Guilinnel mindenki találkozott már, aki egy kicsit körülnézett kínai éttermekben, ugyanis ez a térség virít a legtöbb falvédőn, szalvétán, sőt még a 20 yuanos bankó hátulján is. A legfőbb nevezetesség a várost körülvevő karszt vidék ameddig csak a szem ellát. A tervezettnél egy nappal előre haladtunk az utazás menetrendjében, ráadásul az előző napi rizsterasz-mászás teljes napos programmá növekedett, ezért úgy döntöttünk az ajándék napot Guilinben töltjük el.

Minthogy időnk, mint a tenger, reggel elgyalogoltunk a Li folyó partjáig, ahol az Elefánt szikla van, a környék nevezetes vízbe ormányt lógató karsztdombja, de ezt nem sikerült megnéznünk. Történt ugyanis, hogy valakinek itt is elsült az agya, hogy lehetne pénzért mutogatni, így a folyóparti úton komoly beruházással dézsákban annyi tuját, bambuszt és pálmát pakoltak ki, hogy semmit ne lehessen látni, csak ha borsos belépőt fizet az ember. Ez egyébként egész Guilinre elmondható, minden park, barlang, pagoda és Gellért-hegy méretű mászható bucka fizetős, 1-3000 forint közötti yuan, ami Kínában roppant drágának számít. A parkokban, amiket nem barikádoztak el, legalább a hidakon való átkelésért kell fizetni egy kicsit. De tényleg. Időnk ugyan, mint a tenger, de ezek a sunyi költségek nem fértek bele a büdzsébe, meg eleve nem asszisztálunk az ilyen rabláshoz, szóval körbe sétáltunk mindent ami ingyen is érdekes volt, majd meglátogattuk a legolcsóbban megmászható és egyben legmagasabb púpot, ami bőven megérte az árát:

A csúcsról egyébként stílusosan egy jó hosszú márvány csúszdán lehet távozni, ami annyira király ötlet, hogy már nekem is eszembe jutott előző nap amikor eltévedtünk a rizsteraszokon. 10 pénzért adnak kis csúszós köténykét és kesztyűt is.

A csusszanás után még körülnéztünk a parkban, majd hazafelé megvacsoráztunk, megnéztük a Nap és Hold Pagodákat éjszakai pompában, majd elindultunk valami éjszakai hangforrás irányába, egy koncert volt a parton, de jó drágán, szóval inkább megnéztük a Night Marketet helyette. Azon túl, hogy lavórokban várja a sorsát tucatnyi fajta kígyó - béka - teknős - tengerimalac, meg egyéb kommerszebb csirkék és nyulak, árultak még mindenféle turistamicsodákat is. Végignéztük a  kínálatot, és hát éreztünk is erős kísértést haszontalan tárgyak beszerzésére, de mindig sikerült felidézni az érzést, mikor az ember a vállára veszi a hátizsákot, szóval csak visszafogottan vásárolgattunk.

Nekem ugyan dél körül néhány dekával csökkent a csomagom, ugyanis az elmondottakon felül Guilin még arról vált emlékezetessé, hogy itt lopták el a huszonezres kézi fényképezőgépemet. Történt ugyanis, hogy egyszer csak észrevettem, hogy nincs nálam, percekkel előtte pedig üdítőket és valami furcsa gyümölcsöt vettem egy kisboltban, előtte pedig még használtam. Lehet, hogy fizetésnél letettem egy pillanatra, és valaki felkapta, vagy még ott van. Futás vissza, kamera sehol. Andris feldobja a témát, a boltos nő halál idegesen darálja kínaiul, hogy "nincs, nincs, itt nem volt, nem láttam!". Minden tele zárt szekrényekkel és fiókokkal, akárhova tehette. Mondtuk, hogy megnéznénk a biztonsági kamera felvételt, de nyilván egyik sem volt bekapcsolva. Kicsit féltünk rendőrt hívni, hiszen ez mégiscsak egy kommunista diktatúra, ki tudja, mit reagálnak, de a biztosító csak akkor fizet majd, ha van jegyzőkönyv. A sarkon láttunk egy tangapapucsos okostelefonozó rendőrt (minden sarkon vannak, ez is a közfoglalkoztatás része) aki kihívta nekünk az illetékeseket, két perc alatt meg is érkeztek villogó autóval és maximálisan korrektek voltak. Az egyik kamerával vett mindent, a másikkal Andris éles nyelvvizsga szituációt élt át. Ők is kifaggatták a nőt, megpróbálták beüzemelni a kamerát, aztán nem tudtak többet tenni mint adni egy (azt hiszem) ismeretlen tettes által elkövetett lopásról szóló jegyzőkönyvet. Hát ez van, azért nem vág földhöz, majd veszek egy újat ott, ahol ezeket eleve készítik, Shenzhenben, ezt meg bízom benne, hogy kifizeti a biztosító.

Összefoglalva tehát ugyan sok turista megfordul Guilinban, ez nem jelenti azt, hogy tényleg annyira szép lenne, viszont cserébe jó drága és az egy főre jutó kamera lopások száma is igen magas. Nekem nem fog a kedvenceim közé tartozni, bízom benne hogy a Yangshuo megmenti majd a környék becsületét.

Az, hogy Longsheng térsége meredek hegyoldalakból áll csöppet sem zavarta a helyi yao kisebbséget, mikor kitalálták, hogy rizst fognak termeszteni. Az első probléma a hegyoldalban való rizstermesztéssel az, hogy a rizsnek vízben kell állnia, a víz viszont nem marad meg egy kupacban és hajlamos elfolyni a lejtő irányába. Ezt az ellentmondást úgy próbálták feloldani, hogy helyes kis teraszokat építettek, aminek pereme van, szóval benntartja a vizet, így a rizsa jól érzi magát. A meredekebb hegyoldalakban egy-egy terasz magassága eléri a két métert is, szélessége azonban csak néhány sor rizsnek elég. Azt hiszem elég jó lehetett a rizs világpiaci ára akkoriban, mert az egész hegységet átalakították ilyen lépcsőkké. A vízállásról a hegyi patakok, a teraszok közötti átfolyások, illetve a bambuszból kiépített cső és vízvezeték rendszer gondoskodik, hiszen a bambusz tényleg mindenre jó.

Első programunk Guilinben tehát ezen vidék, becsületes nevén a Sárkány Gerince névre elkeresztelt rizsterasz felkeresése volt. 8:30-kor indult a fuvarunk a hostel elől, busznyi méretű sziklaomlásokat kerülgetve két óra alatt kacskaringóztunk fel a Da Zhai faluig, majd kaptunk 5-6 órát garázdálkodni a rizstermesztés céljából hegyoldalakba vágott teraszokon.

Érkezés után, alulról nem volt valami látványos az egész, itt még inkább a helyi yao asszonyokon lehetett csodálkozni, akiknek földig erő hajuk  van, melyet a fejükre és homlokukra tekerve hordanak, olyan népviseletben, mintha egy discovery film forgatásról érkeztek volna.

Az ő fő profiljuk egyébként a cipekedés: hátukra kötött kosarakban cipelnek vizet, vásárfiát, turisták csomagjait, vagy amit éppen kell. Appropó, turisták. Na, azok itt nincsenek. Úgy tűnik a kínaiak számára nem elég menő program nézni, ahogy nő a rizsa, szóval csak elvétve látni egy-egy helyi földművest vagy kiránduló nyugati arcot. Hozzánk is csapódott egy san franciscoi lány, Amy, akinek jó térképe volt, és jó fej volt, szóval négyesben hódítottuk meg a környéket. Amint leküzd az ember 3-400 méter szintkülönbséget, azon túl, hogy önálló rizstáblát táplálhatna az izzadtságával, a látványtól biztosan eláll a lélegzete. A teraszok gyönyörűen körbe rajzolják a hegyek alakját, mint egy szintvonalas térkép.

Egy csúcs nem volt elég, szóval a teraszok oldalában elindultunk, hogy meghódítsunk még egyet. A közlekedés a teraszok között terméskövekkel kirakott ösvényen történik, ami nem a turisztikai hivatal utasítására készült, szóval nagyon egyenetlen, keskeny, és mivel gyakran keresztbe folyik a víz, ezért jó csúszós is tud lenni. Amikor egy szamárral kellett megosztanom a harminc centis padkát, akkor majdnem egy rizstáblában kötöttem ki. A második csúcsára menet áthaladtunk Than Tou falun, ahol Andris ebédelt, illetve itt csatlakozott hozzánk két angol lány is, akik pekingben tanítottak angolt a nyáron. A csúcsra érve gyakorlatilag azzal a lendülettel fordultunk is vissza, hogy elérjük a hazabuszt. Elég istenesen eltévedtünk, egy üldögélő földműves tippje alapján egy majdnem találomra kiválasztott, növényekkel benőtt ösvényen elindultunk a legközelebbi falu irányába, és úgy éreztem itt nagyon kevés ember szokott mászkálni, leginkább talán egy sem. Időközben pár percet pötyögött az eső is, ami jó csúszóssá tette a köveket, mellettünk meg a következő terasz vagy patakmeder néhol méterekkel lejjebb volt. Az előbukkanó faluról, az ösvényhez hasonlóan látszott, hogy nem sok turista látogatja, nem volt se étterem, se szálloda, a házak pedig kizárólag fából épültek, sehol egy ronda csempés betonbunker. Azt hiszem ebben az UNESCO világörökség programnak is nagy szerepe volt. Itt ráleltünk a megfelelő ösvényre, és még időben vissza- és hazaértünk (az otthon jelenleg ott van, ahol a málha). Összességében eddigi legbékésebb kínai óráinkat éltük át a rizsföldeken, pedig már épp kezdtem lemondani arról, hogy itt kettesben leszek egy világszámmal.

Szerk: arra végig nem sikerült rájönnünk, hogy végülis hogyan terem a rizs. Húzkodtuk, nézegettük, cincáltuk de semmi olyan része nincs a növénynek, ami alkalmas lenne rizs növesztésére. A megfejtéseket e-mailben várom :p

Aki látta már az Avatart, az talán hallott arról is, hogy valahol belső Kínában van egy kimondhatatlan nevű hegység, mely Cameron számára az ihletet adta a repülő, növényekkel borított sziklákhoz. Talán még rá is keresett googleben, és arra gondolt, milyen jó lenne ezt egyszer megnézni. Nálam legalábbis valahogy így bontakozott ki a dolog. A terület nincsen rajta a backpackerek és külföldi turisták tipikus "must see" listáin, szóval minden lobbi erőmet be kellett vetnem a többieknél, hogy ha már Kínában utazgatunk, akkor ide is látogassunk el. Izgultam, hogy jó legyen az idő, ne szívjuk meg semmivel, ne legyen köd, pára, stb. mert az elrontja a látványt. Összefoglalva az itt töltött két napot: leírhatatlan élmény volt, a fényképek azonban sajnos közel sem adják vissza a látványt, hiába minden erőfeszítés, "sajnos" ezt látni kell.

A vonatunk hajnalban gördült be Zhangjiajie (ejtsd: Dzsen-dzsiá-dzsie) városába, ahonnan minibusz visz a nemzeti park melletti Wulingyuan (ejtsd: ahogy gondoltad) faluba. A minibusz szinte üresen indult el, aztán nagyon lassan mendegélt a városban, hogy összeszedjük azokat az embereket, akiknek séta közben az jutott eszébe, hogy Wulingyuanba kéne menni. Ezzel eltelt majdnem egy óra, aztán lehetett emberi tempóra is váltani.

Wulingyuanban fogtunk egy buszt ami elvitt a youth hostelbe, ahol ledobtuk a málhát, és a recepción megkaptuk a kiokosítást. Zhangjiajie Kína első nemzeti parkja volt, a mészkőhegyek itt egyedülálló módon a világon olyan formát vettek fel, amilyet csak a gyerekek rajzolnak. Több mint 3000 ilyen oszlop és csúcsoska található itt, közöttük 800 patak csörgedezik, és az egész 98%át erdő borítja, ugyanis számomra érthetetlen módon a fizika törvényei nem akadályozzák meg a fákat abban, hogy elborítsák a hegyeket. Igazából csak a teljesen függőleges és repedésmentes hegyoldalakon látszik a szikla, minden mást sűrű növényzet borít.

A nemzeti park négy jól elhatárolható egységből áll, mindegyik viszonylag eltérő élményt/látványt nyújt, darabja jó 3-5 órás séta, közöttük liftek, buszok és felvonók laza hálózata teremt kapcsolatot. Ezt úgy érdemes elképzelni, hogy mindenfelé vannak a csúcsocskák, és a közöttük lévő nagyobb hegyre érdemes felmászni (vagy felvonózni), ahonnan a csúcsokra látni, esetleg alulról, a közöttük kiépített útvonalon végigsétálva gyönyörködni. A recepciós srác elmondta, hogy ő mit sűrítene bele a két napba, mi pedig azonnal a parkhoz siettünk, hogy ezt meg is tudjuk valósítani. A borsos belépő hozadéka, hogy a belső buszhálózat ingyen használható, nem úgy a felvonók, azért újra a pénztárcába kell nyúlni. Szerencsére a „hegytető-szinten”, azaz a nagy hegyek tetején is üzemel buszhálózat, így az ember barangol egy szakaszon, aztán ha kedve szottyan, akkor átbuszozik a következőhöz. Mi első nap két „scenic area”-t szerettünk volna meglátogatni, az utóbbiról pedig lesétálva az utolsó, este 8-as busszal kikavarodni a parkból.

A tervet nagyjából délután 4-ig követni tudtuk, ekkor éppen megérkeztünk a második scenic area-hoz, leesett az állam a gyönyörű látványtól, aztán pillanatok alatt vihar kerekedett, mi pedig két tucat sikítozó kínaival benyomakodtunk egy öt négyzetméteres kis fa pavilon alá. Délelőtt még milyen jól mulattunk a „lightning flash! careful lightning protection!!!” és a „Careful thunderbolt striking area!” táblákon, most már nem volt olyan vicces, mert hatalmasakat szóltak a közeli csúcsokba csapkodó villámok. Az egész eltartott vagy egy órán át, külön feldobta a hangulatot az a méteres kígyó ami a pavilon körül csúszkált, majd felkúszott a tetejére, és azt vártuk, hogy mikor mossa a nyakunkba az özönvíz. Amint csillapodott az eső, elindultunk a közeli buszállomásra, de félúton elállt, szóval az asztalra csaptunk, vettünk egy ponchót és elkezdtünk lesétálni mégis.

Ekkor már egy lélek sem volt a hegyen, és kristály tiszta volt a levegő, szóval lélegzetelállító fotókat lehetett csinálni, de mivel semmi nem volt kitáblázva, sok volt az igen komoly vízátfolyás és a hömpölygő tömeg sem nyújtott iránymutatást, ezért ezzel a lendülettel el is tévedtünk, közben pedig elkezdett alkonyodni. Úgy döntöttünk inkább nem akartunk aznap a hegyen veszni, szóval inkább visszamegyünk a buszállomásra. Talán kibírható az élet úgy is, ha az ember nem sétált le a 4-es scenic spotról. Visszaértünk a csúcson lévő buszállomásra, de senki nem akart elvinni minket, és ennyi bután visszabámuló arcot ritkán lát az ember, mint amennyit fél óra alatt volt alkalmunk látni. Tulajdonképpen már nem volt kedvük elindulni, mert későre járt. Helyette elirányítottak minket a felvonóhoz, ami elvileg csak 17:00ig üzemel, de derekasan üzemben tartották, hogy a vihar miatt fennrekedt turistákat le tudja még pakolni a talajszintre. Két órát vártunk a sorban, mire alkonyatkor végre megindult az üvegkabinunk lefelé, és hát, ez is elképesztő látvány volt.

Sajnos ez a felvonózás nem olcsó mulatság, ezért nem fért volna bele a költségvetésbe másnap is megpróbálkozni ezzel a mutatvánnyal. Helyette úgy döntöttünk végig sétálunk egy folyó mentén a csúcsok között.

Jó döntés volt, minden misztikus pára borított, a környéken majmok százai garázdálkodtak, akik ha nem éppen kaját tartó gyerekeket fosztottak ki, akkor a kis majmokat hurcolászták, vagy itt-ott csimpaszkodtak a turisták nagy örömére. Érdekes módon itt a turisták vizipuskákkal vannak felfegyverkezve, míg ugye az Emei Shanon a bambusz bot volt a menő. Az út végén az időnkbe belefért, hogy felmászunk (szokásos másfél óra betonlépcsőzés) Huangshi Village-be, ami az egyik huplin található falu, melyet nagy igyekezettel alakították kínai jellegű turistabazárrá, sok étteremmel és jáde-szobor árussal. A gagyibazárt otthagyva csodáltuk a kilátást, meg a vizesasszony pofátlanságát, aki továbbra is ránk volt tapadva, aztán mentünk egy nagy kört a hegycsúcs kiépített szakaszán. Ezzel a mozzanattal búcsút is vettünk Zhangjiajie-től, ugyanis késő délután már indult is a vonatunk vissza Changshába. Természetesen éjszakai hard seat, most kínai kislányok ültek velünk szemben, akik okostelóval minimum ötezer fényképet csináltak rólunk Andrissal. Jó volt. Még pálinkával is alig tudtam elaludni, legalább a hasamat rendbe tette egy kicsit. Fun fact: öt teljes napja nem láttam fehérembert.

Hajnalban értünk Changshába (ami amúgy elég király hely) és csak délután utaztunk tovább Guilinbe, ezért volt alkalmunk még egy kicsit várost nézni. A legkeményebb egészen biztosan az építés alatt álló kulturális negyed volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy adott egy hosszúkás alakú tó, körülötte mindent parkosítottak és elláttak modern képzőművészeti elemekkel, de az összes cserepes növény kirohadt, száz daru építi a felhőkarcolók tucatjait, ordít a Vangelis a szökőkút hangfalaiból, ember egy szál se, és egy tábla hirdeti „Globális kulturális központ”. Teljesen szürreális volt az egész. Ez Kína.