Kissé tehát viharverten, kora délelőtt érkeztünk Csangsába, ahol a vonatból kikecmeregve úgy ért minket a kinti 37 fok mint egy fejberúgás. Hogy megkíméljük magunkat a további hard seat élményektől, gondoltuk jó előre megveszünk minden vonatjegyet. Sorbanállás közben odajött hozzám egy kínai bácsi, aki a világ dolgait akarta megvitatni velem. Egy idő után látta, hogy nem megy, ezért gondolta nagyobb hangerőn megértem. Végül megtetszett neki, hogy szőrös a karom, megtapogatta, meghúzkodta, aztán kezet fogott és elment. Egyébként az összes vonatra elfogyott a sleeper (10 napra előre is), mindenhova hard seaten megyünk, de így legalább tényleg budget az utazás, és legalább nem álló helyek :)

A hostelben leraktuk a málhát, majd irány Changsha város, amiről annyit tudtunk amennyit a Lonely Planet China közölt velünk. Ezen felül tudtuk, hogy akkor adták át az új metróvonalat amikor nálunk a 4-est, csak itt ez egy évvel megelőzte és nem tízzel meghaladta a tervezett átadás időpontját. Megebédeltünk egy LP ajánlotta étteremben, ahová magunktól sosem mentünk volna be, mert túl puccos, de valójában nagyon jó hely volt, tizenkét töltött gombóc (dumpling) 350 forint, és a többi kaja is baráti árban volt. A tesóm kedvéért most nem osztok meg ínycsiklandozó képeket, helyette érdekességként itt egy fotó a kaja közben zajló zenés-táncos-eskümondós-motivációs műszakváltásról, aminek tanúi voltunk.

Changsha (a Lonely Planet szerint...) híres a park-kultúrájáról, illetve az éjszakai életről, ezért úgy döntöttünk ezek valamilyen kombinációjára lennénk kíváncsiak. Mire a Tianxi parkba értünk már esteledni kezdett, tehát a kínában mindenhol megszokott módon aktivizálták magukat az öregek, nem múlt el úgy öt perc, hogy az ember ne lásson valahol táncoló, tornázó időseket, egyszerűen zseniális amit csinálnak, Európa megirigyelhetné.

A nagy melegre való tekintettel elhatároztuk, hogy ledöntünk egy hideg sört. Ebben a város vendéglátóipari egységei nem voltak partnerek, és vagy nem tartottak sört, vagy nem hideget, vagy pofátlan árat kértek a legkommerszebb sörért is. Utóbbi az éjszakai bárjairól híres negyedben történt, ahol minden volt, csak élet nem, ezért a 30, neonfénnyel kivilágított karaoke bár összes alkalmazottja egymást túllicitálva hármunkat akarta megvendégelni, hátha a külföldiek becsábítanak valami életet az üres kis asztalaik köré. Ingyen sört egyik sem akart adni, a vonyító karaoke-t pedig nem vagyunk hajlandóak elviselni ilyen drágán, így tovább mentünk, és kilyukadtunk valami nagyon szocreál, régi építésű gettóban, az a fajta ahol a garázsokban 10 ágy van és sütik a patkányt a bejárat előtt mialatt félmeztelenül kártyáznak. Kínában először hagyta el a számat az a kifejezés is, hogy „na, ide biztos nem megyek be!”. Innen hirtelen váltással kikeveredtünk egy Váci utca szerű vásárlóutcára, ahol vettünk mekis zöldteás fagyit (egyébként Kínában nem létezik fagylaltárus, csak a gyorséttermekben kapható – még keresem az okát) és sört, amit a folyóparton meg is ittunk. Itt természetesen ment a tánc és a karaoke… nagyon irigylem a Kínaiak közterekhez fűződő viszonyát. Changsha pedig egy király hely.

Kínaiul az 'állat' szó annyit tesz "mozgó dolog", és ez nagyjából kifejezi a kínaiak állatokhoz fűződő viszonyát. "Mozgó dolgok" (élő teknősök, halak) vannak a kulcstartóként árult kis kapszulákban, illetve mozognak még dolgok az éttermek bejáratánál a lavórban, amíg valaki meg nem rendeli őket vacsorára. Meg kell azonban nyugtatnom mindenkit: a pandák még itt is biztonságban vannak! Erről saját szememmel győződtem meg a Chengdu melletti Giant Panda Breeding Research Base látogatása során. A WWF és a fekete-fehér állatok brand-managementje (gondoljunk csak az alábbi állat-sztárokra: kardszárnyú delfin, a dalmata, a zebra vagy éppen a pingvin) jó munkát végzett. Az első pandák akiket láttunk a fajtájuk díszpéldányai voltak, éppen nem ettek, tehát a sarokban aludtak. A pandák gyakorlatilag csak ezt a kettő dolgot csinálják, és van egy kis problémájuk a szexxel is, ezért is állnak a kihalás szélén (vadonban össz 1500-2000 példány) és ezért van szükség Breeding központra is, ahol a nőstényeket altatás közben meglátogatja a fehér köpenyes, gumikesztyűs "bika", majd roppantul meglepődnek mikor világra jön a kis panda, mert nem tudnak az előzményekről. Viszont ennek a szexuális életnek az az eredménye, hogy vannak bukfencező kis pandák, illetve inkubatorban fekvő rózsaszín kis mazsolák is, amiktől el lehet olvadni, mert rém aranyosak.

A pandákról még annyit érdemes tudni, hogy réges-régen ragadozók voltak, de a környezetváltozás étrend váltásra kényszerítette őket, és hardcore vegák lettek: csak néhány fajta bambusz levelét hajlandóak megenni. A testük azonban nem igazán alkalmazkodott ehhez az étrendhez, bár kifejlődött egy hatodik ujj a levelek megragadására, de gyomruk mindössze a bambusz 2%át tudja hasznosítani, ezert alig van erejük megmoccanni. Ragadozó-tépő fogakkal a kis levelek fogyasztása is igen nagy kihívás, a szájuk szélére gyűjtik az ágról a leveleket, majd ha egy rágható köteg összegyűlt, akkor harapnak belőle. Szerintem ez a rituálé legalább annyi energia, mint amennyit aztán a bambusz megemésztése ad, tehát kérdés, hogy van-e egy ilyen állatnak létjogosultsága, és hogy miert nem etetik őket valami táplálóbbal, elvégre régen húson éltek.

Mi nyitásra értünk a panda központba, ezért tömeg még nem volt, viszont éppen kezdetét vette az etetés, amikor is kiterelik a pandákat a kifutóra és egy kamionnyi bambuszt szórnak eléjük. Ilyenkor még a nagyok is viszonylag aktívak, eszegetnek, mászkálnak, a kisebbek pedig még jóllakottan verekednek és játszanak is egy keveset, meg leesnek a lépcsőn, a közönség pedig minden mozdulatukat nagy felüdüléssel követi. Mentünk egy kört, én a WWFes pólóban pózoltam kicsit, aztán fél 10 körül már alig lehetett látni pandát, a páratartalom és a tömeg viszont cserébe az egekbe szökött, szóval az tuti, hogy ide korán érdemes érkezni, és jól sikerült az időzítésünk.

Egyébként vannak a parkban vörös pandák is, akiket igazságtalanul kihagynak mindenből, ezért csak egy félreeső sarokban majszolhatják a sárgadinnyét. Hozzá kell tenni azonban, hogy ezek az állatkák csöppet sem hasonlítanak a klasszik pandákra, inkább amolyan cuki vörös mosómedvék, akiknek felvitte az isten a dolgát azzal, hogy szinte minden nyelvben pandának nevezték el őket (kínaiul is "kis panda"). Ha mondjuk az lenne a nevük, hogy Vörös Borz, akkor nemhogy a Giant Panda Breeding Research Base, de még a Budakeszi Vadaspark sem biztos, hogy helyet szorítana neki a sarokban.

A párás szemű pandanézegetés után visszavittek a városba, bár a minibusz sofőrje párszor eltévedt, de még így is volt idő megebédelni az indulás előtt.

A szakirodalom állította, hogy Csengdu Kína legélhetőbb nagyvárosai közt van, mi sajnos csak nagyon keveset láttunk belőle a különböző csúszások és késések miatt. Bár ez is sokmilliós település, több metróvonallal, mi inkabb csak a folyópartra sétáltunk le, esténként sörrel a kézben ellenőrizni, hogy ugyan megvan-e még. Az eddigi kínai városokhoz képest sok itt a park, van egyfajta teaház-kultúra, és persze szecsuáni ételek. Majdnem megoldottuk magunknak az ittmaradást, ugyanis első nekifutásra rossz vonat pályaudvarra mentünk (a délibe, ami most épül, még át sem adták) de ez még időben kiderült, szóval kezdetét vehette a 17 órás hard seat (negyed osztály) vonatozás Csangshába.

Ez roppant élvezetes lehet annak aki szereti ha a discovery channel szereplőjének kinézö krumplizsákos kínai parasztok bámulják és szólongatják órákon át. Bede Marci írt hiánypótló posztot a témában ( http://kk.blog.hu/2007/12/11/vonat_2 ), ezt érdemes elolvasni. Annyival egesziteném ki, hogy egy ilyen vonaton tényleg semmi kényelmes nincsen, cserébe olcsó, pontos és semmi alternatívája nem létezik, ha Kínában akarsz utazni.

Az utasok egy része elég ritkán lát fehér embert, ezért nekik roppant szórakoztató, hogy mi ott velük zötyögünk, szeretnek odasündörögni és bámulni, lopva kukucskálni, szólongatni, folyamatosan forró vízzel töltögetni az obskúrus tealeveles bödönjüket, és mindenféle lehetetlen pózban aludni. Sokaknak éjszakára sem jut ülőhely, ezért ők kifejlesztették az állva alvás képességét, az élelmesebbek a mosdókagylóban és a wc-ben szenderegnek, illetve láttam egy nőt aki guggolva aludt, ölében szintén alvó, lógó fejű gyerekével. A szomszéd ülés alá is beférkőzött egy szakállas bácsi. Szóval kemény. Közben megy a gagyibazár, az összes kalauz övet, zenélő pörgettyűt, sorsjegyet akar eladni, és termékbemutatókat tartanak, valaki a laptopon futó filmmel és bömbölő hangszórókkal jár körbe, mert azt szeretné ha kibérelnék tőle. Túléltük, folyt köv!

Az Emei Shan meghódítása után környékbeli látványosság még Dafo, a világ legnagyobb Buddhája, aki a maga 71 méterével Leshan város határában a folyóparton üldögél 1300 éve.

Maga a Buddha projekt azért kezdődött, mert itt jól látható módon összefolyik két folyó (más a színük is, elég furcsán keverednek), és az örvények rendre elnyelték a kis csónakokat és tutajokat. A helyiek megoldáskeresése kimerült abban, hogy kifaragták Dafo-t, és remélték, hogy majd ő jól megvédi őket az örvényektől. A poén az egészben az, hogy működött, mert a kitermelt hegynyi anyagot a folyóba szórták, ami feltöltötte a veszélyes szakaszt, és csillapodtak az örvények. Felmerül a kérdés, hogy lehetett-e közöttük egy lángelme, aki rájött, hogy csak vallási köntösbe bújva tudja rávenni a helyieket a melóra, vagy csak simán szerencséjük volt, mindenesetre Dafo megszületett és méltóságteljesen üldögél, mi pedig meglátogattuk.

Míg elértük Őkegyelmét, megtekinthettük pár kisebb kollégáját s hegyen, barlangokban illetve a környező sziklákba faragva. Hatalmas volt a tömeg és a páratartalom, és amikor a szobor feje búbjánál előbukkantunk, akkor egyértelművé vált, hogy nem fogunk tudni mellette lemászni a hegyoldalba kacskaringósan kiépített lépcsőkön, ugyanis egy tábla hirdette, hogy a sor átlagosan 3.5 órás, és ezt mi még konzervatív becslésnek tartottuk, mert egyáltalán nem haladt semmi semerre. Kicsit fotózkodtunk a fülénél növekedő bokrokkal, majd tanácstalankodtunk egy sort, a pillanatnyi gyengeséget kihasználva kínai gyerekek egész serege akart velünk fotózkodni. Ez egy ideig vicces, aztán kezd kellemetlen lenni, mert én is látogató vagyok, nem pedig látványosság. Jött a B-terv, hogy a folyón cikázó hajók egyikéről nézzük meg Őkegyelmét. Így is tettünk, 30 perces hajóút 70 yüan (kb. 2000 ft), és szerintem sokkal jobban látszódott innen, mint a busznyi méretű ujjak tövéből.

Délutánra azt terveztük, hogy visszamegyünk Csengduba, és a másnap délutáni Changsha-ba tartó vonatig itt is megnézünk ezt-azt. A buszpályaudvaron nem így gondolták, és közölték, hogy „most nem lehet menni” Csengduba, és nem értették, hogy ezen mit nem értünk. Azt a tippet kaptuk, hogy nézzünk át egy másik buszpályaudvarra, taxi sehol, a helyi buszok pedig nagyon viccesek egyébként, gyakorlatilag egy kerekekkel felszerelt guruló dobozok, amibe műanyag székeket szereltek, és legfeljebb sejted, hogy jó irányba megy-e…persze mit is vár az ember 35 forintért. A másik pályaudvaron öt busznyi, folyamatosan újratermelődő, izzadó kínaival kellett megküzdeni a negyed óránként érkező járatért. Ez a fajta busz az elit, légkondis kategóriát képviseli, amin álló ember nem tartózkodhat, ülő pedig elfér kb. 25. Annál, hogy 300 kínai verekedik az utolsó előtti buszért, már csak az döbbenetesebb, hogy végül nekünk is sikerült feljutni. Ezt megkoronáztuk egy hideg sörrel és valami tésztás-leveses vacsival a chengdui hostel mellett, ennél több már nem fért bele. Folyt köv!