Senki ne gondolja, hogy az utazók élete könnyű: az enyhén elhúzódott kambodzsai határátkelés ellenére tartottuk a tervet, és hajnali négykor csörgött a vekker, hogy aztán tuk-tukkal zümmögjünk egy keveset a vaksötét országúton. Persze nem olyan kín a korán kelés, ha az ember az Angkor Wathoz indul megnézni a napfelkeltét.

Tömören: Angkor tényleg üt.

Nem lepődnék meg, ha soha nem látnék már királyabb helyet egy hatalmas birodalom bukott fővárosánál, melyet a sziámi thai-ok ostroma után 500 évre elnyelt a trópusi dzsungel és a legendák homálya, végül csak néhány évtizede fedezték fel újra francia kutatók. Ahogy a világ legnagyobb vallási épületei között sétál az ember, melyek falain busz vastagságú fák törnek át és száz méteres indák tekernek körbe, kicsit átértékeli az emberi civilizációról alkotott képét. Képzeljétek, mi lenne ha mondjuk Párizst pár száz évre elhagyták volna, senki nem trimmelné a füvet, és kívül-belül egy buja dzsungel ejtené fogságba a Notre Dame-ot és a gótikus katedrálisokat. Posztapokaliptikus, részletes, gyönyörű. Ez Angkor.

Az ősi város 802 - 1432 között volt a Khmer Királyság, ezáltal a térség központja, a Mekong medencéjének „nagy tava”, a Tonlé Szap mellett, fénykorában több mint egymillió lakossal (London ekkor: 20 ezer ). Uralkodása alatt számos kulturális hullám söpört végig a területen: például a khmer civilizáció áttért hinduizmusról buddhizmusra. Emiatt az egymással szomszédos templomok építési és díszítési technikája között a különbség gyakran akkora, hogy ha külön képen látnám őket akkor találomra kontinensekre és évezredekre sejteném őket egymástól.

A legrégebbi templomok a hinduizmus hatására aprólékos faragásokkal vannak díszítve, később pedig számos Dél-Amerikai piramis-szerű templom épült Angkor-szerte. Ezek kombinációja a világ legnagyobb szakrális épületeként számon tartott emblematikus központi épület, az Angkor Wat, melyet ugye mi is elsőként kerestünk fel.

4:50-kor álmosan belevigyorogtunk a webkamerába, kicsengettük az (indokoltan) drága belépőt, ezzel elkészült az Angkor-igazolványunk, és vonulhattunk is végig a bejárathoz vezető hídon, mely egy akkora mesterséges vizesárkon ível át, mint a Tisza. Az első romok között gyakorlatilag semmit nem lehetett látni csak amit az elemlámpák fénye megvilágított. Letelepedtünk a tó mellé, ahová minden korán kelő, távoli romokat vadul vakuzó turista ment, nyilván az a jó hely. Az volt, bár az ég sajnos nem produkálta a gyerekárusok képeslapjain látható színskálát, csak úgy az idő múlásával a sötétkékhez egyre több fehér keveredett. A legtöbben úgy gondolhatták, hogy napkelte kipipálva, lehet menni aludni, mi viszont miután kipirkadt, elkezdtük körbejárni a központi épületet. Ez amellett, hogy akkora, mint egy piramis (építői eleve egy hegyet, a hindu mitológia szerint az univerzum közepén álló Merut mintázták), a részletekkel és faragásokkal sem spóroltak: több száz méteren láthatóak különböző harci jelenetek, bár ezeket kissé összenyomja a hatalmas szürke tér. Angkor Wat igazából inkább hatalmas, mint szép. A nézelődést megszakítottuk egy reggelivel, majd fél 8-kor megnyílt a templom felső szintje, ahol a panoráma mellett még átható ürülékszag is volt. Egy guide szerint denevéreket kell okolni, de én a mindenfelé ólálkodó majmokra tippelnék. Itt is rengeteg a majom, amikor az egyik katedrális méretű „kis” oldalépületet látogattuk meg, még reggeli előtt, akkor majdnem verekedéssé fajult egy találkozó a HVCS-majmokkal.

8 körül végleg kiléptünk az Angkor Watból és kerestük a tuk-tukosunkat, akiről annyi maradt meg a hajnali sötétből, sisakon át, hogy egy macis testalkatú khmer arcú legény. Nagyjából száz ilyen hapsi volt a parkolóban, jelentős részük praktikusan a tuk-tukban kifeszített hintaágyon szunyókált, aki nem aludt az pedig állította, hogy szívesen elvisz, szóval végül telefonos segítséget vettünk igénybe.

A nagy egymásra találás után tuk-tukon átkeltünk Angkor Thom déli hídján, melynek kerítésén megtekinthető, hogyan kell tejóceánból vajat köpülni egy hatalmas kígyóval. A legenda szerint a kígyót a köpülőre tekerték, és húzgálták. Túl sok volt a turista, és számos ilyen faragású híd van, szóval rögtön robogtunk is tovább Angkor Thom igazi nevezetességéig, a Bayonig. A Bayon Angkor utolsó nagy korszakában épült, és a világ egyik legjellegzetesebb temploma. Fő ismertetőjele a rengeteg hatalmas, négy irányba tekintő faragott kőarc, melyek ívelt ajkai és sejtelmes mimikája jelenti a világ számára Angkor időtlen mosolyát. Meredek labirintus vezet fel a közepébe, ahol turisták hada vadul fotózza egymást a több száz hatalmas kőarc-toronnyal, illetve középen áll egy buddha szobor, ahol páran imádkoznak és füstölőt égetnek.

Bayon után, az Angkor Thomon belül rengeteg felé el lehet császkálni, itt van például a Baphuon és a Phimeanakas templom, melyek inkább azték piramisokra hasonlítanak, méteres lépcsőkkel. Az ajtók méretéből és a mai khmer testalkatból úgy sejtjük, hogy régen sem voltak egy égimeszelő nép, tehát őszinte értetlenséggel (és sajgó mászóizmokkal) állunk a méteres lépcsők jelensége előtt. A legenda szerint az építők érzékeltetni akarták, hogy milyen nagyon nehéz közelebb férkőzni az istenekhez. Történetesen jól sikerült a szemléltetés, és most ugyanez a mechanizmus gátolja a reszketeg lábú turistákat is a feljutásban, ráadásul lefelé menet azt is érezhetjük milyen egyszerű a khmer pokolra jutni.

Tovább sétáltunk észak felé az elefánt teraszhoz, megcsodálva a falba faragott hatalmas 3D-s elefántokat, illetve számtalan finom, részletes domborművet. A szűk, faragásokkal teli folyosó a Leprás Király trónjához vezetett, aki azért kapta ezt a dicső nevet mert a szobor (és a körülötte álló „alattvalók”) szerencsétlen módon vesztették el az ujjaikat vagy teljes végtagjaikat, és olyan mint egy csoport leprás.

A tuk-tuk parkoló felé néhány jól elhelyezett tiltó tábla miatt csak a bazársoron keresztül vezetett út. A khmer árusok az ősi harcosok vehemenciájával képesek fröccsöntött műanyag gagyit árulni, és a legrosszabb, hogy az árusok többsége cuki kisgyerek a natgeó forgatásról. Kifejlesztettek egyfajta könyörgő és megalázkodó hangszínt, amit következetesen és kitartóan hoznak. Könyörögve-énekelve mondják a monológot "ten for one dolla', siiiiir, good price, cheap for you sir, just one dolla', buy something please...." és jönnek veled. Száz méteren át is jönnek, csapatostul. Vettem ezt-azt de nem tudom minek.
A harmadik bambuszfurulya után rájöttem, hogy nem menthetem meg mindet, és csak a menekülés marad. Persze menekülni akkor is kell, ha valaki vesz valamit mert az csak katalizátja a folyamatot és egyre több gyerek jön a pénzszagra. Volt ahonnan szabályosan tuk tukkal kellett elpucolni. A legdurvább amúgy, hogy simán középfokon érvelnek és győzködnek angolul. Furcsa ez egy olyan országban, ahol 40 éve a Vörös Khmerek lemészároltak mindenkit akinek volt idegen nyelvismerete. Persze azóta már felnőtt egy generáció, és sok a nemzetközi segélyszervezet meg önkéntes nyelvtanár, de akkor is. Nálunk a hat évesek nem beszélnek nyelveket. Kínában meg például senki.
A legjobban az a tízéves-forma, romokon csimpaszkodó gyerek tudott angolul (és kínaiul és franciául...), aki a sorban következő iker-romokat, a Chau Say Tavodát és a Thommanon-t mutatta be hadarva egy kis borravaló reményében. Következett a Ta Keo, megint kicsit más stílus, hatalmas teraszos, kézzel-lábbal mászós piramis.

A Ta Phrom, az egyik emblematikus "dzsungeles" rom előtt, hogy fokozzuk az izgalmakat, a tuk-tukosunk elvitt ebédelni, jó drágán, de itt igazából minden vagy drága vagy koldusszegény patkánysütögető utcai árustól származik.

A Ta Phromban a dzsungel apraját kirtották, de a hatalmas, 60-80 méteres fákat meghagyták, főleg mert azok ablakokon kibújó és olvadt viaszként leomló gyökerei teljesen körbefonják az épületeket, és felül pedig szürkés, csillogó kérgű fában egyesülnek. Olyan mintha felülről nőttek vagy olvadtak volna lefelé. Mindenesetre tényleg zseniálisan néz ki Angkor küzdelme a természettel.

A sor végén, hazafelé útba ejtettük a Prasat Kravant, ami nem a megszokott fekete kőből, hanem olyan téglákból készült (dúsan faragva ősi domborművekkel) amiket ma szabvány-méretként árulnak az Obiban. Kíváncsi vagyok, hogyan alakult így, és, hogy van-e egy tégla méret optimum amire egymástól függetlenül jöttek rá a világ több pontján.

Ezzel végére is ért a nap, amit reggel négykor kezdtünk és este hat körül egy vacsorával zártunk, majd eldőltünk mint a rohadt nád.

Másnap emberibb időpontban keltünk, és egy elég alternatív helyre indultunk, a Kbal Spean felé. Ez, amellett, hogy nem templom, hanem folyó, még messze is van, történetesen 53 kilométert kellett leküzdeni tuk-tukkal, és közben kétszer is meg kellett állni whiskys üvegből benyát tölteni. Közben megfigyelhető, ahogyan a kambodzsaiak motoron próbálnak szállítani motoron nem szállítható dolgokat, pl. összekötött csirkéket és kalimpáló kismalacokat, illetve érdekes, hogy 50 kilométeren nincs más, csak rizsföld, kókuszpálma és kókuszárus bodega.

Kbal Spean egyébként a mederbe faragott, csoportokban elhelyezett fallikus szimbólumokról híres, ezért is nevezik az Ezer Linga folyójának. A folyóhoz a dzsungelen keresztül lehet eljutni egy másfél kilométeres ösvényen. Ha valaki úgy gondolná, hogy a látvány, ahogy egy patak stilizált faszok között csordogál lefele, talán nem ér meg egy hegymászást, annak elárulom, hogy van a végén egy vízesés is, ahol lehet tapicskolni.

Az ezernyi pénisz után megebédeltünk, majd újra szekérre szállva a közeli Banteay Srei felé indultunk. Ez egy nagyon apró templom egy szép nagy park közepén. Azért övezi kiemelt figyelem, mert itt találhatóak a legdúsabb és legszebb faragások. Nem ok nélkül nevezik Angkor Ékszerdobozának, az ember jó időt el tud tölteni egy álltó helyében az ezer éves kifogástalan állapotban lévő domborművek között. Jók voltak a fényviszonyok, szóval megnéztük kívül, belül, oldalt, a tó tükrében, a fal tetejéről, sőt még az ambiciózusan "globan viewpoint"nak keresztelt kis fa dobogóról is.

Útba ejtettünk még néhány templomot, Neak Poan pl. nagyon jópofa egy focipálya méretű víztározó közepén, elárasztott kamrákkal, de azt hiszem egy idő után eljön az a pont ahol már Angkor sem tud döbbenetesen újat mutatni. Ez betudható annak, hogy elfogynak a templomok. Sokat küzdöttünk még a "buy something sir" gyerekekkel, illetve elmászkáltunk a turista csapásiránytól, ugyanis Angkorban az a szuper, hogy szinte mindenki azt csinál, oda mászik és les be ahova csak akar, ha van rá kapacitása. Egy hatalmas Indiana Jones játszótér az egész, filmdíszlet-szerű romokkal és viaszként csorgó égig erő ezüstfákkal.

Hazafelé még megálltunk megnézni a naplemente fényében fürdő Ankor Watot, majd elbúcsúzva az ősi várostól Siem Reapben megvacsoráztunk, megvettük a hajó jegyeket másnapra Battambangba, illetve beszereztünk ezt-azt az éjszakai piacon. No, persze szigorúan semmi hasznosat.

 Nyolcadikán reggel indult a buszunk Siem Reapbe, ami az Angkor Wat szervizvárosa, ezáltal az egyik legnagyobb kambodzsai turisztikai desztináció. Ez az útvonal nem kevés lehúzási lehetőséggel kecsegtet, amit a legtöbb társaság ki is használ. Például a határ előtt - közben - után kitaláltak mindenféle rejtett költségeket, vízumos monopóliumot, amiben lelkesen asszisztálnak a helyi határőrök és egyéb nagy fegyvert hordó erőszakszervezetek. A másik trükk, hogy a határon leszállítanak mindenkit, azzal, hogy a túloldalon vár a másik busz, ami aztán persze nem létezik. További lehetőségek között van például a fél nap késés, és a haver szállodája elé rakott végállomás éjfélkor, ahol hirtelen senki nem ért angolul.

Ezekkel a szép lehetőségekkel indultunk neki a jegyvásárlásnak, és szomorúan vettük tudomásul, hogy csak határon átszállós opciót lehet venni az utazási irodákban, ami eleve a szívás melegágya. Végül egy aranyos indiai bácsival allapodtunk meg (aki egy kifejlett indiai családot, éttermet, mosodát, nyomdát, hostelt üzemeltet a padláson a Khao Shan mellett), fejenként kb 1700 ft volt a jegy. MIndenhol ennyi. Úgy volt, hogy reggel nyolckor vesznek fel minket a szálloda elől és este hatra már meg is érkezünk. A bangkoki ejtőzés után ez a nap nem ígérkezett egy kéjhömpölynek és előrebocsátom, hogy nem is volt az. Kíváncsi voltam, hogy a lehetőségek tárházából melyik módszert húzzák elő a megvágásunkra, szóval itt a történtek folyamatábrája.

A busz hagyott időt a reggelire, mert bőven elmúlt már fél kilenc, mire egy integető indiai egy minibuszhoz irányított minket, ami tele volt nyugati turistákkal. Eddig jó. Hogy a turisták kopasztásából az útmenti csehók is részesüljenek, óránként megálltunk pihenni, és egy tábla a buszban hirdette, hogy a thai törvények értelmében nem tartózkodhat utas a járműben tankoláskor, szóval megoldották, hogy kiszálljunk a napra a vizesasszonyok mellé, na.

A határ előtt aztán megálltunk egy étteremnél, ahol nagyon jópofa fickók vettek minket kezelésbe, ennyi idő alatt még sosem sütötték el a hungary - hungry szóviccet. Csalódniuk kellett, mert nem ettünk semmit és mi előre váltottunk vízumot, szóval hirtelen csak 10 dollárra gomboltak le, amiért cserébe azt nagy műgonddal beragasztották az útlevélbe, és kitöltették velünk a papírokat (amit egyébként később ingyen osztottak a határőrök). Úgy döntöttünk szívóskodni nem érdemes, az ember esélytelen. Innen nyitott csomagtartós pick uppal vittek minket a határra, de a kitartó várakozásnak és egy kitérőnek hála az öt perces úton elkezdett szakadni az eső, a csomagok a szemünk láttára rommá áztak hátul, mi meg csak puffogni tudtunk, a sofőr kizárta magából a földi halandók problémát. Mentünk pár percet a pickuppal a szakadó esőben, majd kiszállva a csomagommal berohantam az első tető alá, ahol magát Mr. Fu-nak aposztrofáló, rajtunk röhögő fickó fogadott, aki elmondta, hogy érdemes még a thai oldalon kivenni pénzt (bhatot), mert Kambodzsában csak dollárt adnak az atm-ek, és a dollárt drága átváltani, és minden kétszer annyiba kerül dollárban. Azt is mondta még, hogy ha átkeltünk a határon, akkor Poi Pet városban Mr. Chai vár majd minket. Mint valami embetcsempész filmben. Sétáltunk picit szemetes zsákokkal bíbelődő utcagyerekek és fegyveres katonák között, és viszonylag normálisan kijutottunk az országból, ahol őszinte meglepetésemre odajött Mr. Chai. Miszter Chai szintén a haveri viszonyra törekedett, ami addig tartott, míg meg nem próbált legombolni fejenként 200 bhatra, hogy kikerüljük a (szerinte) több mint egy órás sort a kambodzsai oldalon. Inkább kívártuk, lement 20 perc alatt, vettek ujjlenyomatot minden ujjamról, aztán leültettek minket, hogy várjuk türelemmel a buszt. Ez kissé idegesítő állapot, mert csak egy izzadtságtól elmaszatolódott lila fecnire firkantott sorszám bizonyította, hogy hová is kéne venniük minket. Miután bemutatták a teljes árukészletet, és csak a Gergő mutatott vásárlási hajlandóságot (vett egy karton cigit nagyon olcsón, Hong Kong óta rettegésben él a cigiárak alakulását figyelve), buszra pakoltak minket ami elvitt egy másik buszállomásra, ahonnan a buszunk elvileg "5 perc múlva indul". 

3 órával később, nagyjából a tervezett este hatos érkezéssel egy időben megérkeztek az utolsó felszállók (gondolon ők úgy érezték minden milyen flottul ment) és ki is gördültünk Poi Pet vadnyugati városából. Gondolom sejtették, hogy ez gáz, szóval csak egy kitérő volt, ahol ittam egy sört a többi utazóval, meg cseréltünk pár sztorit. A busz végül valamivel 9 után gördült be életem eddigi leglepukkantabb buszpályaudvarára, ahol állat módjára rohamoztak meg minket a tuk-tukosok. Tulajdonképpen itt nem is klasszikus három kerekű tuk-tukok vannak, hanem motor után kötött utánfútók, mint valami modern szekér. Bár a koncepció ugyanaz. Nekünk nem kellett egyik hiéna sem, ugyanis a hostelünk ígért ingyenes fuvart. A fuvarral telefonon lebeszéltük a találkát, majd bezsúfolódtunk a csomagokkal az érkező tuk-tukba. A sofőrünknek sajátos módszere volt annak a megállapítására, hogy van-e a tankban benzin: ha leállt a motor, akkor bizonyára nincs. Szerencsére nem kellett sokat tolni a kordét, mert igen sok a benzinkút, sőt minden sarkon árulnak benyát whiskys és kólás üvegekben.
A hostelünk maximálisan korrekt és gyönyörű. Érdekesség, hogy beltéren (pl. a recepción) csak mezítláb szabad maszkálni, illetve, hogy egy nyolc-kilencéves forma kislány szolgált ki minket vacsinál. Nála már csak az a hat-hét éves volt durvább aki a sörömet adta a buszozós kitérőnél. Azt hiszem itt sajnos még divat a gyerekmunka. Holnap Angkor Wat!!!

 ui: nem készült kép, mert örültem, hogy luk van a seggemen. Egyébként a thai táj nagyjából olyan, mintha az ember Pest Megyében autózna. Kambodzsában pedig már sötét volt.