a sör, szóval bevertük mellé a Gergő pálinkájának a maradékát is, hogy aztán jókedvű legyen az esti búcsú. Innen ugyanis egyedül utazom tovább, Gergő Pekingbe (és onnan haza), Andris pedig Nanjingba megy.

Na, a láblógatós nyaralás hívei most kezdhetnek irigykedni. Sihanoukville-be még minket is az vezérelt, hogy egy trópusi tengerparton, pálmafák alatt henyélve vagy éppen a napon sütkérezve, ivókókusszal a kézben zárjuk le az utazást. Végül pálmafa nem volt, nap csak módjával, és az utazásnak sem itt lesz vége, de azért megpróbáltuk értelmesen eltölteni a ránk szakadt szabadidőt. Bar a céltalan homokon fetrengés nem a mi műfajunk, mégis ezen kívül csinálni csak két dolgot csináltunk: Első nap strandra menet rövid sétát tettünk a dombtetőn lévő buddhista pagodák között, ahol épp a Vörös Khmerek által fehérre festett falakon zajlik a freskók restaurációja. A templom környékére erősen ráfért volna egy takarítás, csak úgy mint a tengerpartra ahová tévedésből először mentünk, de a szeméthalmokat látva menekülőre fogtuk, és azóta próbálunk megszabadulni az emlékképtől, hogy egy trópusi tengerpart ilyen undorító is lehet. A hulladékhelyzet mindenütt elég aggasztó Kambodzsában.

A második napi kitérő az volt, amikor a Koh Rong Sanloem szigetre menet a kishajóval megálltunk tatról ugrálni és snorkeling-elni (szemüveggel-vízipipával búvárkodni) egy korallzátonynál. Én imádom a vizet, szóval nagyon tudok lelkesedni az ilyesmiért, szerintem ez is tök szép volt, persze a Natgeó azért jobb helyeken szokott forgatni. Amint a Sanloemre értünk azonnal leszakadt az ég, szóval életem trópusi szigeteken töltött idejének fele sör szopogatással telt egy bambuszkocsmában. Azért egy idő után elállt, és lehetett menni frizbizni meg úszkálni. A legjobb az, hogy a tengerbe befutáshoz nem kell pokoli lelki erő, nagyon kellemes a hőmérséklete, szóval a belső szervek nem kezdenek felfelé vándorolni a felfröccsenő vízcseppek hatására. Cserébe viszont jó sós, ezt minden tengerparton konstatálom. Naplementekor szerencsére nem voltak pálmafák, mert az már nagyon gicces lett volna.

A tengeri herkentyűk helyi piaci ára mindenesetre borzalmas, annyi mint otthon, szóval sztrájkoltunk és pizzát ettünk vacsorára. Bár elég nehezen van gyomra az embernek, ugyanis minden tele van szexturistákkal. Ami Bankokban elkerült minket, az Kambodzsában sokszoros erővel és lesből támadt ránk. Öt percenként látni idős, pohos nyugati hapsikat akik helyi fiatal lánnyal imitálnak randit, mintha egy igazi hódítást és trófeát mutogatnának a világnak, pedig egyszerű prostitúcióról van szó. Nem túl gusztusos látvány.

Hogy valami pozitívval zárjam a posztot, holnap Phnom Penh és a brutális Vörös Khmer tömeggyilkosság!! Fú, hát ez nem jött össze.

Képzeljetek el egy átlagos magyar megyét zöldellő erdőkkel, bozótossal, csiripelő madarakkal, kisebb és nagyobb falvakkal. Aztán öntsétek rá a Balatont. Nagyjából ez festene úgy, mint a kambodzsai Tonlé Sap tó, melyen röpke 7 óra alatt lehajóztunk Siem Reapből Battambang-ba. A távolság nem nagy, viszont a hajónak gyakorlatilag egy erdőben kell manővereznie, néha koccan egyet-kettőt, beakad, eltéved, felbőgeti a motort és átvág a bozótoson, szóval a kapitány és az evezős fiúk kemény munkát végeznek, nem egy nyugdíjas meló. Az utasok sem unatkoznak, ugyanis elég pár másodpercre elbambulni, és garantáltan talalkozik az arcod egy belibbenő bokorral vagy méteres faággal. Ha eddig nem lenne elég szürreális, akkor hamarosan következnek az úszó falvak. Igen, úszó falvak tucatjai ameddig a szem ellát, csinos utcákba rendezve, az elárasztott erdő/tó közepén, telis-tele halászokkal illetve vadul integető és hellózó khmer kisgyerekekkel. Elég ritkán járhat erre hajó, szóval, ahogy Andris fogalmazott, kicsit olyan érzés ilyen belső kambodzsai falvakon áthajózni, és visszaintegetni a mindennapi életüket élő halász családoknak, mintha te lennél az angol királynő aki végig vonul a díszmenet élén. Az integetést általában a hajónk méteres hullámaival való derekas küzdelem követi, illetve néha az ici-pici csónakokkal halászó gyerekek nevetve-visítva-prüszkölve repülnek a vízbe. Néhol csónakkal kihoznak egy-egy utast is a hajó elé, aki felkászálódik, aztán a következő faluban kiugrik egy mólóra.

A "házak" igen változatosra sikerültek, a legtöbbnek az alapját valamilyen csónak vagy  hajótest adja, de van ami tartályokon vagy simán csak sok köteg üreges bambuszon úszik. Erre épültek a fa, a bambusz, bádog és hullámpala tetszőleges kombinációjával viskók.  A cölöpházak már elbírtak komolyabb szerkezeteket, pl. téglát is, ezért nagyobb településeken még úszó templom is előfordult. Minden háztartás (ill. hajótartás) életében központi szerepet tölt be az utcafronti nagy terasz/tat, ahol lehet tenni-venni, zöldséget és halat pucolni, integetni, gyereket nevelni, kényelmesen csónakra (kisgyerekeknek hatalmas lavórra - tényleg!) szállni, függőágyban szunyókálni vagy ami épp jól esik.

Az egész tényleg nagyon élettel teli. Nem hittem volna, hogy a világ legnagyobb száma, Angkor után bármi eléri még az úton az ingerküszöbömet, de Kambodzsa már másnap rákontrázott. Hozzá kell tenni, hogy én egy feszített víztükrű tóra és unalmasan pöfögő dízelhajóra számítottam, ehhez képest zseniális volt.

Battambangot már a Sangkae folyón felhajózva értük el, nagyjából délután kettőkor. A város a francia (gyarmati) építészetéről, rizsföldjeiről és bambusz vonatjáról híres, illetve arról, hogy Kambodzsa második legnagyobb városa, kőkemény 150e lakossal. Ilyen egy ország ahol három évtizede lemészárolták a városi lakosságot. A populáció kevesebb mint 1%-a él a második legnagyobb városban. Kemény. Kivettünk egy szobát fejenkent két dollárért, majd ebédeltünk és kerestünk egy utazási irodát. Kiderült, hogy eddigi forrásainknak ellentmondva mégis van éjszakai busz, ráadásul még Sihanouk-ba is, szóval a tervezett reggeli (egész napos) Phnom Penh busz dupla csavarral éjszakai és délelőttös Sihanoukká változott. Sötétedésig sétáltunk és söröztünk a Sangkae partján, aztán visszamentünk az okafogyottá vált szállásra netezni és fürdeni, végül pedig irány a  busz.

Az kétszer hat óra busz mérföldekkel jobb volt mint az előtte annyit járatott kínai hard seat éjszakai vonatok, de azért ezt sem kívánnám annak aki előtte hajón zötyögött egész nap. A fénypont a Phnom Penhi átszálláskor megejtett reggeli volt, ami pont napfelkeltére esett a Mekong partján. Itt betalált minket sok őrült csöves, illetve egy olyan, aki nem volt őrült, és talán csöves sem. Volt azonban tuk-tukja, és meg is állapodtunk vele egy programban és hozzá tartozó költségvetésben három nap múlvára amikor visszaérünk Phnom Penhbe. Cserébe felajánlotta, hogy ha visszahozott a busz Sihanoukból akkor ingyen elvisz a szállásra. Nyilván neki ez jó biznisz, szóval nem kell sajnálni szegényt. No, meg így kiderül miféle fából faragták. Ha ott lesz, akkor elnyeri a tendert.

Random kép a kambodzsai útmenti tájról: