Főhadiszállásunk három napig Emeishan város volt, legfőbb nevezetessége Emei Shan szent hegy, tele buddhista kolostorokkal, majmokkal és bambuszokkal.

A szállodánk 500 méter magasan volt, a csúcs pedig 3077 méter. Sokan több napos zarándokúttal, kolostorokban megpihenve jutnak fel a szent Arany Csúcsra, azonban nekünk időhiány miatt meg sem fordult a fejünkben, hogy az aljától felgyalogoljunk. Első nap ebédidőben érkeztünk meg, ezért egy komolyabb mászás biztosan nem fért volna bele, csak a hegy lábánál elhelyezkedő kolostorokat és szentélyeket jártuk körbe. Ezek szokásos elrendezésűek, kivéve, hogy egy hegyoldalba épültek, ezért a különböző pavilonok és tornyok között meredek lépcsősor vezet. Sok az aranyozott buddha, meg mindenféle buddhista jelkép, bár szerzetest csak elvétve látni, és a füstölőket is inkább csak a turisták gyújtogatják, hogy egy kicsit átvegyék a hely szellemiségét, meg ne csak bámuljanak ki a fejükből.

Egyébként a hegy alsó részének elég bazári jellege van, mindenki az itt sétálgatókon szeretne meggazdagodni, ezért gyökereket, gombákat, műanyag gagyikat, jóslást, uborkát (!), paradicsomot (!!) és bambuszbotokat árulnak. A bambuszbot-biznisz elég jól megy, minden második embernél van, két yüan (70 ft) darabja, mondjuk elszórva is látni őket, illetve ezrével nőnek a bambuszok karnyújtásnyira az erdőben, szóval nem lehet túl nagy a kitermelés önköltségi ára. Sokan egyébként nem is támasznak, hanem a majmok elleni védekező fegyver gyanánt hordják maguknál. Emei Shan híres vámszedői ugyanis a majmok. Mi első nap egy rossz kanyar miatt elkerültük a majmokkal borított erdőrészt, ezért csak távolabbról hallottuk őket, de másnap a csúcs felé baktatva láttunk legalább húszat, ahogy a kínai turistákat abajgatják és vica versa. Nagyon látványos, ahogy a ködből előbukkanva a fákon és lógó izéken pörögnek, de egyébként csöppet sem aranyos vagy romantikus ahogy gépiesen támadják le a kajával rendelkező turistákat. Fotó erejéig azért én is megkínáltam egy kisebb jószágot, mert mégis.

Mint írtam, a csúcs elérése több napos zarándokút, ezért mi másnap ameddig tudtunk, rövidítettünk. A busz nagy nehezen felkapaszkodik valameddig a szerpentinen, aztán nincs mese, menni kell, illetve egy rövid szakaszon jó borsos áron lehet felvonózni is. Ahogy az Kínában megszokott, itt is ki van építve minden lépcsőkkel (legalábbis egy húsz kilométeres szakaszon) viszont ami engem meglepetésként ért, hogy fizetni kellett egy hegyért (tehát a kínaiak a majmok mellett a hegy szintén legendás vámszedői), de cserébe nagy rend és tisztaság van. Az Arany hegycsúcsra (Golden Summit) érve hirtelen eloszlott az addig mindent átható, látótávolságot öt méterre limitáló köd, és leesett az állunk a hatalmas, csillogó arany tízméteres elefántokból és összenőtt buddhákból álló szobor látványától a csúcson. Nem tudom, hogy ez mit jelképez, de a Buddhizmusban járatosaknak ez biztosan nagyon izgalmas. A szobor mellett van az Arany templom, amit állítólag nem rég építettek, és az „igazi” régi aranytemplom most fehérre festett szuvenír boltként tengődik a sarokban. Ez teljesen beleillik az eddigi kínai tapasztalataim közé, mert mindent szeretnek lebontani és újraépíteni, kibővíteni, és nem is értik nekünk mi ezzel a problémánk. Ilyen a kínai néplélek, ha valami új és nagyobb, akkor jöhet, hiába van műanyagból vagy éppen alumíniumból. Egyébként éppen alapozzák a harmadik épület helyét is a hegytetőn, gondolom oda is valami tradicionális buddhista dolog készül. Öt perccel az érkezésünk után egyébként a csúcson is mindent beborított a szitáló, sűrű köd (vagy felhő?), tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy nem később érkeztünk, mert utána órákig nem lehetett semmit látni. A legendás kilátásból sajnos nekünk ezért nem sok jutott, sikertelenül meresztgettük a szemünket a tejfehér felhőkbe, melyek rendületlenül úsztak felfelé hegy túloldalán. Egy szomszédos csúcsot (A 3099 méteren fekvő Wanfo Si-t, a Tízezer Buddha Templomát) pillanatokra el lehetett kapni, de ez sovány vigasz volt. Egyébként ide át lehet fogaskerekűzni, amit elvileg ökológiai okokkal magyaráznak: a kiépített 20 km lépcsősor, 3 felvonó, hegy kétharmadáig autóút, stb. nem gáz, de a turisták ne sétálhassanak a hegygerincen további 1 kilométert, mert az borzalmas kárt okoz, helyette vonatozzanak ugyanitt pénzért. Egyébként ha ide egyszer visszajövök, akkor az biztosan nem nyáron lesz, mert állítólag melegben mindig csak a baj van a felhőkkel. Szintén nagy élmény lenne egy buddhista kolostorban aludni, és megnézni a napfelkeltét mielőtt az első turisták reggel nyolc körül megérkeznek. Érdekes statisztika: a két nap alatt a hegyen összesen három fehérembert láttam.

Haraptunk valamit, aztán megkezdtük a lépcsőzést lefelé. A lépcsők csúsztak a ködös nyálkától, ráadásul az EU szabványok helyett a hegyoldalt követték, ezért elég fárasztó volt rajtuk haladni. Meg is beszéltük, hogy elég volt mára, nem kalandozunk el semerre a hegyen, hanem szépen lemegyünk busszal. Lefelé a sofőrt a szerpentinen nem korlátozta a busz gyenge motorja, ezért mindent meg is tett, hogy a lehető legtöbb embernek kelljen hánynia, de végül nem járt sikerrel. A gyomrunkat inkább a szecsuáni kaja kezdte ki, de az is igaz, hogy ilyen finomakat nem ettünk Shanghai környékén. Folyt köv!

Kína telis-tele van olyan 8-10 milliós városokkal, amiről soha nem hallottál még. Nanjing - azt hiszem - ebben a kategóriába sorolható. Legfőbb nevezetessége, hogy Andris itt tanul két éve, illetve hogy hamarosan itt rendezik a diákolimpiát, ezért gőzerővel épül-szépül. Csak hogy a méreteket érzékeltessem, többek között készülőben van a meglévőek mellé még nyolc metróvonal. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy Kína tényleg egy igazi nagyhatalom.

Nanjingban reggel sokkal nagyobb tömeg volt, mint amit 3 nap alatt Sanghajban tapasztaltam, de a hátunkon lévő óriási hátizsákok a tömegben védekező és támadó fegyverként is egyaránt használhatóak, márpedig itt az erősebb kutya elv érvényesül.

A városban kerek egy napot töltöttünk el, ezért elég szoros menetrenddel mentünk végig a legfőbb nevezetességeken, mint például az 1937-es kegyetlen nanjingi japán mészárlásnak (holokauszt-múzeum retorikájával) emléket állító komplexum, az egyetemi campus, illetve a parkok, városfal és tó, mely mellől elképesztően szép a város felhőkarcolókkal tartkított panorámája.

Eddig egyébként az a tapasztalatom, hogy Kínába csak enni is érdemes eljönni, hatalmas az étterem és ételkínálat, mindig alig várom a következő (párszáz forintos) étkezést. Jellemzően azt csináljuk, hogy rendelünk 4-5 kaját és mindegyik „közös”, így több mindent ki lehet próbálni. Szerintem így öt nap alatt nem ettem még kétszer ugyanolyat. Otthon van „kínai étterem”, itt pedig ezen belül ezerféle dologra specializálódott éttermek, utcai árusok, kifőzdék teljes palettája különböző ízekkel és kínálattal. Az otthoni főttkukorica-árus mintájára egy-egy kis árus csak egyféle dologra specializálódik, de az nagyon üt. Az érdekesség kedvéért Nanjingban koreai, földön ülős kajáldában ebédeltünk, és ez is megint egy teljesen új ízvilágot hozott, korábban nem hittem volna hogy a disznóhúsos-tintahalas egytálételnek van létjogosultsága, de mégis egy élmény volt.

Ezt a posztot már a Nanjingból Chengduba tartó vonatról írom. Nagyon tartottam a kínai vonatoktól, ehhez képest ilyen kényelmes kocsiban még soha nem utaztam, tévével, légkondival suhanunk 300-al a szecsuáni tájon. Egy kínai fizikatanár és egy jogász van még a kabinunkban, illetve a fia aki okostelóról japán animét néz. Fülhallgató nélkül, jó hangosan. Épp megkajáltuk a klasszik kínai Fangbienbien instant levest, amit a kínaiak is egész nap tolnak, és olyan csípős, hogy már észre sem venni, hogy tulajdonképpen nincs íze.

A táj nagyon változatos, néha igazán mesebeliek a színek, a tavirózsa-farmok, rizsföldek, parcellázott tógazdálkodások, kis falvakkal teli völgyek, tujaerdők, hatalmas zöld hegyek felhősapkával, néha pedig hatalmas zöld hegyek oldalába ékelt 50 emeletes lakóházak és felüljárók alkotnak szmogos szürke ragyákat. Ha ezeken át is halad a vonat, akkor látni milyenek most a legszegényebb népréteg lakhatási viszonyai. Minden kis településen épül legalább néhány tucat ilyen 30-50 emeletes lélektelen betonteknő. Régi kínai épület, meg bambusz-puszi-muszi ház sehol NINCS. Érdekes módon Csunking, ahová azért nem mentünk mert csúnya és szmogos, így vonatról úgy ragyogott a folyó mentén a felhőkarcolóival, kínai erdővel körbevéve mint valami sci-fi űrkikötő. Az infrastruktúra (utak, vasút) elhelyezése egyébként egész környezetbarát módon sikerült, többek között megtanultak alagutat fúrni is, ezért sajnos a kilátás elég darabos. Ide szuper lenne visszajönni egyszer túrázni, a táj java része teljesen érintetlennek tűnik.

Szecsuánban Chengdu, Leshan, Emei Shan a célpontunk. Shan kínaiul hegyet jelent, tehát sejthető mi vár ránk és a combizmainkra. Szecsuán számomra az egyik legizgalmasabbnak ígérkező része Kínának, azonban a fél Európa méretű területet a Himalája csúcsaitól a bambuszerdőkig csak hónapok alatt lehetne bejárni, nekünk pedig egy hét adatott meg, bízom benne, hogy jól szelektáltunk!

Szerk: mégsem Csunking volt az űrkikötő, hanem valami más. Csunking tényleg elég csúnya, klasszik szürke ragya, ilyen:

Shanghai. 23 millió lakosával a dobogós a világranglistán. A nyugati világ találta fel, ma a keleti világ egyik központja, sőt talán már a Párizs-London-New York-Tokió-Hongkong gyémánttengelyre is felkerült, tele celebbel, luxuskocsival, iszonyatos rongyrázással, 100 emelettel lejjebb pedig gettós kiskocsis árusokkal. Állt itt korábban pár halászfalu, de a fejlődés csak a brit ópiumkereskedelemmel indult be, majd Szingapúrhoz és Hongkonghoz hasonló feslett, bunyós matrózélet, szerencsejáték, milliomos kereskedők és éhező koldusok olvasztótégelyévé vált, emelkedtek a felhőkarcolók, folyt a pezsgő. Ugyan Mao és a mérges kínai parasztsereg véget vetett egy időre a mulatságnak, de Kína nyitásával magára talált a város és visszaköltözött ide a pénz.

Engem is Shanghaiban tett le a repülő, a légitársaság-csere miatt a tervezettél 1 órával később, de Reni elveszett, szóval leültem egy kicsit a váróban, ahol abban a pillanatban nyújtott egy sört egy korombeli kínai srác, persze ez elég meglepő volt ahhoz, hogy elfogadjam, aztán beszédbe is elegyedtünk, egész jól törte az angolt, bár ahhoz képest, hogy tanult egy évet Dániában, annyira azért mégsem. Reni is megérkezett, és Shanghai egyik büszkeségével, a mágneses vasúttal (Maglev) robbantunk be a városba. Önmagában elég értelmetlen hogy egy vasút 30 kilométeres szakaszon négyszázzal repeszt, és kábé három percig tart az út, de hát rongyrázás. Első nagy meglepetésem, hogy sehol nem volt tömeg, se metrókon, se utcákon, se az utakon. Reni igazi sanghaji gyerek már, 1 éve lakik itt, szóval bennfentes útvonalon kavarodtunk a kolihoz, érintve pár 30 emeletes épület tetejét, az egyiken a korábban vásárolt, igazi alja, illegális, sikátorban vett, kiskocsis streetfood-kaját is megettük, hogy túlessek a tűzkeresztségen, meg rádöbbenjek milyen tehetségtelen vagyok pálcikával. Legurult pár sör is, aztán becuccoltam az ingyen szobába és vártuk Gergő érkezését, de a gépe órákat késett Xi’anból, Andris reggel jött meg Nanjingból, így teljes lett a csapat.

Teljes napos városnézés következett, érintettünk Hudec László magyar építész híres épületeitől (Park Hotel, Grand Cinema, stb.) kezdve mindenféle furcsa képződményt, ezer felhőharcolót, kínai stílusú negyedeket, sikátorokat, és persze a Pudong-ot, ami minden képeslapon és mágnesen ott díszeleg. Itt vannak a „százas” felhőkarcolók, különböző színben és alakban, például a nagyon ikonikus és ronda Oriental Pearl TV Tower, a még varázspaszulyként még épülő csavart, 120. emeletnél tartó csoda, illletve a sörnyitó alakú World Financial Center, aminek a 100. emeleti kilátójában mi is jártunk. Ugyan ez a világ legmagasabb kilátója, amilyen hülye vagyok, öreg demens koromra biztos csak annyi fog megmaradni, hogy a kínaiak összetapicskolták az üveget, ezért pacás volt, és hogy fenékmosós volt az ultramodern WC a századikon. :)

Másnap reggel rákezdett az eső, ezért mi a Shanghai Science and Technology múzeumban kezdtünk, ami a Természettudományi és a Csodák Palotája keveréke, ultra gagyi kivitelezésben. Elég sok ilyen Technology múzeumban jártam Európában, de mindegyik mérföldekkel színvonalasabb volt. Szerencsére ebédidőre elállt az eső, ezért folytattuk a barangolást, Buddhista templomban füstölőzés, Petőfi szobor, imádnivaló kínai utcácskák, kínai katolikus templom, szerelmesek utcája még több kínai Petőfi verssel, stb stb. Meghatározott időpontban ezrek mennek edzeni a focipálya köré, táncolnak, körbe-körbe sétálnak, tök jó buli. Este nagy kajálás és koreai kocsmában sörözés lett a program. Apropó, kaja. Elképesztően más a kínai kaja, mint az otthoni, viszont egyelőre megunhatatlan, és a gyomrom sem rendetlenkedett, szóval ezen a fronton is minden frankó.

Shanghai szuper első állomás és játszótér volt, zseniálisan sokarcú város, vagy inkább „terepasztal” a Kínai fejlődés számára. Nagyon sokat dobott a városnézésen, hogy Reni helyi nagymester, Andrissal jól tudnak kínaiul, szóval a kommunikáció is tudott működni. Kultúrsokkok fél óránként értek, ami a legjobban zavar az a szag (ilyen édes kínaikaja és rohadás keveréke a párás levegőben), ami a legkevésbé az pedig a tömeg, mert nincs. A kínaiakról biztosan külön poszt lesz, mert senki nem tud úgy bámulni, köpködni, szürcsölni mint egy kínai paraszt, viszont külföldiekkel elég jófejek, bántani nem akarnak, maximum lehúzni. Nagy meglepetés volt a helyi kabóca, ami olyan hangerővel nyomja mintha valaki néhány méterre flexelne egy szovjet körfűrésszel, az otthoni kabóca-zúgás ötvenszerese. Minimum.

4. nap hajnalban elbúcsúzunk Renitől és átköltözünk Nanjingba, folyt köv.