What really grinds my gears

Hirdetés

Kategóriák

Összes

Utolsó kommentek

  • zdyzs: @Akvyr: Elfogadom, hogy Neked nem tetszett Bangkok (nem Thaiföld, mert ott ha jól értem Ayutthayán... (2014.08.20. 15:09) Bangkok #2
  • Akvyr: @retrovírus: Tényleg nem jött át az iróia, mert szerintem szép fotók. Persze ez felveti a kérdést,... (2014.08.19. 15:08) Angkor
  • retrovírus: Bocs, kicsit ironikusnak szántam, de nem ment át. Arra gondoltam, hogy nem valami tehetséges fotós... (2014.08.19. 15:00) Angkor
  • Akvyr: @zdyzs: Oké, akkor te abba a hárommillióba tartozol akinek tetszik Thaiföld, én pedig nem. Ennyi o... (2014.08.19. 14:59) Bangkok #2
  • zdyzs: @Akvyr: Annyira nem, hogy szerintem abszolút nincs igazad. Indonéziáról nem tudok nyilatkozni, de ... (2014.08.19. 14:47) Bangkok #2
  • Utolsó 20

Sihanoukville

2014.08.20. - Akvyr Szólj hozzá!

1_5.JPGNa, a láblógatós nyaralás hívei most kezdhetnek irigykedni. Sihanoukville-be még minket is az vezérelt, hogy egy trópusi tengerparton, pálmafák alatt henyélve vagy éppen a napon sütkérezve, ivókókusszal a kézben zárjuk le az utazást. Végül pálmafa nem volt, nap csak módjával, és az utazásnak sem itt lesz vége, de azért megpróbáltuk értelmesen eltölteni a ránk szakadt szabadidőt. Bar a céltalan homokon fetrengés nem a mi műfajunk, mégis ezen kívül csinálni csak két dolgot csináltunk: Első nap strandra menet rövid sétát tettünk a dombtetőn lévő buddhista pagodák között, ahol épp a Vörös Khmerek által fehérre festett falakon zajlik a freskók restaurációja. A templom környékére erősen ráfért volna egy takarítás, csak úgy mint a tengerpartra ahová tévedésből először mentünk, de a szeméthalmokat látva menekülőre fogtuk, és azóta próbálunk megszabadulni az emlékképtől, hogy egy trópusi tengerpart ilyen undorító is lehet. A hulladékhelyzet mindenütt elég aggasztó Kambodzsában.

 

A második napi kitérő az volt, amikor a Koh Rong Sanloem szigetre menet a kishajóval megálltunk tatról ugrálni és snorkeling-elni (szemüveggel-vízipipával búvárkodni) egy korallzátonynál. Én imádom a vizet, szóval nagyon tudok lelkesedni az ilyesmiért, szerintem ez is tök szép volt, persze a Natgeó azért jobb helyeken szokott forgatni. Amint a Sanloemre értünk azonnal leszakadt az ég, szóval életem trópusi szigeteken töltött idejének fele sör szopogatással telt egy bambuszkocsmában. Azért egy idő után elállt, és lehetett menni frizbizni meg úszkálni. A legjobb az, hogy a tengerbe befutáshoz nem kell pokoli lelki erő, nagyon kellemes a hőmérséklete, szóval a belső szervek nem kezdenek felfelé vándorolni a felfröccsenő vízcseppek hatására. Cserébe viszont jó sós, ezt minden tengerparton konstatálom. Naplementekor szerencsére nem voltak pálmafák, mert az már nagyon gicces lett volna.

2_2.JPG

A tengeri herkentyűk helyi piaci ára mindenesetre borzalmas, annyi mint otthon, szóval sztrájkoltunk és pizzát ettünk vacsorára. Bár elég nehezen van gyomra az embernek, ugyanis minden tele van szexturistákkal. Ami Bankokban elkerült minket, az Kambodzsában sokszoros erővel és lesből támadt ránk. Öt percenként látni idős, pohos nyugati hapsikat akik helyi fiatal lánnyal imitálnak randit, mintha egy igazi hódítást és trófeát mutogatnának a világnak, pedig egyszerű prostitúcióról van szó. Nem túl gusztusos látvány.

Hogy valami pozitívval zárjam a posztot, holnap Phnom Penh és a brutális Vörös Khmer tömeggyilkosság!! Fú, hát ez nem jött össze.

Úton Battambangba

2014.08.18. - Akvyr 1 komment

Képzeljetek el egy átlagos magyar megyét zöldellő erdőkkel, bozótossal, csiripelő madarakkal, kisebb és nagyobb falvakkal. Aztán öntsétek rá a Balatont. Nagyjából ez festene úgy, mint a kambodzsai Tonlé Sap tó, melyen röpke 7 óra alatt lehajóztunk Siem Reapből Battambang-ba. A távolság nem nagy, viszont a hajónak gyakorlatilag egy erdőben kell manővereznie, néha koccan egyet-kettőt, beakad, eltéved, felbőgeti a motort és átvág a bozótoson, szóval a kapitány és az evezős fiúk kemény munkát végeznek, nem egy nyugdíjas meló. Az utasok sem unatkoznak, ugyanis elég pár másodpercre elbambulni, és garantáltan talalkozik az arcod egy belibbenő bokorral 1_4.JPGvagy méteres faággal. Ha eddig nem lenne elég szürreális, akkor hamarosan következnek az úszó falvak. Igen, úszó falvak tucatjai ameddig a szem ellát, csinos utcákba rendezve, az elárasztott erdő/tó közepén, telis-tele halászokkal illetve vadul integető és hellózó khmer kisgyerekekkel. Elég ritkán járhat erre hajó, szóval, ahogy Andris fogalmazott, kicsit olyan érzés ilyen belső kambodzsai falvakon áthajózni, és visszaintegetni a mindennapi életüket élő halász családoknak, mintha te lennél az angol királynő aki végig vonul a díszmenet élén. Az integetést általában a hajónk méteres hullámaival való derekas küzdelem követi, illetve néha az ici-pici csónakokkal halászó gyerekek nevetve-visítva-prüszkölve repülnek a vízbe. Néhol csónakkal kihoznak egy-egy utast is a hajó elé, aki felkászálódik, aztán a következő faluban kiugrik egy mólóra.

A "házak" igen változatosra sikerültek, a legtöbbnek az alapját valamilyen csónak vagy  hajótest adja, de van 5_2.JPGami tartályokon vagy simán csak sok köteg üreges bambuszon úszik. Erre épültek a fa, a bambusz, bádog és hullámpala tetszőleges kombinációjával viskók.  A cölöpházak már elbírtak komolyabb szerkezeteket, pl. téglát is, ezért nagyobb településeken még úszó templom is előfordult. Minden háztartás (ill. hajótartás) életében központi szerepet tölt be az utcafronti nagy terasz/tat, ahol lehet tenni-venni, zöldséget és halat pucolni, integetni, gyereket nevelni, kényelmesen csónakra (kisgyerekeknek hatalmas lavórra - tényleg!) szállni, függőágyban szunyókálni vagy ami épp jól esik.

blogra.JPG

4_4.JPG

Az egész tényleg nagyon élettel teli. Nem hittem volna, hogy a világ legnagyobb száma, Angkor után bármi eléri még az úton az ingerküszöbömet, de Kambodzsa már másnap rákontrázott. Hozzá kell tenni, hogy én egy feszített víztükrű tóra és unalmasan pöfögő dízelhajóra számítottam, ehhez képest zseniális volt.

 

Battambangot már a Sangkae folyón felhajózva értük el, nagyjából délután kettőkor. A város a francia (gyarmati) építészetéről, rizsföldjeiről és bambusz vonatjáról híres, illetve arról, hogy Kambodzsa második legnagyobb városa, kőkemény 150e lakossal. Ilyen egy ország ahol három évtizede lemészárolták a városi lakosságot. A populáció kevesebb mint 1%-a él a második legnagyobb városban. Kemény. Kivettünk egy szobát fejenkent két dollárért, majd ebédeltünk és kerestünk egy utazási irodát. Kiderült, hogy eddigi forrásainknak ellentmondva mégis van éjszakai busz, ráadásul még Sihanouk-ba is, szóval a tervezett reggeli (egész napos) Phnom Penh busz dupla csavarral éjszakai és délelőttös Sihanoukká változott. Sötétedésig sétáltunk és söröztünk a Sangkae partján, aztán visszamentünk az okafogyottá vált szállásra netezni és fürdeni, végül pedig irány a  busz.

7_4.JPG

Az kétszer hat óra busz mérföldekkel jobb volt mint az előtte annyit járatott kínai hard seat éjszakai vonatok, de azért ezt sem kívánnám annak aki előtte hajón zötyögött egész nap. A fénypont a Phnom Penhi átszálláskor megejtett reggeli volt, ami pont napfelkeltére esett a Mekong partján. Itt betalált minket sok őrült csöves, illetve egy olyan, aki nem volt őrült, és talán csöves sem. Volt azonban tuk-tukja, és meg is állapodtunk vele egy programban és hozzá tartozó költségvetésben három nap múlvára amikor visszaérünk Phnom Penhbe. Cserébe felajánlotta, hogy ha visszahozott a busz Sihanoukból akkor ingyen elvisz a szállásra. Nyilván neki ez jó biznisz, szóval nem kell sajnálni szegényt. No, meg így kiderül miféle fából faragták. Ha ott lesz, akkor elnyeri a tendert.

Random kép a kambodzsai útmenti tájról:

8_4.JPG

 

Címkék: utazás Kambodzsa

Angkor

2014.08.14. - Akvyr 6 komment

Senki ne gondolja, hogy az utazók élete könnyű: az enyhén elhúzódott kambodzsai határátkelés ellenére tartottuk a tervet, és hajnali négykor csörgött a vekker, hogy aztán tuk-tukkal zümmögjünk egy keveset a vaksötét országúton. Persze nem olyan kín a korán kelés, ha az ember az Angkor Wathoz indul megnézni a napfelkeltét.

Tömören: Angkor tényleg üt.

1_3.JPG

Nem lepődnék meg, ha soha nem látnék már királyabb helyet egy hatalmas birodalom bukott fővárosánál, melyet a sziámi thai-ok ostroma után 500 évre elnyelt a trópusi dzsungel és a legendák homálya, végül csak néhány évtizede fedezték fel újra francia kutatók. Ahogy a világ legnagyobb vallási épületei között sétál az ember, melyek falain busz vastagságú fák törnek át és száz méteres indák tekernek körbe, kicsit átértékeli az emberi civilizációról alkotott képét. Képzeljétek, mi lenne ha mondjuk Párizst pár száz évre elhagyták volna, senki nem trimmelné a füvet, és kívül-belül egy buja dzsungel ejtené fogságba a Notre Dame-ot és a gótikus katedrálisokat. Posztapokaliptikus, részletes, gyönyörű. Ez Angkor.

9_2.JPG

 

Az ősi város 802 - 1432 között volt a Khmer Királyság, ezáltal a térség központja, a Mekong medencéjének „nagy tava”, a Tonlé Szap mellett, fénykorában több mint egymillió lakossal (London ekkor: 20 ezer ). Uralkodása alatt számos kulturális hullám söpört végig a területen: például a khmer civilizáció áttért hinduizmusról buddhizmusra. Emiatt az egymással szomszédos templomok építési és díszítési technikája között a különbség gyakran akkora, hogy ha külön képen látnám őket akkor találomra kontinensekre és évezredekre sejteném őket egymástól.

A legrégebbi templomok a hinduizmus hatására aprólékos faragásokkal vannak díszítve, később pedig számos Dél-Amerikai piramis-szerű templom épült Angkor-szerte. Ezek kombinációja a világ legnagyobb szakrális épületeként számon tartott emblematikus központi épület, az Angkor Wat, melyet ugye mi is elsőként kerestünk fel.

2_1.JPG4:50-kor álmosan belevigyorogtunk a webkamerába, kicsengettük az (indokoltan) drága belépőt, ezzel elkészült az Angkor-igazolványunk, és vonulhattunk is végig a bejárathoz vezető hídon, mely egy akkora mesterséges vizesárkon ível át, mint a Tisza. Az első romok között gyakorlatilag semmit nem lehetett látni csak amit az elemlámpák fénye megvilágított. Letelepedtünk a tó mellé, ahová minden korán kelő, távoli romokat vadul vakuzó turista ment, nyilván az a jó hely. Az volt, bár az ég sajnos nem produkálta a gyerekárusok képeslapjain látható színskálát, csak úgy az idő múlásával a sötétkékhez egyre több fehér keveredett. A legtöbben úgy gondolhatták, hogy napkelte kipipálva, lehet menni aludni, mi viszont miután kipirkadt, elkezdtük körbejárni a központi épületet. Ez amellett, hogy akkora, mint egy piramis (építői eleve egy hegyet, a hindu mitológia szerint az univerzum közepén álló Merut mintázták), a részletekkel és faragásokkal sem spóroltak: több száz méteren láthatóak különböző harci jelenetek, bár ezeket kissé összenyomja a hatalmas szürke tér. Angkor Wat igazából inkább hatalmas, mint szép. A nézelődést megszakítottuk egy reggelivel, majd fél 8-kor megnyílt a templom felső szintje, ahol a panoráma mellett még átható ürülékszag is volt. Egy guide szerint denevéreket kell okolni, de én a mindenfelé ólálkodó majmokra tippelnék.3_6.JPG Itt is rengeteg a majom, amikor az egyik katedrális méretű „kis” oldalépületet látogattuk meg, még reggeli előtt, akkor majdnem verekedéssé fajult egy találkozó a HVCS-majmokkal.

8 körül végleg kiléptünk az Angkor Watból és kerestük a tuk-tukosunkat, akiről annyi maradt meg a hajnali sötétből, sisakon át, hogy egy macis testalkatú khmer arcú legény. Nagyjából száz ilyen hapsi volt a parkolóban, jelentős részük praktikusan a tuk-tukban kifeszített hintaágyon szunyókált, aki nem aludt az pedig állította, hogy szívesen elvisz, szóval végül telefonos segítséget vettünk igénybe.

 

4_3.JPGA nagy egymásra találás után tuk-tukon átkeltünk Angkor Thom déli hídján, melynek kerítésén megtekinthető, hogyan kell tejóceánból vajat köpülni egy hatalmas kígyóval. A legenda szerint a kígyót a köpülőre tekerték, és húzgálták. Túl sok volt a turista, és számos ilyen faragású híd van, szóval rögtön robogtunk is tovább Angkor Thom igazi nevezetességéig, a Bayonig. A Bayon Angkor utolsó nagy korszakában épült, és a világ egyik legjellegzetesebb temploma. Fő ismertetőjele a rengeteg hatalmas, négy irányba tekintő faragott kőarc, melyek ívelt ajkai és sejtelmes mimikája jelenti a világ számára Angkor időtlen mosolyát. Meredek labirintus vezet fel a közepébe, ahol turisták hada vadul fotózza egymást a több száz hatalmas kőarc-toronnyal, illetve középen áll egy buddha szobor, ahol páran imádkoznak és füstölőt égetnek.

5_1.JPG

Bayon után, az Angkor Thomon belül rengeteg felé el lehet császkálni, itt van például a Baphuon és a Phimeanakas templom, melyek inkább azték piramisokra hasonlítanak, méteres lépcsőkkel. Az ajtók méretéből és a mai khmer testalkatból úgy sejtjük, hogy régen sem voltak egy égimeszelő nép, tehát őszinte értetlenséggel (és sajgó mászóizmokkal) állunk a méteres lépcsők jelensége előtt. A legenda szerint az építők érzékeltetni akarták, hogy milyen nagyon nehéz közelebb férkőzni az istenekhez. Történetesen jól sikerült a szemléltetés, és most ugyanez a mechanizmus gátolja a reszketeg lábú turistákat is a feljutásban, ráadásul lefelé menet azt is érezhetjük milyen egyszerű a khmer pokolra jutni.

6_2.JPG

Tovább sétáltunk észak felé az elefánt teraszhoz, megcsodálva a falba faragott hatalmas 3D-s elefántokat, illetve számtalan finom, részletes domborművet. A szűk, faragásokkal teli folyosó a Leprás Király trónjához vezetett, aki azért kapta ezt a dicső nevet mert a szobor (és a körülötte álló „alattvalók”) szerencsétlen módon vesztették el az ujjaikat vagy teljes végtagjaikat, és olyan mint egy csoport leprás.

8_3.JPGA tuk-tuk parkoló felé néhány jól elhelyezett tiltó tábla miatt csak a bazársoron keresztül vezetett út. A khmer árusok az ősi harcosok vehemenciájával képesek fröccsöntött műanyag gagyit árulni, és a legrosszabb, hogy az árusok többsége cuki kisgyerek a natgeó forgatásról. Kifejlesztettek egyfajta könyörgő és megalázkodó hangszínt, amit következetesen és kitartóan hoznak. Könyörögve-énekelve mondják a monológot "ten for one dolla', siiiiir, good price, cheap for you sir, just one dolla', buy something please...." és jönnek veled. Száz méteren át is jönnek, csapatostul. Vettem ezt-azt de nem tudom minek.
A harmadik bambuszfurulya után rájöttem, hogy nem menthetem meg mindet, és csak a menekülés marad. Persze menekülni akkor is kell, ha valaki vesz valamit mert az csak katalizátja a folyamatot és egyre több gyerek jön a pénzszagra. Volt ahonnan szabályosan tuk tukkal kellett elpucolni. A legdurvább amúgy, hogy simán középfokon érvelnek és győzködnek angolul. Furcsa ez egy olyan országban, ahol 40 éve a Vörös Khmerek lemészároltak mindenkit akinek volt idegen nyelvismerete. Persze azóta már felnőtt egy generáció, és sok a nemzetközi segélyszervezet meg önkéntes nyelvtanár, de akkor is. Nálunk a hat évesek nem beszélnek nyelveket. Kínában meg például senki.
A legjobban az a tízéves-forma, romokon csimpaszkodó gyerek tudott angolul (és kínaiul és franciául...), aki a sorban következő iker-romokat, a Chau Say Tavodát és a Thommanon-t mutatta be hadarva egy kis borravaló reményében. Következett a Ta Keo, megint kicsit más stílus, hatalmas teraszos, kézzel-lábbal mászós piramis.

7_3.JPG

A Ta Phrom, az egyik emblematikus "dzsungeles" rom előtt, hogy fokozzuk az izgalmakat, a tuk-tukosunk elvitt ebédelni, jó drágán, de itt igazából minden vagy drága vagy koldusszegény patkánysütögető utcai árustól származik.

A Ta Phromban a dzsungel apraját kirtották, de a hatalmas, 60-80 méteres fákat meghagyták, főleg mert azok ablakokon kibújó és olvadt viaszként leomló gyökerei teljesen körbefonják az épületeket, és felül pedig szürkés, csillogó kérgű fában egyesülnek. Olyan mintha felülről nőttek vagy olvadtak volna lefelé. Mindenesetre tényleg zseniálisan néz ki Angkor küzdelme a természettel.

23.JPG

A sor végén, hazafelé útba ejtettük a Prasat Kravant, ami nem a megszokott fekete kőből, hanem olyan téglákból készült (dúsan faragva ősi domborművekkel) amiket ma szabvány-méretként árulnak az Obiban. Kíváncsi vagyok, hogyan alakult így, és, hogy van-e egy tégla méret optimum amire egymástól függetlenül jöttek rá a világ több pontján.

Ezzel végére is ért a nap, amit reggel négykor kezdtünk és este hat körül egy vacsorával zártunk, majd eldőltünk mint a rohadt nád.


Másnap emberibb időpontban keltünk, és egy elég alternatív helyre indultunk, a Kbal Spean felé. Ez, amellett, hogy nem templom, hanem folyó, még messze is van, történetesen 53 kilométert kellett leküzdeni tuk-tukkal, és közben kétszer is meg kellett állni whiskys üvegből benyát tölteni. Közben megfigyelhető, ahogyan a kambodzsaiak motoron próbálnak szállítani motoron nem szállítható dolgokat, pl. összekötött csirkéket és kalimpáló kismalacokat, illetve érdekes, hogy 50 kilométeren nincs más, csak rizsföld, kókuszpálma és kókuszárus bodega.

11.JPG
Kbal Spean egyébként a mederbe faragott, csoportokban elhelyezett fallikus szimbólumokról híres, ezért is nevezik az Ezer Linga folyójának. A folyóhoz a dzsungelen keresztül lehet eljutni egy másfél kilométeres ösvényen. Ha valaki úgy gondolná, hogy a látvány, ahogy egy patak stilizált faszok között csordogál lefele, talán nem ér meg egy hegymászást, annak elárulom, hogy van a végén egy vízesés is, ahol lehet tapicskolni.

10_2.JPG

 

Az ezernyi pénisz után megebédeltünk, majd újra szekérre szállva a közeli Banteay Srei felé indultunk. Ez egy nagyon apró templom egy szép nagy park közepén. Azért övezi kiemelt figyelem, mert itt találhatóak a legdúsabb és legszebb faragások. Nem ok nélkül nevezik Angkor Ékszerdobozának, az ember jó időt el tud tölteni egy álltó helyében az ezer éves kifogástalan állapotban lévő domborművek között. Jók voltak a fényviszonyok, szóval megnéztük kívül, belül, oldalt, a tó tükrében, a fal tetejéről, sőt még az ambiciózusan "globan viewpoint"nak keresztelt kis fa dobogóról is.

12.JPG

13.JPG

Útba ejtettünk még néhány templomot, Neak Poan pl. nagyon jópofa egy focipálya méretű víztározó közepén, elárasztott kamrákkal, de azt hiszem egy idő után eljön az a pont ahol már Angkor sem tud döbbenetesen újat mutatni. Ez betudható annak, hogy elfogynak a templomok. Sokat küzdöttünk még a "buy something sir" gyerekekkel, illetve elmászkáltunk a turista csapásiránytól, ugyanis Angkorban az a szuper, hogy szinte mindenki azt csinál, oda mászik és les be ahova csak akar, ha van rá kapacitása. Egy hatalmas Indiana Jones játszótér az egész, filmdíszlet-szerű romokkal és viaszként csorgó égig erő ezüstfákkal.

fasff.JPG

Hazafelé még megálltunk megnézni a naplemente fényében fürdő Ankor Watot, majd elbúcsúzva az ősi várostól Siem Reapben megvacsoráztunk, megvettük a hajó jegyeket másnapra Battambangba, illetve beszereztünk ezt-azt az éjszakai piacon. No, persze szigorúan semmi hasznosat.

Címkék: utazás Kambodzsa

A kambodzsai határon

2014.08.11. - Akvyr Szólj hozzá!

 Nyolcadikán reggel indult a buszunk Siem Reapbe, ami az Angkor Wat szervizvárosa, ezáltal az egyik legnagyobb kambodzsai turisztikai desztináció. Ez az útvonal nem kevés lehúzási lehetőséggel kecsegtet, amit a legtöbb társaság ki is használ. Például a határ előtt - közben - után kitaláltak mindenféle rejtett költségeket, vízumos monopóliumot, amiben lelkesen asszisztálnak a helyi határőrök és egyéb nagy fegyvert hordó erőszakszervezetek. A másik trükk, hogy a határon leszállítanak mindenkit, azzal, hogy a túloldalon vár a másik busz, ami aztán persze nem létezik. További lehetőségek között van például a fél nap késés, és a haver szállodája elé rakott végállomás éjfélkor, ahol hirtelen senki nem ért angolul.

 

Ezekkel a szép lehetőségekkel indultunk neki a jegyvásárlásnak, és szomorúan vettük tudomásul, hogy csak határon átszállós opciót lehet venni az utazási irodákban, ami eleve a szívás melegágya. Végül egy aranyos indiai bácsival allapodtunk meg (aki egy kifejlett indiai családot, éttermet, mosodát, nyomdát, hostelt üzemeltet a padláson a Khao Shan mellett), fejenként kb 1700 ft volt a jegy. MIndenhol ennyi. Úgy volt, hogy reggel nyolckor vesznek fel minket a szálloda elől és este hatra már meg is érkezünk. A bangkoki ejtőzés után ez a nap nem ígérkezett egy kéjhömpölynek és előrebocsátom, hogy nem is volt az. Kíváncsi voltam, hogy a lehetőségek tárházából melyik módszert húzzák elő a megvágásunkra, szóval itt a történtek folyamatábrája.

 

A busz hagyott időt a reggelire, mert bőven elmúlt már fél kilenc, mire egy integető indiai egy minibuszhoz irányított minket, ami tele volt nyugati turistákkal. Eddig jó. Hogy a turisták kopasztásából az útmenti csehók is részesüljenek, óránként megálltunk pihenni, és egy tábla a buszban hirdette, hogy a thai törvények értelmében nem tartózkodhat utas a járműben tankoláskor, szóval megoldották, hogy kiszálljunk a napra a vizesasszonyok mellé, na.

A határ előtt aztán megálltunk egy étteremnél, ahol nagyon jópofa fickók vettek minket kezelésbe, ennyi idő alatt még sosem sütötték el a hungary - hungry szóviccet. Csalódniuk kellett, mert nem ettünk semmit és mi előre váltottunk vízumot, szóval hirtelen csak 10 dollárra gomboltak le, amiért cserébe azt nagy műgonddal beragasztották az útlevélbe, és kitöltették velünk a papírokat (amit egyébként később ingyen osztottak a határőrök). Úgy döntöttünk szívóskodni nem érdemes, az ember esélytelen. Innen nyitott csomagtartós pick uppal vittek minket a határra, de a kitartó várakozásnak és egy kitérőnek hála az öt perces úton elkezdett szakadni az eső, a csomagok a szemünk láttára rommá áztak hátul, mi meg csak puffogni tudtunk, a sofőr kizárta magából a földi halandók problémát. Mentünk pár percet a pickuppal a szakadó esőben, majd kiszállva a csomagommal berohantam az első tető alá, ahol magát Mr. Fu-nak aposztrofáló, rajtunk röhögő fickó fogadott, aki elmondta, hogy érdemes még a thai oldalon kivenni pénzt (bhatot), mert Kambodzsában csak dollárt adnak az atm-ek, és a dollárt drága átváltani, és minden kétszer annyiba kerül dollárban. Azt is mondta még, hogy ha átkeltünk a határon, akkor Poi Pet városban Mr. Chai vár majd minket. Mint valami embetcsempész filmben. Sétáltunk picit szemetes zsákokkal bíbelődő utcagyerekek és fegyveres katonák között, és viszonylag normálisan kijutottunk az országból, ahol őszinte meglepetésemre odajött Mr. Chai. Miszter Chai szintén a haveri viszonyra törekedett, ami addig tartott, míg meg nem próbált legombolni fejenként 200 bhatra, hogy kikerüljük a (szerinte) több mint egy órás sort a kambodzsai oldalon. Inkább kívártuk, lement 20 perc alatt, vettek ujjlenyomatot minden ujjamról, aztán leültettek minket, hogy várjuk türelemmel a buszt. Ez kissé idegesítő állapot, mert csak egy izzadtságtól elmaszatolódott lila fecnire firkantott sorszám bizonyította, hogy hová is kéne venniük minket. Miután bemutatták a teljes árukészletet, és csak a Gergő mutatott vásárlási hajlandóságot (vett egy karton cigit nagyon olcsón, Hong Kong óta rettegésben él a cigiárak alakulását figyelve), buszra pakoltak minket ami elvitt egy másik buszállomásra, ahonnan a buszunk elvileg "5 perc múlva indul". 

 

3 órával később, nagyjából a tervezett este hatos érkezéssel egy időben megérkeztek az utolsó felszállók (gondolon ők úgy érezték minden milyen flottul ment) és ki is gördültünk Poi Pet vadnyugati városából. Gondolom sejtették, hogy ez gáz, szóval csak egy kitérő volt, ahol ittam egy sört a többi utazóval, meg cseréltünk pár sztorit. A busz végül valamivel 9 után gördült be életem eddigi leglepukkantabb buszpályaudvarára, ahol állat módjára rohamoztak meg minket a tuk-tukosok. Tulajdonképpen itt nem is klasszikus három kerekű tuk-tukok vannak, hanem motor után kötött utánfútók, mint valami modern szekér. Bár a koncepció ugyanaz. Nekünk nem kellett egyik hiéna sem, ugyanis a hostelünk ígért ingyenes fuvart. A fuvarral telefonon lebeszéltük a találkát, majd bezsúfolódtunk a csomagokkal az érkező tuk-tukba. A sofőrünknek sajátos módszere volt annak a megállapítására, hogy van-e a tankban benzin: ha leállt a motor, akkor bizonyára nincs. Szerencsére nem kellett sokat tolni a kordét, mert igen sok a benzinkút, sőt minden sarkon árulnak benyát whiskys és kólás üvegekben.
A hostelünk maximálisan korrekt és gyönyörű. Érdekesség, hogy beltéren (pl. a recepción) csak mezítláb szabad maszkálni, illetve, hogy egy nyolc-kilencéves forma kislány szolgált ki minket vacsinál. Nála már csak az a hat-hét éves volt durvább aki a sörömet adta a buszozós kitérőnél. Azt hiszem itt sajnos még divat a gyerekmunka. Holnap Angkor Wat!!!

 

 ui: nem készült kép, mert örültem, hogy luk van a seggemen. Egyébként a thai táj nagyjából olyan, mintha az ember Pest Megyében autózna. Kambodzsában pedig már sötét volt.

 

Bangkok #2

2014.08.10. - Akvyr 5 komment

Egy aranyban gazdag bangkoki és egy romokban gazdag ayutthayai nappal gyakorlatilag túl is voltunk a Thaiföldre szánt időnk felén. A harmadik napon a többiek 7 órát vonaton zötykölődtek, hogy meglátogassák a Hidat a Kwai folyón, amiről a híres-neves film is készült. Az itt húzódó vasútvonalat a japánok nyugati és ázsiai hadifoglyokkal építtették fel a világháború alatt. Százezrek haltak bele az éhezésbe, maláriába és a túlhajszolt munkába: állítólag a vasút minden méterére legalább egy áldozat jut, ezért is nevezik a „Halál Vasútjának”. Amíg a többiek itt szörnyülködtek, én a heteken át tartó kínai rohanás miatt a napot részben ön-szervizelésre fordítottam, tehát ellátogattam masszőr-fodrászhoz, dolgoztam, mostam, rendbe tettem a laptopot, próbáltam fényképezőgépet venni (nem sikerült), kambodzsás útikönyvet intéztem, meg lógattam a lábamat. Éppen az utolsó fázist intéztem a Lumphini Parkban, ahol a megbeszélt találka lett volna a srácokkal, de – ahogy azt már megszokhattuk – a thai vonat visszafelé tetemeset késett, ezért a láblógatás is jó hosszúra nyúlt. Öt percenként akadt beszélgetőpartnerem, a bangkokiak imádják tudni, hogy honnan érkeztem és hogy hová tartok, illetve javasolnak pár látnivalót. Őszintén mondom, hogy minden hátsó szándék nélkül baromi kedvesek és figyelmesek. Aztán 21:10kor, mikor épp indultam volna, egy kevésbé kedves és figyelmes pisztolyos harcos közölte, hogy már bezárták a parkot, szóval megszívtam, és menjek a hátsó kijáraton át. A húsz perces kóbor kutyákkal és csövesekkel tarkított kényszerkerülő a park körüli főúton nem tett túl jót a hangulatomnak, de a többiekkel hamar egymásra találtunk, és indulhattunk a Patpong-negyedbe, ami egyetlen dologról nevezetes: itt vannak a thai kurvák.

A filmek és internetes mende-mondák alapján Bankokról az a kép alakult ki bennem, hogy mindenhol félni kell a pöcsöslányoktól, és lépni nem lehet majd a prostiktól. Ehhez képest Bangkok egy nyugis, lassú, barátságos város. Ha valakit a szexturizmus mozgat, akkor a számára kijelölt kétszáz méter hosszú Patpong I és II utcába kell ellátogatnia, ami egy magánterület (a Patpong család kezében van) és az elején-végén rendőrség fogja közre. Andrist és Gergőt, mint tisztes úriembereket, és engem, mint boldog párkapcsolatban élő, szintén tisztes úriembert szimplán antropológiai megfigyelő és kutató hajlam vezetett ide. Konstatáltuk, hogy már beindult az éjszakai élet a kupinegyedben. Ha itt végig sétál az ember, és egy kurvamentes helyen beül egy sörre, akkor az alábbi dolgokat tapasztalja: a neonfényes utcában két oldalt bárok és gogo-klubok vannak, ami előtt lányok illegetik magukat kuncsaftra várva, bent pedig életunt fejjel táncikálnak a színpadon. A benn tartózkodás azért lenne drága, mert fogyasztani kell, illetve a lányoknak is „venni kell” italt, amin nagyjából 90%os lehet a bár haszonkulcsa. Ahogy sétál az ember, mindenféle alvilági felhajtók érkeznek nyomtatott-laminált menüvel, ami tulajdonképpen a helyi nevezetesség, a „puncimatiné” programja. A matiné során hölgyek a címszereplő testrészükkel és bizarr tárgyakkal végeznek különböző mutatványokat. Ha esetleg valaki volt ilyenen, akkor mesélje el a punci „ping-pongozik veled”, „lufit fúj”, „levelet ír” és „konfettit lövell” mekkora élmény élőben. A kis séta után tehát ittunk egy sört, és „így mulat egy magyar úr” jeligére taxival mentünk haza, mert a busz már nem járt.

9_1.JPG

A másnapi programból csak néhány mozaikot emelnék ki: voltunk például az Arany Hegyen, ami meglepő módon nem hegy, hanem egy templom, és nem arany, hanem beton. De legalább lehet kongatni a különböző buddhista harangokat, gong-okat, és a kilátás is egész jó a városra.

Aztán elindultunk a Dusit nevezetű városrészbe, ahol a modern királyi negyed található. Az egyik csatornában láttunk egy méteres varánuszt, aztán egy barátságos thai szólt, hogy ma a király megmozdul, ezért minden be lesz zárva. Nem tudtuk, hogy barátságos-e vagy füllent (a WWF-es főnököm, Csaba figyelmeztetett, hogy a túl barátságos thai-ok néha csak a szájukat járatják), de sajnos ahogy közeledtünk és mindenfelé katonák voltak, rövidesen érezni kezdtük, hogy Dusitot valóban nem fogjuk látni. Kár, mert itt vannak a legjobb múzeumok és beltéri néznivalók (pl. a király elefántgyűjteménye), amiket direkt az utolsó napra tartogattunk, hátha valamikor rossz idő lesz és csak beltéren lehetne hasznosan időt eltölteni.

Az út egy idő után le volt zárva, iszonyatosan sok ember várakozott az útszélen, mert Őfelségét kihozzák majd megmutogatni a népnek. Nem tudtuk mikorra tervezik a műsort, de nem kívántuk megvárni, mert – mint az előző bangkoki posztban már említettem – a gyomrunk kifordul ettől a giccses és erőszakos személyi kultusztól, amiben a tenyérbemászó királyt szeretni KELL. Persze csak titokban fordul ki, mert az ausztrál turistát hét évre lesittelték, aki leköpött egy királyi plakátot.

8_1.JPGHelyette felkerestük az „Arany Álló Buddhát”, ami a legnagyobb álló buddha Thaiföldön. Mérsékelten szép, a látványt a térdmagasságáig kifeszített sátrak sem dobják fel. Láttunk viszont egy palimadarat, akit a helyi álbuddhista néni behálózott, és eladott neki egy kalitka kismadarat, amit a szabadság jegyében el lehet ereszteni. Attól tartok a madarak java része visszamegy majd a nénihez, vagy megdöglend az ismeretlen nagyváros forróságában. Éljen a szabadság!

Thaifölddel egyébként éppen ez a bajom: mű és turistás. Nagyon jókat lehet enni ott, ahol a turisták esznek, és borzasztóakat ott ahol a helyiek. A boltokban nyugati dolgokat kapni, a helyiek minden turista felé kedvesek és nagyon szervilisek (kivéve a fegyveres erők). Nem hiába a „mosoly országa”, tényleg mindent megtesznek, hogy a külföldi a lehető legjobban érezze magát. De azt nem értem, hogy miért jön ide évi hárommillió ember, amikor kevesebb a látnivaló mint a környező országokban, mind természeti, mind pedig kulturális-történelmi szempontból. Indonézia, Kambodzsa bármilyen kombinációban köröket ver rá, és ott maradtak még autentikus helyi dolgok is. Mégis mindenki ide jön. Szerintem a marketingje olyan jól sikerült, hogy otthon senki nem meri bevallani, hogy nem volt élete legjobb élménye, hiszen hogy néz az már ki, hogy évi hárommilliónak tetszett, neki pedig nem. Mindenesetre örülök, hogy itt is jártam, 3-5 napra Bangkok egy kiváló tranzit város, de lelkiekben mindenki készüljön fel egy Ázsiában sehol máshol nem tapasztalható méretű turistagettóra, aminek epicentruma a Khao San road. Holnap utazás Kambodzsába!

Címkék: utazás Thaiföld

Ayutthaya

2014.08.09. - Akvyr Szólj hozzá!

Bangkoki tartózkodásunk második napján kora reggel testületileg kivonultunk az 53-as buszhoz, amit egy részeg őrült vezetett, de cserébe nem kellett fizetni és karambol nélkül eljutottunk a vonatpályaudvarra, ahonnan a kora reggeli vonattal lezötyögtünk Ayutthayába, a thai történelemben Bangkok előtti és Sukhothai utáni fővárosba. Fővárosi karrierjének, virágzó birodalmi uralmának, és az akkor Londonnál kétszerte nagyobb lakosságának az vetett véget, hogy a burmaiak 1767-ben a földig rombolták és a népet lemészárolták, vagy foglyul ejtették. Pedig még japán szamuráj zsoldosok is védték, mindhiába.

7blog.JPG

A megmaradt lakosságot Rama I. fogta össze egy Bangkok nevű településen, ami ezzel a lendülettel átvette a főváros szerepét is. Ayutthaya, a „kettes számú főváros” ma egy temető, aminek sírkövei közé beférkőzött az élet, ezért egy kulturális örökségekben gazdag kisvárost találunk, amiben elszórtan vannak a régi Wat-ok és Wat-romok, legalább két tucat. Mivel a látnivalók elhelyezkedése elég hézagos, és a három folyó (Chao Phraya, 3_5.JPGPasak, Lopburi) tagolja apró részekre a várost, úgy döntöttünk egy szakértőre bízzuk magunkat. Miután a vonat megérkezett, átkeltünk egy nagyon furcsa természeti jelenséget, a növény-vándorlást bemutató folyón, majd béreltünk egy tuk-tukos bácsit három órára, aki körbe vitt minket a nevezetességeken. A teljesség igénye nélkül láttuk például a Wat Mahathat-ot, ami a legnagyobb rom, a Wat Ratburana-t, ami inkább egy piramisra emlékeztet, a Wat Phra SI Sanphet-et ami a legnagyobb fém állóbuddha otthona, a Viharn Phra Mongkol Bopit-ot, a Chantharakasem Palotát, a Wat Na Phre Mane-t, a Wat Phu Khao Thong-ot, a Wat Chai Watthanaram-ot… olvassátok még? Na szóval jó sok romos chedit és Watot láttunk. Sőt, láttuk az előző posztban emlegetett arany buddha kevésbé arany tesóját is (kép balra). Kedvenc romom volt az, amelyiknek a helyén régen a burmaiak emeltek emlékművet a saját győzelmükre a thai-ok felett. A buddhista szent szabályok szerint egy szentélyt nem volt szabad eltávolítani, mert az szent, szóval a nagy thai birodalom közepén még évszázadokig csíphette mindenkinek a szemét a burmai győzelmi emlékmű. Miután „végre” összeomlott, az akkori uralkodó azonnal épített egy thai Wat-ot a helyére. Két évvel később a burmai invázió földig rombolta a várost. Murphy?

8_2.JPG

 

2.JPGEgyébként sok a khmer torony is, amit pedig a khmer (kambodzsai) népek emeltek éppen aktuális győzelmeik után. Mint látható a térség történelme dióhéjban annyiból áll, hogy adott négy ország (Myanmar azaz Burmai Királyság, Thai Királyság, Kambodzsa (Khmer Birodalom), Vietnám) akik az elmúlt ezer évet azzal töltötték, hogy egymást elfoglalják, kiírtsák, bekebelezzék, kulturálisan beolvasszák, exterminálják. A domináns kakas szerepét nagyjából százévente váltogatták, aki hatost dobott az elfoglalhatott legalább másik kettőt a csapatból. A mai napig dúl „az én apukám erősebb” szindróma, a thai-oknak mai napig komplexusuk van a Khmer Birodalom és annak emlékei miatt, amit csak némileg kompenzál, hogy ők is elfoglalták már Kambodzsát egyszer, Angkorral együtt, és Kambodzsa ma a világ egyik legnyomorúságosabb országa.

Na mindegy. Egy hideg sör mellett kivártuk a hazavonat érkezését, mely a jóslatnak megfelelő késéssel érkezett, majd a tervezetthez képest kétszer akkora idő alatt tette meg az utat hazafelé. Ennek megfelelően csak egy óránk volt alkonyatig, amit Downtown Bangkok és Chinatown felfedezésével töltöttünk. Folyt köv!

 

Címkék: utazás Thaiföld

Bangkok #1

2014.08.09. - Akvyr Szólj hozzá!

Bangkokban sok az olyan taxisofőr, aki a rossz rizsaratás után inkább feljön taxizni, és fogalma sincs a városról. Egy ilyen fickó vitt minket be a reptérről éjszaka, útközben 2-3-szor kiszállt gyalogosoktól tájékozódni, aztán pedig nevetve prezentálta a taxiórán látható összeg kétszerest a fáradalmakért. Mi nevetve nem fizettük ki a vélt jattot, majd szomorúan távozott. A repülőgépgép késésének illetve a taxis hadműveletének köszönhetően elmúlt már éjjel három, mire ágy közelébe kerültünk, de kárpótolt a privát, tágas, légkondis, erkélyes, folyóra néző szoba Bangkok kellős közepén. Igazán kirúgtunk a hámból napi kétezer forintért.

Másnap indiai reggeli után gyakorlatilag semmire nem volt igazán idő, tekintve, hogy sikerült egészen sokáig aludni, ezért rohantunk a Grand Palace-hoz, hol papíron egy redes Bangkok túrát kezdeni kell.

Bangkokról annyit kell tudni, hogy egy nagyon nagy teljesítményű város, legalább ezer Watos. Wat alatt itt a buddhista templomokat kell érteni, ami itt évszázadok óta egy meghatározó államvallás. A buddhizmus itt úgy ki lett kalapálva, hogy ma is tökéletesen megfelel az államnak, az üzletnek meg mindennek aminek kell. Thaiföld papíron a térség egyetlen demokráciája, bár pár hete épp bunyó és katonai hatalomátvétel volt, egyébként pedig egy kőkemény személyi kultuszra épülő királyság! Na ezt adjátok össze. Minden, MINDEN utca, és felhasználható tenyérnyi felület tele van a király és a királyné előnytelenebbnél előnytelenebb képeivel aranyozott csicsába foglalva, teljesen szürreális az egész. Vannak köztük igazán kínos darabok: „a király cowboy-kalapban” „a király fényképező géppel a távolba tekint” „a király ételből harap”, ennek csak a fantázia szab határt. Mindezt 5x5 méteres óriásplakáton, virágokkal, giccsel és pátosszal beburkolva.

10_1.JPG

A thai történelem során volt pár nagyon talpraesett királyuk, akik éppen háborús győzelmet arattak bal (burmaiak) vagy jobb (khmerek) felé, és kialakult ez a mérhetetlenül erős bálványozás a királyok irányába. Amikor a burmaiak a földig rombolták a fővárost, Ayutthayát, akkor Rama I. megalapította Bangkokot és felhúzta a saját kis királyi negyedét, a "Ratanakosin"-t a Chao Phraya folyó mentén és olyan jó munkát végzett, hogy a mai napig ez a város központi látványossága. Aki belép a Grand Palace területére, az azonban nem lenyűgöző épületekkel, hanem a dresscode-ot betartató gúnyosan vegzáló őrökkel találkozik. A thai-ok imádnak vegzálni, és teljes a következetesség hiánya, a rendőr és katona ezért kiskirálynak érzi magát. Míg muzulmán országoknál 3_4.JPGegyértelműek az ilyen szent helyekre vonatkozó szabályok, addig itt korántsem jellemző a transzparencia. Az a teóriám, hogy a király nem kedveli a lábszárakat (vagy neki túl pipaszár), ezért nem léphetnek be fedetlen lábú emberek. Mi felkészültünk erre, de a legtöbb beeső turista rá van kényszerítve, hogy béreljen egy sarangot (négyzet alakú textil-kötő), ami nem nyugati valagakra van méretezve, ezért az őrök nem kicsit megalázó módon rögtönítélő bíróságként csapnak le a sarang alól térdnadrágot villantó macis testalkatú németekre. További szabályok: minden Wat-ban le kell venni a lábbelit (a lábfej tisztátalan dolog), ezért logikus lenne papucsban járni, de egy-két helyen tiltva van a papucs is. Ez különösen érdekes annak a fényében, hogy a thaiok jelentős része papucsban éli az életét. Véletlenszerűen a kalapot is le kell venni, esetleg palackos vízzel nem lehet belépni. Küszöbön belül fotózni tilos, küszöbön állva csak a napszemüvegért szóltak, amit kénytelen voltam a fejemre tenni, mert ugye épp fotóztam. Ezek a szabályok azért az ember agyára tudnak menni a huszadik Watnál, na. Az őrök egyébként elég aggresszívan töröltetik a képeket, ha rajtakapnak valakit a lesifotón (például az Andrist). Odajönnek, ordítanak, meg ilyesmi.

DSC_6509_eredmény.JPG

A fő látványosság egyébként itt a Smaragd Buddha (Wat Phra Keo), ami körül óriási a felhajtás, akkora, hogy alkalmanként maga a király öltözteti át az ünnepnek megfelelő aranyruhába. A buddhán kívül van még itt több tucat chedi és egyéb mozaikkal kirakott, arannyal és tükrökkel díszített különböző szerepeket betöltő épület és rezidencia. A mai király egyébként nem itt székel, csak a különböző magángyűjteményei (kardok, pisztolyok) találhatóak meg, illetve a királynő textilgyűjteménye, ami igazán kihagyhatatlan élmény (sarcasm off).

DSC_6622_eredmény.JPGBár reggel rohantunk, hogy ne vágja rövidre a látogatást a 15:30-as zárás, de már kettő után nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, szóval átmentünk a Wat Pho-hoz, ahol a híres reclining Buddha fekszik. Őfelsége bent könyököl egy templomban, amit nagyjából ki is tölt a testével, ezért nem nagyon lehet rá látni, a sűrűn elhelyezett oszlopok között mindig csak egy szelete villan elő. A legérdekesebb pontja a talpa, amin gyöngyházból kirakták az ujjlenyomatait, és innen rálátni a hatalmas testére is. Megjegyzem Dafo-nak alig a melléig érne. Amiért azonban mégis érdemes volt idejönni, az a gigabuddha-ház mögötti szentélyek és chedik erdeje, amit valamiért a turisták nem látogatnak. Itt található még a leghíresebb thai masszázs iskola is, ahol a világ legjobb masszőreit képzik.

1_1.JPG

Ennyi Wat után ideje volt ebédelni, szóval meglátogattuk a szállásunk mellett húzódó Khao San road-ot, ami tulajdonképpen a turizmus poklának hetedik bugyra. Egy 3-400 méteres utca, ahol csak nyugati turisták és az őket kiszolgáló thai árusok vannak. Ettem egy pokolian szar rákos tésztát, amit egy sült skorpióval, majd egy sült sáskával dobtam fel. Na ilyen a Khao San road: undorító kaják, hippi-ruhák, szuvenírek, nevetőgáz, szoftos prostitúció és elképesztően sok nyugati arc. Levezetésként még megnéztük az esti fényben ragyogó Democracy Monument-et, ami különösen érdekes látvány egy katonai diktatúra által irányított királyságban. Holnap megkezdjük Bangkok környékének a felfedezését is, többek között fél – egy napos látványosság az ősi Ayutthaya, a Híd a Kwai Folyón (és a rajta futó halálvasút), illetve az úszó piac, ahol az egész kereskedelem úszó kis csónakok és tutajosok között zajlik.

Címkék: utazás Thaiföld

Hong Kong & Makaó

2014.08.07. - Akvyr Szólj hozzá!

Ez most egy méltatlanul rövid bejegyzés lesz arról a három és fél napról amit Hong Kongban, illetve Makaón töltöttünk, ugyanis jelentős elmaradásban vagyok és valahol sajnos meg kellett húzni a határt. Ha határ meghúzásról van szó, akkor a kínaiakat sem kell ám félteni, ugyanis ahhoz, hogy valaki Shenzhenből Hong Kongba utazzon (papíron ugye egy ország) Kínából ki kell csekkolni, érvénytelenítik a vízumot, és a hong kongi hatóságok adnak egy újat, amivel már fel lehet szállni a városba tartó metróra. Ugyanez igaz a környék többi Speciális Autonóm Régiójára is, mint például Taiwan vagy Makaó. A térképen ugyan Kína részei, közös a hadügy- és külpolitika, de a kínaiak nem igazán léphetnek be, és a helyiek nem igazán tartják magukat kínainak. A dolog magyarázata a gyarmati múltban keresendő, ugyanis Hong Kong 1997ig még a brit birodalom része volt, azonban az Ópium Háború után a vesztes Kínával kötött 100 evés szerződés lejárt, és vissza kellett adni a várost, meg mindenkinek jó képet vágni mellé a "hand over" ceremónián, pedig szerintem nem túl sok hong kongit tettek boldoggá a fejlemények. Ahogy Andris fogalmazta meg, tulajdonképpen Hong Kong brit gyarmatból kínai gyarmat lett.
1blog_1.JPGMindenesetre a vidéki "mainland" Kína után óriási adrenalin sokk volt előmászni az éjszaka is nappali fényben ragyogó hong kongi belvárosban, ahol piros emeletes buszok (és villamosok!), baloldali közlekedés és angol feliratok keltették egy Ázsiai metropolisz és London érdekes egyvelegét. Eddig messze ez a legsűrűbb és legpörgősebb város ahol jártunk. A szállásunk azt hiszem autentikus hong kongi ablaktalan, tizennegyedik emeleti luk volt, ahol a zuhanyzó, a mosdó és a tusoló egymás felett vannak az egy négyzetméteres fürdőben, és ahol az épületnek belső sikátorai, belső üzletei és féltucat bejárata van. 

Az első pillanattól érezhető, hogy ez a város mennyire szervesebben működik és lüktet mint az eddigi Kínai megapoliszok, mint például Shanghai, hiszen itt ez magától kialakult, míg Kínában többnyire "kialakították" az elmúlt pár évtizedben, és ott még valahogy nem nőttek össze a dolgok, mozaikos és furcsa maradt az egész, minden mainland kínai városban kerülgetett az a hülye érzés ami Hong Konggal kapcsolatban nincs meg. Az itt töltött napok alatt bejártuk a város jó részét, megdöbbentőek a méretek és a sűrűség, érdekes a sok sziget harmóniája amikre a város épült. Itt egyáltalán nem köpködnek az emberek, és nem nyomják a dudát rendületlenül, viszont a kaja drága és nem túl jó, szerintem ár-érték arányban a mcdonalds veri a kifőzdéket, Kínában ez nem fordulhatott volna elő. Amivel megszívtuk, az az 550 méteres Victoria Peak megmászása, ahol a csúcson panoráma helyett csak fák és rádiótornyok tövét láttuk. A legjobb kilátás a kiépített, fogaskerekűvel turistaközponttá alakított hegyoldalból látható:
3blog.JPG

Amivel pedig szerencsénk volt, hogy nem sokkal a lézershow kezdete előtt értünk a Kowloon szigetre, ahonnan kiváló a panoráma a belvárosra (Jobb felső kocka).

4_2.JPG

7_2.JPG

9.JPGMakaó egy kissé más tészta, ugyanis portugál gyarmat volt, ennek megfelelően a közterek elnevezése és kinézete erőteljesen Portugáliát idézi, mely kínai karakterek és arcok között igen érdekesen fest. Az én prekoncepcióm az volt, hogy Makaó egy trópusi sziget lesz (Borneó, Makaó, stb... ez nem egykutya?), ehhez képest egy ázsiaiakkal tömött, lepukkant portugál városka, ahol pálmafa csak cserépben, élet pedig csak a kaszinók környékén van. A kaszinók egyébként igen híresek, Makaó a "keleti las vegas" címmel ruházta fel magát, a mindenhonnan látható landmark épület pedig a Lisszabon Kaszinó. Ezt mi is meglátogattuk egy megdöbbenés erejéig, miszerint egyetlenegy fajta játékot sem ismerünk amit itt űznek. Másfél órás hajóutat Hong Kongból megért az egész, de ennél több Makaózásra életem során azt hiszem nem lesz igényem.

7_1.JPG

Hong Kong és Makaó felfedezésével elérkezett a pillanat, amikor hivatalosan is elhagyjuk Kínát, következő állomásunk Bangkok, Thaiföld!

Címkék: utazás Kína

Shenzhen

2014.08.06. - Akvyr Szólj hozzá!

Ahogy nemrég az index is megírta, Shenzhen (ejtsd: Sencsen) a gigantikus gyárairól híres, amelyekben a Kína minden szegletéből ideérkező munkások robotolnak, kétségbeejtően rossz körülmények közt, hogy elég iPhone és más elektronikai cikk legyen a nyugati országok boltjaiban. Itt vannak a legendás nyugati gyárak között kifeszített hálók amik az öngyilkoskodó munkások ellen védik a talajt, itt van szinte minden kínai multi (Huawei, Foxconn, stb.) és számos régiós hightech fejlesztőcég székhelye is. Az, hogy hogyan alakult így, egy elég érdekes történet: A Pártnak, élén Teng Xiao Pinggel elsült az agya és a 80as években elkezdett érdeklődni a kapitalizmusnak nevezett métely iránt. Azt nem merték bevállalni, hogy mondjuk elszaladjon a ló Shanghaijal, ezért inkább létrehoztak egy saját várost ahol alacsony kockázat mellett kísérletezhetett a kapitalista újításokkal Kínában. Ez lett a Shenzen Speciális Gazdasági Körzet. Elég jól sikerült a teszt, a különleges jogokkal és kedvezményekkel ellátott város három évtized alatt 14 milliósra nőtt, és még ki tudja hol a vége.

5.JPGTurisztikai szempontból, a 37 fokos hőségben nem valami érdekes a felhőkarcolókkal megszórt város, mi is csak azért ejtettük útba, mert idáig hozott a vonat guilinből, és innen megy a metró Hong Kongba. Ami inkább érdekes volt, az az önellentmondásokkal teli narratíva és propaganda amivel például a Shenzen városi múzeum tele van. Egy bekezdésen belül szidják a rothadó kapitalizmust, és emelik ki az új kínai modell, a "Kínai típusú kommunizmus" előnyeit, ami - barátok közt szólva - a kapitalizmus munkadefiníciója is lehetne. Kíváncsi vagyok a kínai néplélek mikor fogadja el, hogy Mao elvtárs korszakának vége, és meddig festeget még mindent vörösre.

6_1.JPG

Címkék: utazás Kína

Yangshuo

2014.08.04. - Akvyr Szólj hozzá!

Yang Shuo, csak úgy mint Gui Lin, a környező karsztvidék miatt híres. A mészkőhegyek ameddig a szem ellát mindenhol olyan formát vettek fel, amilyet csak a gyerekek rajzolnak. Amatőr szemmel abban különbözik a szintén cakkos Zhangjiajie-től, hogy itt nem meredek oszlopok, hanem elegánsan lekerekedő vagy csepp alakú huplik láthatóak, melyeket teljesen elborít a dús, zöld növényzet. Már túltettem magam azon, hogy oly sok mindent nem értek Kínában, de majd egyszer egy földrajzos elmagyarázhatná miért jönnek létre ilyen helyek errefelé, és a világon miért csak itt.

Míg Guilinben érdekes látványt nyújtott a nagyváros és a púpok együttélése, illetve a távoli panoráma, addig ha igazán testközelben szeretnénk lenni a természettel, akkor Yang Shuo falut érdemes célba venni. Közlekedés szempontjából adja magát a két települést összekötő Lijang (röviden: Li) folyó, melyen mi is lecsorogtunk. A cuccainkat busz hozta utánunk, mert azok nem fértek volna fel a négyszemélyes, néhány szál PVC csőből DSC_4428_eredmény.JPGkészült "bambusz tutaj"-ra. Ezzel tákolmannyal úsztunk le szép nyugodtan a Lijangon a buckák között.
A víz jó meleg és tiszta volt, és az egész egyébként igazán relaxáló lett volna ha nem egy minimális kipufogódobbal pöfögő benzinmotor hajt minket, és a körülöttünk lévő tutajok tucatjait. Persze a tájat ez sem tudta elrontani, az igazán elképesztő volt és többször kikötöttünk út közben bámészkodni valami oldalágban vagy zátonyon, a kapitányunk pedig igen kemény munkát végzett, lökdöste el a teknőt a mólóktól, felugrott majd bambuszbottal rákormányzott amíg ki nem sodródtunk elég messzire és mélyre hogy a motorral navigáljon.

Az utolsó ilyen kikötőben kiderült, hogy már Xing Pingben vagyunk, ami reális volt, mert már közel két órát tutajoztunk. Xingpingben van az a turisták által igen frekventált pont, ahonnan (elméletileg) úgy fest a táj ahogyan azt a 20 yuanoson ábrázolták és pénzért lehet vele fotózkodni, de mi természetesen kicseleztük a rendszert, amit nem magyar budget utazókra találtak ki.

gsd.JPG

 

Xing Pingből busz Yangshuoba, hostel felkutatása, málha le majd irány felfedezni. Sajnos a hostelünk melletti hegyre valami rendkívüli biztonsági okból nem lehetett felmászni, szóval inkább a kikötőt, a hidakat, parkot és a város szélét jártuk körbe délután, mert azért ad egy erős karaktert a falunak is a sok hepe-hupa.

DSC_4605_eredmény.JPG

A nézelődést némiképp lassította a rekkenő hőség, én gyakorlatilag minden árusnál ledöntöttem fél liter vizet. Ha erre nem volt lehetőség, akkor bármilyen folyadék megfelelt. Így került többek között testem templomába fél liter licsi-lé, és egy pohár bambusz-lé is. Utóbbi egyébként igen látványos módon készül, már csak ezért megéri a 70 forintot: egy hatalmas préselőn átkínoznak egy marék bambuszt, ami bizarr zöld levet ereszt, ebbe 20140729_175351.jpgbelehajítanak pár jégkockát, és voilá. Ez a lé Andris szerint olyan ízű mint a dinnye héja, Gergő szerint szeder, szerintem meg valami eddig azonosítatlan háttér íz a multivitaminos üdítőkből. Nagyjából másfél-két méter bambuszból lesz két deci lötty, szóval a bambusz világpiaci ára nem lehet valami magas. Egyébként vacsorára is bambuszt ettünk bambusszal, ugyanis taoista vega étteremben vacsoráztunk, a menü 90%a tartalmazott bambuszt és tofut, és utóbbival mindenki hadilábon áll. Érdemes megemlíteni a bambusz alábbi, jól elkülöníthető felhasználásai módjait, amiket láttam: építőanyag, állványzat, tutaj, evező, kézműves turistavacakok,  túrafelszerelés, majmok elleni fegyver, vízvezetékcső, kaja, pandakaja. Ez egészült ki most a piával. Kíváncsi vagyok pálinkát lehet-e főzni belőle.
Yangshuo egyébként legalább annyira turistás, mint Guilin: van egy fő utcája, ahol nyugati kajákat is kapni (bajor népviseletbe öltözött szőke német hotdog árussal azt hiszem mindent elárul, kontrasztként Guilin előtt öt napig nem is láttunk fehér embert...) a többi része mondjuk elég dzsumbulyos, koszos, mindenki a bambuszhajók pakolásával és szervizelésével van elfoglalva, az egyik sikátorban pedig majdnem összetapostam egy skorpió szerű lényt. A helyiek egész jól nyomják az angolt, bár a kommunikáció kimerül abban, hogy öt percenként oda jön valaki, "hello bamboo?" felkitáltással mert bambusz raftingolni szeretne minket vinni.

Másnap már reggel érezhető volt, hogy a Nap nem fog kímélni, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy bicajra pattanjunk és két keréken járjuk körbe a vidéket, elsősorban a Yulong folyó mentén, ahol a hegyek talán még furcsábbak voltak, és sokkal nagyobb volt a csönd, mert a Yulongon tényleg csak igazi bambusz teknőkkel lehet közlekedni, melyek át tudnak vergődni az apró gátakon, melyek a víz szintjét biztosítják. Tulajdonképpen felkerekeztünk a folyó egyik oldalán, le a másikon, végcélunk a Hold-hegy volt, ami arról kapta a nevét, hogy egy félkör alakú lyuk van benne, ami a kínaiaknak hold, mert imádnak ilyen neveket adni. Az út első néhány órájában sokszor rendes út, és így forgalom sem volt, elég jól kettesben lehetett lenni az abszurd tájjal. Ez az az érzés ami elég kevésszer adatott meg eddig Kínában.

4_1.JPG

Valahol hiba csúszott a gépezetbe (vagy a térképbe) mert néhol tényleg nem volt út, csak terméskövekkel kirakott ösvény, ami olyan falvakba vezetett ahol nem túl sok turista fordulhat meg, leginkább talán egy sem, és ezért a "hello bamboo" emberek sem próbálkoztak, pedig addig ezt a mondatot az elmúlt 24 órában minden egyes kínai elmondta nekünk. Sajnos a Yulongot csak a hidaknál láttuk, ami talán nem is baj, mert ahogy az ember csatakosra izzadtan figyeli amint a tutajozók a színes kis napernyők alól boldogan fröcskölik egymást, kedve lenne közéjük ugrani.

3_3.JPG

Andris ebédelt valami random útszéli helyen, aztán sajnos nem valami szerencsésen választottunk hazautat, mert egy órás szakaszon nonstop retteghettünk ahogy a szerpentinen mikor csap el vagy robban az arcunkba valami harminc éves teherautó ékszíja. A teherautóforgalom kizárólag a turizmusnak volt köszönhető: a folyón lecsorgó bambusz tutajokat viszik vissza ötösével-hatosával, sajnos egy ilyen szervízútra tévedtünk rá mi is.

Yangshuoba visszaérve letettük a bicajokat a kölcsönzőben, majd a hostel hűtött előterében mindenki eldőlt, mint a rohadt nád. Kicsit kifújtuk magunkat, majd málhát fel, és irány buszt fogni, ami elvisz a buszpályaudvarra, ahol buszt fogunk ami elvisz a guilini vonatpályaudvarra, ahol vonatot fogunk ami elvisz Shenzen-be. Na jó, utóbbira már meg voltak a jegyek, ami kivételesen nagy hibának bizonyult, ugyanis a yangshuoi Monkey Jane hostelben nagy betűkkel hirdették, hogy alvós buszok ugyanennyiért vittek volna minket onnan. Fene. Yangshuoban nem annyira találtuk meg a buszmegállót, amíg én kínai gyerekeknek adtam aláírásokat és közös fotót, addig a többieknek egy öregasszony azt állította, hogy a férje a buszsofőr, és 40-ért elvisz. De mi tudtuk,hogy a busz 1-be kerül. Aztán alkudozás közben a szeme sarkából meglátta, hogy jön a busz, és hirtelen nagyot engedett az árból, de így se nyerte el a tendert. Guilin-be másfél óra volt az út, ami pont elég, hogy valami borzasztó filmet levetítsenek ultra hangerővel, szóval nem haboztak, le is vetítették. Megvacsoráztunk majd még arra is volt időnk, hogy a Wada Girls hostelben lezuhanyozzunk és átöltözzünk a hard seat éjszaka előtt. Látszik, hogy turistás helyen járunk, mert most egy fiatal angol párral szemben ültem a vonaton, akik már 10 hónapja utaznak és még félúton sincsenek. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy mellettünk egy nő egy nagy vödör angolnát és egy vödör műanyag ruhafogast szállított valahová. Nyilván ahová viszi, ott nincsen. Folyt köv!

Címkék: utazás Kína

Guilin

2014.08.01. - Akvyr 1 komment

Guilinnel mindenki találkozott már, aki egy kicsit körülnézett kínai éttermekben, ugyanis ez a térség virít a legtöbb falvédőn, szalvétán, sőt még a 20 yuanos bankó hátulján is. A legfőbb nevezetesség a várost körülvevő karszt vidék ameddig csak a szem ellát. A tervezettnél egy nappal előre haladtunk az utazás menetrendjében, ráadásul az előző napi rizsterasz-mászás teljes napos programmá növekedett, ezért úgy döntöttünk az ajándék napot Guilinben töltjük el.

Minthogy időnk, mint a tenger, reggel elgyalogoltunk a Li folyó partjáig, ahol az Elefánt szikla van, a környék nevezetes vízbe ormányt lógató karsztdombja, de ezt nem sikerült megnéznünk. Történt ugyanis, hogy valakinek itt is elsült az agya, hogy lehetne pénzért mutogatni, így a folyóparti úton komoly beruházással dézsákban annyi tuját, bambuszt és pálmát pakoltak ki, hogy semmit ne lehessen látni, csak ha borsos belépőt fizet az ember. Ez egyébként egész Guilinre elmondható, minden park, barlang, pagoda és Gellért-hegy méretű mászható bucka fizetős, 1-3000 forint közötti yuan, ami Kínában roppant drágának számít. A parkokban, amiket nem barikádoztak el, legalább a hidakon való átkelésért kell fizetni egy kicsit. De tényleg. Időnk ugyan, mint a tenger, de ezek a sunyi költségek nem fértek bele a büdzsébe, meg eleve nem asszisztálunk az ilyen rabláshoz, szóval körbe sétáltunk mindent ami ingyen is érdekes volt, majd meglátogattuk a legolcsóbban megmászható és egyben legmagasabb púpot, ami bőven megérte az árát:

DSC_4106_eredmény.JPG

A csúcsról egyébként stílusosan egy jó hosszú márvány csúszdán lehet távozni, ami annyira király ötlet, hogy már nekem is eszembe jutott előző nap amikor eltévedtünk a rizsteraszokon. 10 pénzért adnak kis csúszós köténykét és kesztyűt is.

A csusszanás után még körülnéztünk a parkban, majd hazafelé megvacsoráztunk, megnéztük a Nap és Hold Pagodákat éjszakai pompában, majd elindultunk valami éjszakai hangforrás irányába, egy koncert volt a parton, de jó drágán, szóval inkább megnéztük a Night Marketet helyette. Azon túl, hogy lavórokban várja a sorsát tucatnyi fajta kígyó - béka - teknős - tengerimalac, meg egyéb kommerszebb csirkék és nyulak, árultak még mindenféle turistamicsodákat is. Végignéztük a  kínálatot, és hát éreztünk is erős kísértést haszontalan tárgyak beszerzésére, de mindig sikerült felidézni az érzést, mikor az ember a vállára veszi a hátizsákot, szóval csak visszafogottan vásárolgattunk.

Nekem ugyan dél körül néhány dekával csökkent a csomagom, ugyanis az elmondottakon felül Guilin még arról vált emlékezetessé, hogy itt lopták el a huszonezres kézi fényképezőgépemet. Történt ugyanis, hogy egyszer csak észrevettem, hogy nincs nálam, percekkel előtte pedig üdítőket és valami furcsa gyümölcsöt vettem egy kisboltban, előtte pedig még használtam. Lehet, hogy fizetésnél letettem egy pillanatra, és valaki felkapta, vagy még ott van. Futás vissza, kamera sehol. Andris feldobja a témát, a boltos nő halál idegesen darálja kínaiul, hogy "nincs, nincs, itt nem volt, nem láttam!". Minden tele zárt szekrényekkel és fiókokkal, akárhova tehette. Mondtuk, hogy megnéznénk a biztonsági kamera felvételt, de nyilván egyik sem volt bekapcsolva. Kicsit féltünk rendőrt hívni, hiszen ez mégiscsak egy kommunista diktatúra, ki tudja, mit reagálnak, de a biztosító csak akkor fizet majd, ha van jegyzőkönyv. A sarkon láttunk egy tangapapucsos okostelefonozó rendőrt (minden sarkon vannak, ez is a közfoglalkoztatás része) aki kihívta nekünk az illetékeseket, két perc alatt meg is érkeztek villogó autóval és maximálisan korrektek voltak. Az egyik kamerával vett mindent, a másikkal Andris éles nyelvvizsga szituációt élt át. Ők is kifaggatták a nőt, megpróbálták beüzemelni a kamerát, aztán nem tudtak többet tenni mint adni egy (azt hiszem) ismeretlen tettes által elkövetett lopásról szóló jegyzőkönyvet. Hát ez van, azért nem vág földhöz, majd veszek egy újat ott, ahol ezeket eleve készítik, Shenzhenben, ezt meg bízom benne, hogy kifizeti a biztosító.

Összefoglalva tehát ugyan sok turista megfordul Guilinban, ez nem jelenti azt, hogy tényleg annyira szép lenne, viszont cserébe jó drága és az egy főre jutó kamera lopások száma is igen magas. Nekem nem fog a kedvenceim közé tartozni, bízom benne hogy a Yangshuo megmenti majd a környék becsületét.

8.JPG

Címkék: utazás Kína

Longsheng, rizsteraszok

2014.08.01. - Akvyr 1 komment

Az, hogy Longsheng térsége meredek hegyoldalakból áll csöppet sem zavarta a helyi yao kisebbséget, mikor kitalálták, hogy rizst fognak termeszteni. Az első probléma a hegyoldalban való rizstermesztéssel az, hogy a rizsnek vízben kell állnia, a víz viszont nem marad meg egy kupacban és hajlamos elfolyni a lejtő irányába. Ezt az ellentmondást úgy próbálták feloldani, hogy helyes kis teraszokat építettek, aminek pereme van, szóval benntartja a vizet, így a rizsa jól érzi magát. A meredekebb hegyoldalakban egy-egy terasz magassága eléri a két métert is, szélessége azonban csak néhány sor rizsnek elég. Azt hiszem elég jó lehetett a rizs világpiaci ára akkoriban, mert az egész hegységet átalakították ilyen lépcsőkké. A vízállásról a hegyi patakok, a teraszok közötti átfolyások, illetve a bambuszból kiépített cső és vízvezeték rendszer gondoskodik, hiszen a bambusz tényleg mindenre jó.

Első programunk Guilinben tehát ezen vidék, becsületes nevén a Sárkány Gerince névre elkeresztelt rizsterasz felkeresése volt. 8:30-kor indult a fuvarunk a hostel elől, busznyi méretű sziklaomlásokat kerülgetve két óra alatt kacskaringóztunk fel a Da Zhai faluig, majd kaptunk 5-6 órát garázdálkodni a rizstermesztés céljából hegyoldalakba vágott teraszokon.

Érkezés után, alulról nem volt valami látványos az egész, itt még inkább a helyi yao asszonyokon lehetett csodálkozni, akiknek földig erő hajuk  van, melyet a fejükre és homlokukra tekerve hordanak, olyan népviseletben, mintha egy discovery film forgatásról érkeztek volna.

 

Az ő fő profiljuk egyébként a cipekedés: hátukra kötött kosarakban cipelnek vizet, vásárfiát, turisták csomagjait, vagy amit éppen kell. Appropó, turisták. Na, azok itt nincsenek. Úgy tűnik a kínaiak számára nem elég menő program nézni, ahogy nő a rizsa, szóval csak elvétve látni egy-egy helyi földművest vagy kiránduló nyugati arcot. Hozzánk is csapódott egy san franciscoi lány, Amy, akinek jó térképe volt, és jó fej volt, szóval négyesben hódítottuk meg a környéket. Amint leküzd az ember 3-400 méter szintkülönbséget, azon túl, hogy önálló rizstáblát táplálhatna az izzadtságával, a látványtól biztosan eláll a lélegzete. A teraszok gyönyörűen körbe rajzolják a hegyek alakját, mint egy szintvonalas térkép.

2_1.jpg

Egy csúcs nem volt elég, szóval a teraszok oldalában elindultunk, hogy meghódítsunk még egyet. A közlekedés a teraszok között terméskövekkel kirakott ösvényen történik, ami nem a turisztikai hivatal utasítására készült, szóval nagyon egyenetlen, keskeny, és mivel gyakran keresztbe folyik a víz, ezért jó csúszós is tud lenni. Amikor egy szamárral kellett megosztanom a harminc centis padkát, akkor majdnem egy rizstáblában kötöttem ki. A második csúcsára menet áthaladtunk Than Tou falun, ahol Andris ebédelt, illetve itt csatlakozott hozzánk két angol lány is, akik pekingben tanítottak angolt a nyáron. A csúcsra érve gyakorlatilag azzal a lendülettel fordultunk is vissza, hogy elérjük a hazabuszt. Elég istenesen eltévedtünk, egy üldögélő földműves tippje alapján egy majdnem találomra kiválasztott, növényekkel benőtt ösvényen elindultunk a legközelebbi falu irányába, és úgy éreztem itt nagyon kevés ember szokott mászkálni, leginkább talán egy sem. Időközben pár percet pötyögött az eső is, ami jó csúszóssá tette a köveket, mellettünk meg a következő terasz vagy patakmeder néhol méterekkel lejjebb volt. Az előbukkanó faluról, az ösvényhez hasonlóan látszott, hogy nem sok turista látogatja, nem volt se étterem, se szálloda, a házak pedig kizárólag fából épültek, sehol egy ronda csempés betonbunker. Azt hiszem ebben az UNESCO világörökség programnak is nagy szerepe volt. Itt ráleltünk a megfelelő ösvényre, és még időben vissza- és hazaértünk (az otthon jelenleg ott van, ahol a málha). Összességében eddigi legbékésebb kínai óráinkat éltük át a rizsföldeken, pedig már épp kezdtem lemondani arról, hogy itt kettesben leszek egy világszámmal.

blogra1.JPG

Szerk: arra végig nem sikerült rájönnünk, hogy végülis hogyan terem a rizs. Húzkodtuk, nézegettük, cincáltuk de semmi olyan része nincs a növénynek, ami alkalmas lenne rizs növesztésére. A megfejtéseket e-mailben várom :p

Címkék: utazás Kína

Zhangjiajie & Wulingyuan

2014.08.01. - Akvyr 1 komment

5blog.JPGAki látta már az Avatart, az talán hallott arról is, hogy valahol belső Kínában van egy kimondhatatlan nevű hegység, mely Cameron számára az ihletet adta a repülő, növényekkel borított sziklákhoz. Talán még rá is keresett googleben, és arra gondolt, milyen jó lenne ezt egyszer megnézni. Nálam legalábbis valahogy így bontakozott ki a dolog. A terület nincsen rajta a backpackerek és külföldi turisták tipikus "must see" listáin, szóval minden lobbi erőmet be kellett vetnem a többieknél, hogy ha már Kínában utazgatunk, akkor ide is látogassunk el. Izgultam, hogy jó legyen az idő, ne szívjuk meg semmivel, ne legyen köd, pára, stb. mert az elrontja a látványt. Összefoglalva az itt töltött két napot: leírhatatlan élmény volt, a fényképek azonban sajnos közel sem adják vissza a látványt, hiába minden erőfeszítés, "sajnos" ezt látni kell.

A vonatunk hajnalban gördült be Zhangjiajie (ejtsd: Dzsen-dzsiá-dzsie) városába, ahonnan minibusz visz a nemzeti park melletti Wulingyuan (ejtsd: ahogy gondoltad) faluba. A minibusz szinte üresen indult el, aztán nagyon lassan mendegélt a városban, hogy összeszedjük azokat az embereket, akiknek séta közben az jutott eszébe, hogy Wulingyuanba kéne menni. Ezzel eltelt majdnem egy óra, aztán lehetett emberi tempóra is váltani.

Wulingyuanban fogtunk egy buszt ami elvitt a youth hostelbe, ahol ledobtuk a málhát, és a recepción megkaptuk a kiokosítást. Zhangjiajie Kína első nemzeti parkja volt, a mészkőhegyek itt egyedülálló módon a világon olyan formát vettek fel, amilyet csak a gyerekek rajzolnak. Több mint 3000 ilyen oszlop és csúcsoska található itt, közöttük 800 patak csörgedezik, és az egész 98%át erdő borítja, ugyanis számomra érthetetlen módon a fizika törvényei nem akadályozzák meg a fákat abban, hogy elborítsák a hegyeket. Igazából csak a teljesen függőleges és repedésmentes hegyoldalakon látszik a szikla, minden mást sűrű növényzet borít.

A nemzeti park négy jól elhatárolható egységből áll, mindegyik viszonylag eltérő élményt/látványt nyújt, darabja jó 3-5 órás séta, közöttük liftek, buszok és felvonók laza hálózata teremt kapcsolatot. Ezt úgy érdemes elképzelni, hogy mindenfelé vannak a csúcsocskák, és a közöttük lévő nagyobb hegyre érdemes felmászni (vagy felvonózni), ahonnan a csúcsokra látni, esetleg alulról, a közöttük kiépített útvonalon végigsétálva gyönyörködni. A recepciós srác elmondta, hogy ő mit sűrítene bele a két napba, mi pedig azonnal a parkhoz siettünk, hogy ezt meg is tudjuk valósítani. A borsos belépő hozadéka, hogy a belső buszhálózat ingyen használható, nem úgy a felvonók, azért újra a pénztárcába kell nyúlni. Szerencsére a „hegytető-szinten”, azaz a nagy hegyek tetején is üzemel buszhálózat, így az ember barangol egy szakaszon, aztán ha kedve szottyan, akkor átbuszozik a következőhöz. Mi első nap két „scenic area”-t szerettünk volna meglátogatni, az utóbbiról pedig lesétálva az utolsó, este 8-as busszal kikavarodni a parkból.

blog.JPGblogra1_1.JPG

 

A tervet nagyjából délután 4-ig követni tudtuk, ekkor éppen megérkeztünk a második scenic area-hoz, leesett az állam a gyönyörű látványtól, aztán pillanatok alatt vihar kerekedett, mi pedig két tucat sikítozó kínaival benyomakodtunk egy öt négyzetméteres kis fa pavilon alá. Délelőtt még milyen jól mulattunk a „lightning flash! careful lightning protection!!!” és a „Careful thunderbolt striking area!” táblákon, most már nem volt olyan vicces, mert hatalmasakat szóltak a közeli csúcsokba csapkodó villámok. Az egész eltartott vagy egy órán át, külön feldobta a hangulatot az a méteres kígyó ami a pavilon körül csúszkált, majd felkúszott a tetejére, és azt vártuk, hogy mikor mossa a nyakunkba az özönvíz. Amint csillapodott az eső, elindultunk a közeli buszállomásra, de félúton elállt, szóval az asztalra csaptunk, vettünk egy ponchót és elkezdtünk lesétálni mégis.

blogra2.PNGEkkor már egy lélek sem volt a hegyen, és kristály tiszta volt a levegő, szóval lélegzetelállító fotókat lehetett csinálni, de mivel semmi nem volt kitáblázva, sok volt az igen komoly vízátfolyás és a hömpölygő tömeg sem nyújtott iránymutatást, ezért ezzel a lendülettel el is tévedtünk, közben pedig elkezdett alkonyodni. Úgy döntöttünk inkább nem akartunk aznap a hegyen veszni, szóval inkább visszamegyünk a buszállomásra. Talán kibírható az élet úgy is, ha az ember nem sétált le a 4-es scenic spotról. Visszaértünk a csúcson lévő buszállomásra, de senki nem akart elvinni minket, és ennyi bután visszabámuló arcot ritkán lát az ember, mint amennyit fél óra alatt volt alkalmunk látni. Tulajdonképpen már nem volt kedvük elindulni, mert későre járt. Helyette elirányítottak minket a felvonóhoz, ami elvileg csak 17:00ig üzemel, de derekasan üzemben tartották, hogy a vihar miatt fennrekedt turistákat le tudja még pakolni a talajszintre. Két órát vártunk a sorban, mire alkonyatkor végre megindult az üvegkabinunk lefelé, és hát, ez is elképesztő látvány volt.

Sajnos ez a felvonózás nem olcsó mulatság, ezért nem fért volna bele a költségvetésbe másnap is megpróbálkozni ezzel a mutatvánnyal. Helyette úgy döntöttünk végig sétálunk egy folyó mentén a csúcsok között.

3_2.JPG

majom.JPGJó döntés volt, minden misztikus pára borított, a környéken majmok százai garázdálkodtak, akik ha nem éppen kaját tartó gyerekeket fosztottak ki, akkor a kis majmokat hurcolászták, vagy itt-ott csimpaszkodtak a turisták nagy örömére. Érdekes módon itt a turisták vizipuskákkal vannak felfegyverkezve, míg ugye az Emei Shanon a bambusz bot volt a menő. Az út végén az időnkbe belefért, hogy felmászunk (szokásos másfél óra betonlépcsőzés) Huangshi Village-be, ami az egyik huplin található falu, melyet nagy igyekezettel alakították kínai jellegű turistabazárrá, sok étteremmel és jáde-szobor árussal. A gagyibazárt otthagyva csodáltuk a kilátást, meg a vizesasszony pofátlanságát, aki továbbra is ránk volt tapadva, aztán mentünk egy nagy kört a hegycsúcs kiépített szakaszán. Ezzel a mozzanattal búcsút is vettünk Zhangjiajie-től, ugyanis késő délután már indult is a vonatunk vissza Changshába. Természetesen éjszakai hard seat, most kínai kislányok ültek velünk szemben, akik okostelóval minimum ötezer fényképet csináltak rólunk Andrissal. Jó volt. Még pálinkával is alig tudtam elaludni, legalább a hasamat rendbe tette egy kicsit. Fun fact: öt teljes napja nem láttam fehérembert.

Hajnalban értünk Changshába (ami amúgy elég király hely) és csak délután utaztunk tovább Guilinbe, ezért volt alkalmunk még egy kicsit várost nézni. A legkeményebb egészen biztosan az építés alatt álló kulturális negyed volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy adott egy hosszúkás alakú tó, körülötte mindent parkosítottak és elláttak modern képzőművészeti elemekkel, de az összes cserepes növény kirohadt, száz daru építi a felhőkarcolók tucatjait, ordít a Vangelis a szökőkút hangfalaiból, ember egy szál se, és egy tábla hirdeti „Globális kulturális központ”. Teljesen szürreális volt az egész. Ez Kína. 

DSC_3484_eredmény.JPG

Címkék: utazás Kína

Shaoshan és Mao

2014.07.28. - Akvyr Szólj hozzá!

Changsháról azon kívül, hogy király hely (lásd előző poszt), még azt érdemes tudni, hogy itt járt egyetemre Mao Ce-tung (angolul Mao Zedong, kínaiul 泽东), azaz Mao a Nagy Vezető. Azért járt itt egyetemre, mert egy közeli kis faluban, Shaoshan-ban nőtt fel, jómódú paraszti körülmények között. Shaoshanban megtekinthető Felcsút jövője, ahol aranyozott Mao szobrok elé zarándokol hajlongani a Nép, és mi ezt roppant érdekes antropológiai jelenségnek tartottuk, szóval látni kellett. Hajnalban málhát fel, busz a pályaudvarra, poggyászmegőrző, a napi egy darab vonat fél 7-kor indult, 3 órás út, bőrülések, légkondi nincs, millió kínai van. A shaoshani vonatállomásról minibuszok szállítják a különböző nevezetességekhez a látogatókat, ilyen nevezetesség például a Shao hegy, a gigantikus Mao szobor, a Mao múzeum, a Mao emlékközpont, a Mao relikvia park és Mao szülőháza. Ezeket nagyjából ebben a sorrendben, a hegy és a fizetős relikvia park kihagyásával végig jártuk, illetve inkább végigcsúsztuk a saját izzadtságunkon, mert közben szépen kisütött a nap, minek köszönhetően ömlött rólunk a víz.

1blog.JPGMao kemény csávó volt, gyakorlatilag a szarból épített várat, központi figuraként egy szétesett félgyarmati országban évtizedes harcok árán önerőből átvette a hatalmat, kiverte a japánokat, egyesített mindent, rendszert váltott, és felhúzott rá egy világbirodalmat. Keményvonalas kommunistaként csinált sok rosszat is, de ez nem akadályozza meg a kínaiakat abban, hogy istenként tiszteljék. Ahogy ők mondják Mao 70% jó, 30% rossz volt, summázva tehát elég pozitív figura. Még a minibuszban összebarátkoztam egy cuki húszéves, egyetemista kínai párral, nevezetesen Sophie-val és Captain-nel (minden magára valamit is adó kínai választ magának egy „amerikai” nevet – ezek többnyire igen viccesek, mert gyakran random szavak, pl Diamond, Grass, vagy éppen ugye Captain), és ők velünk tartottak egy hosszabb darabon. Üde társaság voltak, nagyon lelkesen magyaráztak és örültek, hogy gyakorolhatták egy kicsit az angolt. Aztán felvilágosult jog és mérnökhallgatóként simán lerogytak Mao szobra elé. Kultúrsokk!

 

 

A falu központjában a legtöbb épület réginek álcázott modern betonház, és mindegyikben étterem, szálloda vagy bazár van, esetleg ezek véletlenszerű kombinációja. Árulnak mindenfelé Maos vásárfiát, többek között életnagyságú bronz Mao szobrokat is, csak ez sajnos nem férne bele a csomagomba, illetve kicsit úgy vagyok vele mint a zsiráffal: tetszik-tetszik, de azért otthonra nem kéne. Érdekesség, hogy három nap után először láttunk külföldit, de nem fehér embert, hanem egy indiai turistát Mao egykori parasztháza és egy rizstábla között.

3_1.JPG

6blog.JPGMiután mindent láttunk, a fél ötös vonat indulásáig még behúzódtunk valamiféle földalatti supermarketbe, ahol volt légkondi és sör, kint ugyanis tényleg meg lehetett halni a melegtől. Itt gyarapodott a „legértelmetlenebb kínai munkák” gyűjtemény (a teljes listát a végén közlöm majd), a fiatal úriember feladata az volt, hogy a bejáratnál segítsen a vevőknek áthaladni a forgóajtón. Bónusz 100 pont az aranyozott Mao mellszoborért.

Ahogy visszaértünk Changshába és felnyaláboltuk a csomagokat, már ment is a vonatunk a következő bázisra. Az éjszakai vonatot Zhengjiajie-be nem részletezném, azt hiszem elég annyi, hogy velem szemben egy 80 éves kínai néni ült, aki folyamatosan kínaiul zsémbelt, csúnyán nézett, és az összes cuccát a 20x40 centis, 6 ember számára kijelölt étkező (és alvó) asztalkán tartotta, mert a poggyásztartóra tenni túl mainstream. Utólag is csókoltatom.

Címkék: utazás Kína

Changsha király hely

2014.07.27. - Akvyr Szólj hozzá!

Kissé tehát viharverten, kora délelőtt érkeztünk Csangsába, ahol a vonatból kikecmeregve úgy ért minket a kinti 37 fok mint egy fejberúgás. Hogy megkíméljük magunkat a további hard seat élményektől, gondoltuk jó előre megveszünk minden vonatjegyet. Sorbanállás közben odajött hozzám egy kínai bácsi, aki a világ dolgait akarta megvitatni velem. Egy idő után látta, hogy nem megy, ezért gondolta nagyobb hangerőn megértem. Végül megtetszett neki, hogy szőrös a karom, megtapogatta, meghúzkodta, aztán kezet fogott és elment. Egyébként az összes vonatra elfogyott a sleeper (10 napra előre is), mindenhova hard seaten megyünk, de így legalább tényleg budget az utazás, és legalább nem álló helyek :)

névtelen.JPGA hostelben leraktuk a málhát, majd irány Changsha város, amiről annyit tudtunk amennyit a Lonely Planet China közölt velünk. Ezen felül tudtuk, hogy akkor adták át az új metróvonalat amikor nálunk a 4-est, csak itt ez egy évvel megelőzte és nem tízzel meghaladta a tervezett átadás időpontját. Megebédeltünk egy LP ajánlotta étteremben, ahová magunktól sosem mentünk volna be, mert túl puccos, de valójában nagyon jó hely volt, tizenkét töltött gombóc (dumpling) 350 forint, és a többi kaja is baráti árban volt. A tesóm kedvéért most nem osztok meg ínycsiklandozó képeket, helyette érdekességként itt egy fotó a kaja közben zajló zenés-táncos-eskümondós-motivációs műszakváltásról, aminek tanúi voltunk.

Changsha (a Lonely Planet szerint...) híres a park-kultúrájáról, illetve az éjszakai életről, ezért úgy döntöttünk ezek valamilyen kombinációjára lennénk kíváncsiak. Mire a Tianxi parkba értünk már esteledni kezdett, tehát a kínában mindenhol megszokott módon aktivizálták magukat az öregek, nem múlt el úgy öt perc, hogy az ember ne lásson valahol táncoló, tornázó időseket, egyszerűen zseniális amit csinálnak, Európa megirigyelhetné.

6.JPG

A nagy melegre való tekintettel elhatároztuk, hogy ledöntünk egy hideg sört. Ebben a város vendéglátóipari egységei nem voltak partnerek, és vagy nem tartottak sört, vagy nem hideget, vagy pofátlan árat kértek a legkommerszebb sörért is. Utóbbi az éjszakai bárjairól híres negyedben történt, ahol minden volt, csak élet nem, ezért a 30, neonfénnyel kivilágított karaoke bár összes alkalmazottja egymást túllicitálva hármunkat akarta megvendégelni, hátha a külföldiek becsábítanak valami életet az üres kis asztalaik köré. Ingyen sört egyik sem akart adni, a vonyító karaoke-t pedig nem vagyunk hajlandóak elviselni ilyen drágán, így tovább mentünk, és kilyukadtunk valami nagyon szocreál, régi építésű gettóban, az a fajta ahol a garázsokban 10 ágy van és sütik a patkányt a bejárat előtt mialatt félmeztelenül kártyáznak. Kínában először hagyta el a számat az a kifejezés is, hogy „na, ide biztos nem megyek be!”. Innen hirtelen váltással kikeveredtünk egy Váci utca szerű vásárlóutcára, ahol vettünk mekis zöldteás fagyit (egyébként Kínában nem létezik fagylaltárus, csak a gyorséttermekben kapható – még keresem az okát) és sört, amit a folyóparton meg is ittunk. Itt természetesen ment a tánc és a karaoke… nagyon irigylem a Kínaiak közterekhez fűződő viszonyát. Changsha pedig egy király hely.

Címkék: utazás Kína